Hiúzlesen a Börzsönyben

A hiúznyom-kereső túrát a Duna-Ipoly Nemzeti Park hirdette meg, tizenöt főben maximálva a résztvevők létszámát. A Börzsönyben valóban él hiúz, nyomaival - főleg ha friss hó hullott - néha lehet találkozni.  A harminckilós macska az egész hegységet bejárja. Kameracsapdás felvétel is készült már róla, de ez a jószág valóságos fantom.
Így aztán nem is számítottam hiúz-nyomokra, ellenben számítottam egy jó kis "expedíció" jellegű túrára árkon-bokron át. 

Királyrétről indulunk, egy rövid bemutatkozás után - a Látogatóközpont madáretetői körül szinte forr a levegő, apró madarak seregei röppennek ide-oda. Hópelyhek kavarognak a szinte kék levegőben, az út jegesen fagyott. A Cseresznyefa-parkolóig autókkal megyünk, innen irány a Taxi-nyiladék. Hejj, két éve, egy augusztusi hőségrekordos napon jártam itt utoljára, lent a Vasfazék-patak mellett elbai nőszőfű nyílt, színes lepkék, mint tarka mozaikdarabkák reppentek át előttem... de ez egy másik évben, egy másik évszakban, egy másik bolygón történhetett.
Hamar letérünk a Grófi út felé, kezdődhet a nyomkeresés. Őz, szarvas, vaddisznó - sokminden használja az ember által létesített utakat. Találunk "hiúznyomot" is, ami pár méter után borz-nyommá változik, sajnos. Az úton átdőlt havas fatörzsön nyest szaladhatott végig. Odalent a szurdokban feketére fagyott patak kanyarog, a túloldalon fiatal vaddisznók sötét tömbje szalad végig, az ösvény vége elmosódik az aprószemű havazás függönyétől. Az égen rohannak a felhők. Darányi Laci valósággal szerelemmel beszél hiúzkutató kalandjairól.

Beváltunk a sűrűbe, a hó lábszárközépig ér - a bakancsom szára, sajnos, nem, így finoman hajszálcsövez befelé a hólé a zoknin keresztül. A rég felhagyott Ilona-bánya kőfalain impozáns jégcsapok függnek. A kékesfehér szűzhó hirtelen csíkossá változik - kisütött a Nap a vágtató felhők között, megélénkülnek a színek. Kapaszkodunk felfelé a hóban a kőfolyáson, igyekszem az előttem haladók nyomába lépni, izmaim égnek, érződik a tegnapi 35 kilométer, egyik kezemmel egyensúlyozni igyekszem, a másikban szorongatom a fényképezőgépet. Fent egy oldalban kicsit megpihenünk. A fel-felbukkanó Nap nyomán reflektorszerű fényfoltok szaladnak át az erdőn, a félig vagy teljesen kidőlt, havas törzseken. Hátizsákomból előkotort fagyott szendvicset rágcsálok, amíg hiúzkutatónk bemutatja a téli álom tudományát, hóba vájt gödörben elfészkelve. András ezalatt mindenféle koponyákat és patákat mutogat, és azt is megtudom, hogy kerül a nyúlrágás másfél méter magasra, illetve hogy lesz a szarvas vakarózásából idővel forradásos "medvekarom-nyom" a fatörzseken.

A Tax-i turistaháznál ismét megállunk egy kicsit. Fehéren ragyog a hó, az égen tintafekete felhők, páran síelnek, füstöl egy kis tábortűz, jópáran lehetnek a kissé düledező épületben is... a Napnak most már valósággal ereje van, felé fordítom az arcom, valósággal napozok, miután megszabadultam az átázott kesztyűktől.  A síbusz kerekein masszív láncok, a tágas tisztást szegélyező fenyves valósággal fekete, az ég ibolyaszín. Forró teát kortyolok a termoszból.
Elsétálunk a Kammerhof felé - az úton szánkózók, de jó is lehet a forgalom nélküli erdei úton kilométereken át csúszni lefelé, akár egy álomban... még mindig felfelé megyünk, keresztül egy jégtöréstől letarolt hegyoldalon, a félig kidőlt, tőből kettéhasadt szálas bükkök némelyike nyikorogva, ingatagon egymásra támaszkodik, Damoklész kardjaként, örülök, hogy gyorsan áthaladunk a veszélyesnek látszó részen. A ritkás fák között feltárul a lassan alkonyivá váló panoráma, a távolban fehér hegyoldalak, vaskos felhők, odalent sötéten csillog a Duna.
Nyúl-nyomok keresztül-kasul... hatalmas jószágok lehetnek, a hátsó tappancsok nyoma valósággal mint egy poháralátét. Még sose láttam erdőben nyulat. Akár ezt is lehet hiúz-nyomnak nézni...
Innen lefelé fordul az út - jó csúszós, jártam már erre is nyáron - meglepően hamar leérünk a parkolóhoz.

