Terep-járó: "Boszorkányos" lények nyomában Királyréten

Vadregényes Börzsöny... kedvenc tájaim egyike, ahová - családi kötődések okán is - valósággal hazajárok. Október derekán, egy csepergős hétköznapon, mi is lehetne a szabadnap eltöltésének legjobb módja, mint hogy látogatást teszek a "boszorkányos"lények birodalmában?

Íme, a délceg foltos szalamandra, akinek könnyű megjegyezni a tudományos nevét: Salamandra salamandra

No persze ez a látogatás mindjárt az elején kis híján zátonyra fut... a busz, amit a neten kinéztem, nem megy fel Kismarosról Királyrétre, csupán Szokolyáig. Sebaj, az is valami, legalább tanulmányozhatom az út széli "gyomflórát" is, készítettem már néhány szép fotót ezen a vidéken...
Nézelődve ballagok a sáros szekérúton: az elvirágzó, utolsó vadvirágok szirmain kövér esőcseppek rezegnek, amott a hegygerincen jókora felhő bukik át, távolabb ázott birkák legelnek. Felettem hangos szárnycsapásokkal repül fel egy nehézkes, barna madár. Találok egy madárfészket az út szélén: üres már, szél sodorhatta le... ami érdekes benne, hogy finom szövedéke részben damilból készült. Vajon mit csinálhatott a madár a horgokkal? És az ólommal, úszóval, horgászbottal, horgásszal? Gyanús, nagyon gyanús... :-)

Hegylábi táj Királyrét felé

Békés ballagásomat csak nagy ritkán zavarja megy egy-egy autó, Királyrét is csendes most. Hangosan koppan egy-egy esőcsepp, jól hallatszik a patak zúgása is, de emberi hang nemigen hallatszik. Megnézem a megállóban kitűzött buszmenetrendet - köszönőviszonyban sincs azzal, amit a neten láttam, úgyhogy megkérdezem az ott söprögető büfést, mikor jön a busz - mond egy harmadik időpontot. Neki hiszek...

Sár bőven akad...

Szaporázom a lábam a finomszemű esőben, lekanyarodok a műútról, ahol a zöld sáv jelzi, és hamarosan már az erdei játszótér felett kanyargó ösvényen járok. És itt, mintha csak nekem készítette volna ki valaki: egy pompás szalamandra pózol egy göcsörtös gyökéren. Körbefotózom az igazán együttműködő, hurkás testű fotómodellt. Annyira sötét van ebben a hajdani bányajáratokkal átlyuggatott fél-szurdokban, a lombok alatt, hogy még ez a lassú jószág is képes bemozdulni a képeken. Fekete gömbszeme úgy csillog, mintha belül hordaná a napszemüvegét.

