Terep-járó: Kéklő hegyek között: Csóványostól Zebegényig

Október vége van, három naposra hízott a hétvége... az csak természetes, hogy e három napból kettőt túrázással töltök. Szinte fájdalmas erővel hívogat a Dunakanyar, a Börzsöny csúcsai... irány tehát a Csóványos!

Kilátás a Csóványosról

Állok a Nyugatiban, kezem egy műanyagpohár köré fonódik, benne forró kávé. Nézek a távolba vezető sínek felé... a pályaudvar épületén túl maga a vakító Semmi ragyog. Hatalmas ködpaplan terpeszkedik a város felett, bebújik a kopott bérházak közé, végigsimogatja a háztetőket - keze nyomán parányi cseppektől csillog minden.
A vonat belefúrja magát a ködbe. Alig néhány méterre látni, fák és épületek homályos kontúrjai váltják egymást, megfakultak a töltés melletti falfirkák színei is... Hamar Vácra ér a zónázó vonat, innen a második állomás már Kismaros.
Sietek, hogy elérjem a királyréti buszt, ami már a megállóban áll, érzem, ahogy futólépéseim ritmusára lötyög a hátizsákban, a termoszban a tea. Pár napja gyalog sétáltam itt, a műút mentén, ahol most a busz halad, ködpárába vész a táj. Felfelé nézek... hm, kék az ég! Hamarosan kibukkanunk a ködből, Királyréten már csak a ködpára nyúlványai nyújtóznak az erdőből. Felragyognak az erdő színei, pirosan lobognak a reklámzászlók Ákos büféjén is, kürtőskalács édes illata száll.
A hétvégi turistabusz máris tele, vezetője a jármű alatt hasal és nagyban szerel valamit az öreg Mercedesen... de azért elindulunk. Mivel várható, hogy még a kisvasúttal is sokan jönnek, a sofőr tervezi, hogy még egyet fordul, önmaga mentesítő járataként. A kisbuszozás megéri a menetdíjat, különösen kalandvágyó egyéneknek. Kövesút, szakadék, hajtűkanyarok és a "csukott szemmel is ismerem az utat" magabiztossága igazi off-road kalanddá változtatja a buszozást.
Nagyhideghegyen végre kinyújtóztathatom a tagjaimat... micsoda tiszta levegő és ragyogó távlatok! A köd valahol odalent örvénylik a völgyekben, különösen a Duna felett. Izzadt, izmos, kipirult arcú futók érnek fel éppen a turistaházhoz, váci kajakosok tartanak erőnléti edzést.
A száraz, sárgásbarna fű páracseppektől csillog, közte itt-ott színes foltok: néhány utolsó vadvirág. Sárga gyújtoványfű, fehér cickafark, élénk rózsaszín dunai szegfű. Egy ismertető táblán angolul is szerepel a hely neve: Great Cold Mountain.

Az új kilátó Csóványoson

Szedem a lábamat a kék sáv jelzésen Csóványos felé... habár csak bő három kilométerre van Nagyhideghegytől, meglepően sok fel-le liftezés van ebben a rövid távban. Valahányszor lefelé kanyarodik az ösvény, arra gondolok, meglesz még ennek a böjtje, vissza is kell kapaszkodni... De jó tempóban haladok a zuzmófoltos andezitsziklák és a jégtöréstől megtépázott bükkfák között. Egy fa tövében szép, háromszínű árvácska tarkállik, amott árvacsalánok élénk rózsaszíne pettyezi az avar barnáját. A nyíltabb részeken egy-egy megnyúlt őszi kikerics emelgeti törékeny, fehér száron ülő nagy, halványlila pártáját. Fényképezek is, félrehajtom a belógó növényzetet - aztán döbbenten nézem formátlanná lett, vörös-fehér kiütésekkel tarkított kezemet... hát ez csalán volt, bizony.