Hiúzt ugyan nem láttunk, de még a nyomát sem, viszont nem lehetetlen, hogy épp a mi nyomunkban fog járni ez a hatalmas macskaféle. Az a természetben mindig kérdés, hogy ki jár kinek a nyomában...

Jó volt egy napig "nyomozónak" lenni!

Nyomkeresés. Az ígéretes "hiúznyom" sajnos borz nyomának bizonyult

A Grófi út

Szűzhóban az Ilona-bánya oldalában

Úttalan utakon. A jégtörés miatt járhatatlan vidékek

A Tax-i turistaház előtti kis sípálya

Úton a Kammerhof felé

Libasorban...

Téli Sóút - Tápiószelétől Szolnokig

Nézegettem a Neten lévő írásokat... hóvihar, jégeső, fogaknak csikorgatása, mindez egy harminc kilométernél is hosszabb, síkvidéki, monoton távon... hm, megtetszett. Az elmúlt napokban itt-ott az országban komoly havazás volt, kamionstop stb, úgyhogy előástam az ágy alól a masszívabbik bakancsomat, le is impregnáltam szépen, dupla pulcsi, stb. Ehhez képest ragyogó napfény, és szinte langyos szellő táncolt az alföldi táj felett...

A Tápió hídja után rákanyarodunk az ősi Sóútra

Korán kellett ébredni, hogy elérjem a vonatot Tápiószelére. Puha álom takarja még Újlipótvárost, vagy húsz percet várok a trolira, irány a Keleti. Ahogy a szokásos ropit rágcsálva kibámulok az éjszakába a vonat ablakán, az ég előbb tompa ibolyaszín, majd vöröses árnyalatot ölt a horizonton, pár felhő olvadozik rajta, mint az ibolyaszín tejszínhab. Felbukkan a lángvörös napkorong - látom már, hogy szép napunk lesz... Farmosnál eszembe jutnak a békamentések. Most még opálszín jégtükör borítja a pocsolyákat, de a föld mélyén már bizonyosan megmoccant ezernyi élet, és két-három hét múlva szó szerint lába kel a rögöknek, ahogy felszínre fúrja magát az itt élő sok ezer barna ásóbéka.
Tápiószelére érve kisebb sereg hátizsákos egyén foszlik le a vonatról, nem kell egyebet tennem, mint a nyomukba szegődni a végeláthatatlanul hosszú, nyílegyenes Rákóczi úton. Ezt a távot szerintem hozzáadom a túrához. A rajtpontként szolgáló művelődési ház meglep. Belső tere a magasba ívelő csúcsíves tetőzettel akár egy templomé is lehetne. Az asztaloknál gyorsan zajlik a jelentkezési lapok kitöltése, pecsét, indulás...

Szeretem a történelmi utakat. Valahogy átitatódnak sok-sok emberi történettel, törekvéssel, ahogy öröklődnek egyik generációról másikra. Ki hinné például Párizs híres sugárútjáról, a Champes Elysée-ről, hogy valaha mamutvándorlási útvonal volt, és a bozontos óriásokat követő kőbaltás ősemberek járták ki? Még ma is előkerülnek mamutcsontok és kőszerszámok, valahányszor megbolygatják a felszínt a luxusüzletek körül. A Sóút nem ennyire régi, bár sok száz éves ez is. Nyílegyenesen tart nyugat felé, akárcsak a Camino, bár ez nem spirituális, hanem ősi kereskedelmi útvonal, az erdélyi bányákból kinyert sót Szolnokig hozták a Tiszán, majd szekerekre rakodva vitték tovább Pest felé, ahogy ezt az itinerből megtudom. Valaha sűrűn álltak csárdák, fogadók is a forgalmas út mentén, és ezekből az időkből maradt a számos útmenti kereszt is.