Fekete peszterce - Ballota nigra

A Béla-rét gazdag botanikai érdekességekben, legalább ötféle ibolyát találtam már errefelé... most is nézegetek a lábam elé, akad pár virág. Gilisztaűző varádics kénsárga kis univerzumai, kosborképű veronika finom lilája, néhány utolsó szeplős szegfű, ökörfarkkórók - már csak a "kóró" végén nyílik egy-egy sárga virág. És persze seprence, seprence. Az egymásba nyíló, vizenyős kaszálókat őszi kikerics lilája hímezi ki, de ezeket is elverte az eső. Még a levegő is, valósággal szivacsos. Utam erdőbe fordul - hajdani teljesítménytúra ittfelejtett útjelző szalagjai csúfoskodnak néhol - én inkább az erdő alját fürkészem, eltévedni amúgy is lehetetlen, pazar az Országos Kék kijelzettsége. Találok néhány harangvirágot - csalánlevelű és baracklevelű harangvirág is van. Egy fáról egy taplógomba mosolyog rám, olyan, mint egy kalapos, pörgőszoknyás balerina... azon kapom magam, hogy a hűvös, dedergetően nyirkos erdőben én is mosolygok. Bakancsom jól bírja a vizes füvet, igaz, alaposan beimpregnáltam... Valahol a távolban fácán harsog. Felcsapott farkú, apró kis ökörszem ugrál az ágakon.
A lehullott leveleken miniatűr nagyítólencsék ezrei: kövér vízcseppek.
És gombák, gombák mindenfelé. A sok eső végre meghozta az erdei gombákat. A dekoratív harkály tintagomba mellett feltűnnek a "méregzsákok" is - látok gyilkos galócát, párducgalócát is. És persze egy sor ismeretlent...
És jön a patakugrás. Én itt egyszer már beleestem - rönkre léptem, ami kiperdült a lábam alatt - most ráadásul alaposan meg is áradt a patak, hangosan zúg és robajlik, fehér tajtékot táncoltat. Pár perc tűnődéssel ráhangolódok a feladatra, nekifutok, itt lendületből kell, szinte súlytalanul, átugrálni a köveken. Könnyedén sikerül, folytatom hát utamat a zöld kereszt jelzésen, egészen... a következő patakugrásig. Ez komolyabb, egy méteres vízesés tetején van a "gázló". Nézegetem, örvénylik a víz, elszédülök, ha nézem...nem szabad nézni... Pedig ez is csak amolyan négylépéses átkelés. Jobbal arra a ferdén álló kőre... innen nagyterpeszben, ballal átugrani arra a nagyra, ami felett átbukik a tajtékos víz... innen már csak egy kisebb ugrás az a kő ott, és a következő lépés már a túlparton van, innen gyökerekbe kapaszkodva feljutok a szárazra. Szerencsére terv szerint megy, de mit mondjak: még egy darabig reszket a lábam utána... A lehullott lombot furcsa, nyálkás, fehér kis gombák sokasága üti át.
Az út szélén a barnás avar közt másodvirágzó indás ínfüvet találok, mély zafírkékje pompás összhangban van az okker-narancs-barna avarszínekkel.
A műúton nagyon hamar ismét Királyréten találom magamat, és a legendás buszig még bőven van időm. Így hát felballagok a Bajdázói-tóhoz... a Nap már ki-kibukkan, fénypászmákat szór a nedves avarra. Szépen sárgulnak már a lombok, a tó tükre megduplázza őket. Itt találkozom a kettes számú szalamandrával, akit elnevezek Nagyfőnöknek. Ekkora szalamandrát még sohase láttam! Mondjuk ilyen gyorsat sem. Nem könnyű fényképezni, lomha, hurkás testét meglepő sebességgel viszi fekete, bőrnemű lábain, testét mintha egy részeg festő spriccelte volna össze sárgával.
Végigsétálok a mókás, nyakkendős békákkal jelzett tanösvényen, abban reménykedve, hogy a fenyvesben találkozhatok kirándulásom másik "boszorkányos" céljával, a mesegombának vagy bolondgombának is nevezett légyölő galócával. Erdőtündér ezt a vágyamat is teljesíti: egy szép példány piroslik a fenyőtűk és tobozok között, és bár ismét szemerkélni kezdett az eső és elég sötét is van, tűrhető képeket sikerül készítenem róla. Annyira elmerülök a fotózásban, hogy kis híján visszakeveredek a tóhoz... bolondgomba, bizony!
Egy sor igazi méregzsákkal találkoztam ma... idegmérgek és hallucinogének széles tárháza... csucsor, maszlag, párduc-, légyölő- és gyilkos galóca, kikerics, és bizony a szalamandrának is van bőrmérge. Még szerencse, hogy - ellentétben a régi, állítólagos boszorkányokkal - mindezt csak fényképezőgéppel "tálalom"...
Végül mégsem a busszal megyek... még mindig lenne egy órám, és bizony átfáztam. Szerencsére meglátom, hogy egy visítva vihogó, kamasz kiránduló osztály a kisvasúti végállomás felé tart... ezek szerint jár, és talán épp most fog jönni. Valóban - a kis vagonban derekas a fűtés, ezúton is köszönöm, valósággal átjár a meleg, míg leimbolygunk Kismarosig. A Duna felett már kéken nevet az ég...