Az új kilátót most látom először, tetszik, feltrappolok a számozott rozsadamentes lépcsőkön, jó néhány kiránduló nyüzsög most itt... körbepillantok, odalent vakítóan hömpölyög a köd, itt fent mintha repülőgépben ülnék, úgy nézek le a zöld-barna, tarka takaróval borított lankákra, felettem vakítóan kék az ég, rajta jégtűfelhő-szálakon törik meg szivárványosan a napfény.
Visszafelé Nagyhideghegyre ugyanezen az úton megyek. Egész sok a kiránduló. Többen a turistabuszról rám köszönnek - már visszafelé? Én nem érzem magamat gyorsnak, de az átlag kirándulóhoz képest bizony "teljesítménytúrázós" a tempóm, még a fotózgatással együtt is. Közben magamban tervezgetem-színezgetem, miképp fogom felpofozni a fiatalembert, már ha a véletlen összehoz vele, aki - vagy húsz évvel ezelőtt - oktalanul megbántott... Legyen ez tanulság mindenkinek: az asszony nem felejt! :-) Közben persze magamon is nevetek mindezért... nem haragszom már rá, de ami jár, az jár... Hipp-hopp, máris Nagyhideghegyen találom magamat ismét, és ennek örömére iszom is egy barna sört a turistaházban. Az épület teraszán rádióamatőr nyomkodja a távírógombokat, morse-jeleket kopácsol boszorkányos ügyességgel, néhány tarka ruhás kerékpáros emelgeti színes műanyagkulacsait, valaki a bableves iránt érdeklődik... Tudnék én is itt maradni még, természetesen, de vár még vagy húsz kilométer, és már hamar sötétedik.
A Lutzenbacher-úton megyek lefelé, sárga lombokon ragyog át a napfény, lassan bepókhálósodik az ég felettem, jön a "szűrt napsütés", ahogy a rádióban mondták... A köd elmenekült előlem, pedig reméltem néhány szép, párás felvételt. Egyszercsak a "másodvirágzók erdejében" találom magamat, itt egy körülbelül száz méteres szakaszon egészen sok vadvirág nyílik az út mellett. Élénk sárga erdei hölgymál, aggófű, lila harangvirág, mezei árvácska "kínai arcocskája", kék ibolya, ösztörüs veronika nevet rám a sárga lombok között. Viszont gomba - a várakozásommal ellentétben - alig van. Gombaszedő zsákom most üresen marad, pedig elhelyeztem volna benne egy-két szép őzláb-kalapot... Forgalmas út a Kék, alighanem megelőztek.
Az Inóci-vágásban még mélyebb a vízmosás, mint amire emlékeztem - veszedelmes csapda a terepjáróknak... A kisinóci turistaháznál úgy döntök, maradok az aszfalton, bár a Kálváriáról szép a kilátás, nagy lehet a sár a patakvölgyben - és itt hozták egyszer rám a frászt a vaddisznók is... A Kék sáv meg úgyis vissza fog térni az aszfaltra. Bal kéz felé, a Hanta-réten gazdag infrastruktúra elégít ki minden igényt: bérelhető kisvasútszerű jármű, Teréz Anya Bódéja, jurta, mobilvécé. Kóspallagot láthatóan nem érte még el az "ingatlanpiaci fellendülés", sok faluszéli, szép házon, nyaralón kint van az Eladó! tábla.
Az árok mellett lila varfű, sárga varádics és mélyrózsaszín feketenadálytő nyílik: megannyi régi gyógynövény. A Nap teljesen eltűnt a fátyolos felhők mögött.
A falu döbbenetesen kihalt, csak a pszichedelikus rózsaszínre festett kocsma lépcsőjén heverészik egy kajla fülű kutya. Aztán a sportpályához érve kiderül, miért: focimeccs van, a falusi srácok nagy hanggal rúgják a bőrt a füves placcon. Sokáig hallom a hangjukat még az erdőben is. A Kék ismét belép a fák közé, lábam alatt nedves, sárga avartenger, hangtalanul suhanok rajta. Itt-ott nyálkás kis gombák emelgetik a fejüket, fényesek és fehérek, akár a porcelán.
Hamarosan ott találom magamat a Békás-rétnél, a tanya lovacskái most kint legelésznek, kezd már alkonyodni. Aztán megint erdőben járok - idén többször megfordultam már erre - az ösvény felett összeborulnak a fák, szinte sötét van, lábam alatt "olvadozó" harkály tintagombák. Félreállok két terepmotoros elől - ahogy elzúgnak mellettem, a járművek füstje még sokáig megül a fák között.
Egész sokan vannak a törökmezői turistaház körül. Szürkül már az ég, valakik bográcsoznak és szalonnát is sütnek, az illatos füst belengi a lassan nyirkossá váló estét. Nem állok meg, szeretnék Zebegénybe érni, mielőtt teljesen sötét nem lesz... Az utolsó fénysugarak segítségével még lefényképezek néhány szépséges zsidócseresznye-termést, aztán már épp aggódni kezdek, hogy túlmentem az elágazáson, amikor meglátom jobb kéz felé a zöld kereszt jelzést. Itt tehát elbúcsúzom a mai napot fémjelző kék sávtól, és a Vizesárokban szedem a lábam Zebegény felé, mint tavasszal... és éppolyan nagy a sár is, mint akkor.
Szinte sötét van már, amikor Zebegénybe érek. A Koós Károly-féle templom harangja hármat üt - ami azt jelenti, hogy tíz percem van a pesti zónázó vonat elérésére. Sikerül is, tervezni sem lehetett volna jobban.
Szép őszi túra volt. Sok ilyet még...