Nézegetem az itinert... minimalista fénymásolt térkép, élénksárga filctollal meghúzták rajta a vonalat, no hát itt biztosan nem fogok eltévedni... Útitársam is akad, az első tíz kilométeren rengeteget megtudok a rádióamatőrök életéről, a napsugarak légköri ionizáló hatásának és a vételi viszonyoknak az összefüggéseiről stb., Néha hümmögéssel veszek részt a társalgásban. Szabadon nyargal a szél a puszta felett, meglehetősen hideg van. Meseszép fagyott pocsolyákat kerülgetek, mindegyik egy- egy egyedi grafikai alkotás, amott a végtelenig terített zöld takaró: vakítóan élénkzöld a friss búzavetés. Örülök, hogy a fagy miatt nincs nagy szmötyi, persze fog ez változni, érzem.
Őzcsapat huppog át előttem a vetésben, persze későn veszem észre őket, mert a pocsolyákat csodáltam, minek van az ilyennél teleobjektíves fényképezőgép?
Az első ellenőrzőpontnál, ami egy gyönyörűen felújított kőkereszt tövében parkoló autó, narancsot nyújtanak felém és persze kapunk pecsétet. Az égbolt szinte szemfájdítóan kék. A második pont a baljós nevű Pokoltanya, ahol nagyon kedves pihenőhelyet építettek ki, szépen idesüt a nap, hát le is ülök reggelizni a padhoz. Még kis tábortűz is lángol, lehet melegedni. Lehunyt szemhéjamon táncol a februári nap. Desszertnek igazi retró télifagyit kapok, legalább harminc éve nem ettem ilyet. Búcsút intek rádióamatőr barátomnak, és pihenek kicsit... nagyon jól esik. A következő ellenőrzőpontig nyílegyenes aszfalton szedem a lábam, mögöttem elmaradva a dobermanos társaság - mennyivel kedvesebb jelenség a doberman, ha csonkítatlanul loboghat a füle, meg is simogatom az izmos jószág fényes fekete hátát - előttem imbolyog a távoli horizonton két túrázó árnyképe, sehogy se tudok közelebb kerülni hozzájuk, de tartom a lépést. Amikor így egyedül járom az utamat, elkerülhetetlen egyfajta meditatív állapot, vagyis gondolkodni kezdek az életemről, ami elég baj, mert nosztalgiázom is, vagyis elég élénk emlékek tudnak felbukkanni... később képtelen vagyok visszaidézni, hogy ugyan min nevettem, és mi ríkatott meg? Éneklek is, mert most lehet, senkit sem zavar... Ezen a töredezett aszfaltúton autó is alig halad. Távolabb tanyák, látok napelemeket és szélkereket is. Verebek ugrálnak pirregő szárnyakkal az útszéli bokrokban.

A Rózsás nevű ellenőrzőpont környékén történhetett meg az az eset, amikor Mária Terézia sóval felhintett úton szánozott, nyáron... ezt is az itinerben olvasom. Most a sót a szalonna képviseli, amit az útszéli tűzön sütnek, és egy elmés zsírkinyerő prés segítségével, amilyet még sohase láttam, készül a zsíros kenyér. Hagyma is van, meg jó füstös, kondérban főtt tea. Mindez igen jól esik, utam felénél járhatok.
Megint földúton haladhatok, az egyre kevésbé együttműködő bakancsom irányából kellemetlen jelzések érkeznek... érik a vízhólyag, ráadásul a föld felső része felolvadt, kellemetlenül csúszik itt-ott. Ismét beszédes útitársam akad, hümmöghetek kedvemre. A negyedik ellenőrzőpont újra egy kereszt, ezúttal egy beírandó kérdés tartozik hozzá, de meglepően hamar elérkezik az épülő autópálya dágványos szakasza is, így az elmélkedésnek vége szakad - figyelni kell, hová lépek. Jó kis dágvány. Fejem felett ölyv kiált, kétoldalt borzas nádszálak hajlonganak. A horizonton felbukkannak Szolnok szürke épületei és a víztorony sziluettje. Az már ott a cél.
A Máriácska emlékhelynél bakancsot váltok, szerencsére hoztam tartalékot, innentől sokkal jobb tempóban tudok haladni a nyílegyenes, mondhatni radírral húzott földúton. Az utolsó ellenőrzőpontnál túrórudit kapunk. Nekem bejönnek az ilyen etetős túrák. Jaj a lábam... Az út a sínek mellett megy, majd egy derékszögű kanyarral elérkezik a célegyenes - immár négyen ballagunk az aszfalton a célt jelentő Víg Bakter söröző irányába. Ez nevéhez illően úgyszólván a peron végénél található, és az itt állomásozó szervezők kézfogással, és "hős vagy!" felkiáltásokkal fogadnak. Valamint virslivel és mustárral, amire remekül csúszik a barna sör. Jó nap volt...

Köszönet érte a szervezőknek!

Kitárul a horizont Tápiószele határában

Az első , "narancsos" ellenőrzőpont

Jókora belvíz van

Igen, igen. Téli fagyi!

Tanyavilág napelemekkel

Radírral húzott út Szolnok felé

A negyedik ellenőrzőpont

A Máriácskánál

Visszanézve...

Olvadás - Nagymarostól Zebegényig a Déli-Börzsönyben

Januárban gyakorlatilag nem volt túrázásra alkalmas hétvégém, így 2015-ben a hagyományos szezon-nyitó Remetebarlang-túrámat február első napján, vasárnap tartottam. Szombaton gyönyörű idő volt, kék ég, havas hegyek - mára viszont masszív ködöt, esőt, hószállingózást ígért a meteorológia. Sebaj, ez a vidék mindig gyönyörű!

Régi présház és pince kovácsoltvas díszű ajtóval Nagymaroson

Még sötét van odakint, amikor csörög a vekker. Az utcán kint nedves karikákat húz a ködbe az utcai lámpák fénye. Sehol senki, legfeljebb egy-egy kóbor taxi cirkál, ahogy trappolok bakancsomban a Nyugati pályaudvar felé...
A várost elhagyva sűrűsödik a köd, viszont látom azt is, hogy pazar jégcsipkék díszítenek minden vasúti kórószálat, gizgazt, száraz ágat, eldobott kólásdobozt. A Nap egyszerűen nem is kel fel, puha szürke ködpaplanba bújik - velem ellentétben, noha tegnap sokáig tartott a borkóstoló...
A nagymarosi templom körül misére gyülekezik a nép, mint mindig, most is vetek egy pillantást gótikus részleteire, igazi gótika nem sok van az országban... viszont ezt már Mátyás király is ilyesfélének láthatta, ha a Duna felett átnézve kipillantott visegrádi fellegvárának valamely kő-szegélyes ablakából, csak a szögletes középkori toronygúlát váltotta fel a kacskaringós barokk. Az építészetről való szokásos elmélkedésem persze kitért a rejtett alagutakra, melyek egyike állítólag átvezetett a Duna alatt Visegrádra... nem is lenne igazi egy történelmi város titkos alagutak nélkül. Mint mindig, most is megcsodálom a népi kovácsmesterség míves munkáját egy régi présház masszív ajtaján, és persze a sokkal újabb kori mívesség termékét: egy patinás, bilikék Trabantot, ami emberemlékezet óta itt parkol a szurdokvölgy bejáratánál.

Az a bizonyos Trabant a Templom-völgy bejáratánál

A Templom-völgy most is visszhangzik a madaraktól. Pirregő szárnyú cinegék hirdetik az örök Tavaszt, a kis vörösbegy büszkén dülleszti ki magát, fejem felett valahol a távolban ölyv kiált, a fákon túlról valahonnan a Dunáról teherhajó dohogó motorzaja hallatszik, mint valami álomban. De maga az erdő csendes, hó alatt pihen.
A duzzadó rügyekben lassan feszülni kezd az élet.
A Templom-völgyben még sose láttam patakot, de most van. Olvad a hó, bár a pocsolyákon jéghártya feszül - szerencsére, mert igen nagy latyak lenne itt különben. Kidőlt fák alatt is át kell bújni olykor. A kis alkalmi patakocska oly hangosan csördögél, mintha fizetnének érte, és mindenfelől kis erek folydogálnak bele: fekete csíkok a fehér havon. Némelyik kis vízfolyás egyenesen a kék jelzésű turistautat használja közlekedésre. Lábam alatt hangosan recseg-ropog a jégkérges, olvadó hó, ahogy kerülgetem az élő vizeket.
Fekete, fehér, szürke - ezek az uralkodó színek, néhol rókavörös, kócos foltként villan a tölgyek ágakra száradt, zörgős levele.
A tájékozódásra egyáltalán nincs gondom, szép ösvényt tapostak a tegnapi kirándulók a pénteken lehullott szűz hóba. Ma, a nyirkos ködben senki sem jár erre, odalent Maroson, és túloldalt Visegrádon sok-sok fazékban készül a vasárnapi ebéd - és visszhangozva, tompán hallatszik a harangszó.

Ahogy egyre feljebb kapaszkodok, megérkezik és egyre sűrűsödik a köd - talán nem is köd, hanem felhősapka, túlnan a fellegvárat is sejtelmesen beburkolja, láttam a vonatból. Fent a Szent Mihály-hegy nyergén, ahol a turistautak elágaznak, megállok egy kicsit térképezni: jócskán átfestették a jelzéseket, szerencsére a régi sárga háromszöget néhol meghagyták, szürke festékcsíkkal áthúzva. Nekivágok hát a sárga háromszög helyett kék omega (barlang) jelzéssel ellátott ösvénynek, és továbbra is követem a kitaposott utat...
... és valahol a Dobozi-oromnál, ahol a panoráma miatt felmászok a sziklákra, elvétem a balra lekanyarodást, és trappolok tovább a kitaposott úton... a Remete-barlangok helyett Zebegénybe.
Ami nem baj, mert eleve oda indultam, csak némileg bosszant, hogy hányféleképpen tudok eltévedni ezen a zsebkendőnyi területen, ahol különben is legalább tizedszer járok, szóval illene legalább a terepformák alapján felismernem, mi merre van, ha már a szép, élénk, új jelzések köszönő viszonyban sincsenek a térképemmel. Egyébként legutóbb meg pont ezt az utat nem találtam meg, és kötöttem ki a Julianus-toronynál... ebben valami mágia lehet, átváltozó ösvények, valami.
De most legalább nincs vaddisznó. A túrásaikat látom, feketéllenek a fehér havon. A köd is oszlik, lassan halvány csíkokat húz a napfény a hóra. A csörgedező patakok völgye és a ködkristályos hegygerinc után egy harmadik fajta tájra érek: a naposabb kitettségű hegyoldalon, a Borostyánkő-pihenőtől lefelé már csak foltokban fehérlik a hó a fák alatt, és köztük már elemi erővel feszegetik a nedves földet a növények. Így pillantom meg idei első nyíló vadvirágomat, egy piros árvacsalánt egy jeges rög mellett (és ennek kapcsán jövök rá, hogy a fényképezőgépem monitora kihajtogatható, hurrá). Halványzöld, sárgás csírák emelgetik a tavalyi, dérszegélyes leveleket, amott ráncos csecsemő-öklöcskékhez hasonló leveleiket is kezdik már kigöngyölni a kankalinok, a foltos kontyvirág harsány zöld, friss levele pedig szinte szemmel láthatóan növekszik.
A vonatig van még fél órám - mint mindig, lesétálok a Duna-partra, nézem a tompán fénylő nagy vizet, a túloldalt kéklő alacsony hegyeket, hallgatom a kacsák harsány hápogását és a cinegék diadalmas, tavaszt ünneplő énekét.

Ők tudják, hogy idén is lesz tavasz.

Időszakos, névtelen patakocska a Templom-völgyben

Felfelé haladva egyre nagyobb a köd...

Az elegyes erdők még télen is jól felismerhetőek

A hegynyeregbe felérve kristályköd fogadott

Elágazás a Szent Mihály-hegy nyergén

A zúzmarás ágacska barlangrajzra hasonlít - mintha futó állat körvonala volna

Csíkosba öltözött az erdő a Szent Mihály-hegyen

Kilátás a Borostyánkő-pihenőről

Felettem kékül az ég

Idei első vadvirágom: piros árvacsalán - Lamium purpureum

Ez nem tudom, mi. De annyira szép volt a zúzmara-csipkékkel!

Tavaszi kankalin - Primula veris

Hasadtlemezű gomba - Scizophyllum commune

Foltos kontyvirág - Arum maculatum

Foltos árvacsalán - Lamium maculatum

Erdei iszalag - Clematis vitalba 

Olvad a hó Zebegény határában

Kormoránok pihennek a kis szigeten Zebegénynél