Összes oldalmegjelenítés

2015. november 2., hétfő

Kőről kőre, Dobogókőtől Vöröskőig: novemberi színáradat a Pilisben.

November első napja...
A temetőket rejtő völgyekben ezer mécses lángja vibrál. Őszirózsák, olvadt viasz, nedves avar illata és emlékekek keringenek, mint a lehulló levelek.
Ott lent, a ködben él az emberiség. Legalábbis ezen a reggelen...
Kilátás Dobogókőről
Alig négy-öt órát alhattam. Arra ébredek, hogy a szomszédom SMS-t kapott... vékony, társasházi falak. Odakint még sötét van, nyitott szemmel fekszem, aztán ébredeznék... az első villanykapcsolásnál szikra, csattanás, levág a főbiztosíték.
Igazán semmi okom nincsen rá, hogy ezen a napon itt maradjak Budapesten.
Kilépek a ködbe... csípős hideg van, a Duna felett párapaplan hentereg, a Parlamentnek épp csak a csúcsa áll ki belőle, mögötte narancsvörös napkorong. A napsugarakat szépen kiszűrőzte a köd. Hatásos látkép, de nincs időm vele foglalkozni, a HÉV nem vár... A pénztár még nincs nyitva, jegyet venni az automatából sem lehet, mert valami anyaszomorító eltömítette a pénzbedobó nyílást. Megtudom egy ott várakozótól, hogy sebaj, lehet jegyet venni a kalauztól is... Beszélgetni kezdek a fáradt, de nagyon tiszta és bölcs tekintetű asszonnyal, kiderül, hogy éjszakás ápolónő az intenzív osztályon, napok óta tizenkétórázik... könnyes a szeme, mert az éjjel hiába küzdöttek egy beteg életéért. Még néhány hónap van hátra a nyugdíjáig...

A Duna hátán ködpamacsok születnek. Narancsos fény árad szét a nagy folyó felett, az aquincumi aréna sok vért látott kövei elmosódnak a szürkeségben.
Pomázon még hidegebb van. Fűszálak dideregnek zúzmaraköpenyükben. Néhány elszánt kiránduló mégis ott toporog a megállóban, botok vége koccan a betonon. Jön a busz, indulás!
Ösztörüs veronika, harmatgyöngyökkel (Veronica chamaedrys)
Ahogy vártam, felfelé kanyarogva kibukkanunk a ködrétegből. Kéken ragyog a reggeli ég, aranysárgák a lombok, kiszínesedik a világ. Bennem is... Dobogókőre érve hirtelen sokat ígérővé válik a nap. Végre ismét elememben, a természetben járhatok. A busszal jött kirándulókat pillanat alatt felszippantja a tömérdek turistaút valamelyike. A barnára festett fabódéknál épp alágyújtottak a bográcsnak, ma biztosan sok turista jön, nagy keletje lesz a gulyáslevesnek... lassan hömpölyög a füst, de a füstön kívül csak én mozgok a hegytetőn. Mozdulatlan, nagyon csendes és nagyon hideg az erdő. Egy pillantást vetek a Dunakanyar felé a kilátópontról... lent folyik a világítóan fehér köd.
Indulás! Hátha kimelegszem! Kezemet zsebre vágva - nagyon hideg van - trappolok a piros háromszöggel jelzett úton Királykút felé, először lassan, majd egyre meredekebben lejt az út. Körülöttem a jégtört bükkök szomorú csonkjai, de a lehullott ágak közt máris sarjad az új élet: aprócska, olvadó zúzmaracseppekkel díszített veronikát fényképezek éppen, amikor elkocog mellettem egy korán kelő terepfutó.
"LÉGY készen kinyúlni a csillagokért!"
A szélvédett hegyoldalban észrevehetően melegebb van. Kijutva a jégtöréses zónából hirtelen igazi aranyfényű erdőbe érek, és kedvem támad megfigyelni Apróvilág előbújó lényeit - a rovarokat. A virágok is megsokasodnak: gyönyörű kánya harangvirágot találok, lila pártája a narancs lombokkal fergeteges kontrasztot képez. Megállok, fülelek: az erdő nem is olyan csendes... pssziiií! kiált egy-egy apró madár, valahol a távolban vijjog egy ragadozó, hollót is hallok, halk zizzenéssel ér földet egy-egy lepilinckéző levél.
A királykúti "kunyhóból" -valójában csinos kőházikó - víg nevetés hallatszik, előtte erdészeti terepjáró parkol. Egyre több kirándulóval is találkozom, egy vidám társaság lent, a kútnál tanyázik. Puha, süppedős, aranybronz avar borítja Király-völgy alját, kétfelől szinte szurdokszerűen mély az erdő, lapos sugarak csíkozzák az ösvényt. Valóban királyi a látvány. Az avarrétegből itt-ott smaragdzöld mohával borított, kerek sziklák bukkannak ki, mintha leselkedő zöld óriások fejebúbjai lennének. Mesebeli völgy!
Az elágazásnál a piros sávról a kék kereszttel jelzett útra kanyarodok. Kibukkanok az erdőből... határozottan melegebb lett, a Nap sugarainak már van ereje. Rövid szakaszon aszfaltúton haladok, van itt egy elhagyott, bedeszkázott ablakú épület, itt kicsit megpihenek, arcomat a Nap felé fordítva, egy betondarabon. Előveszem a tízórait is. Biciklisek suhannak az aszfalton.
A Sikárosi-rét elbűvöl. Mélyzöld a fű ott, ahol kaszálják, egyébként embermagas a "sikáros", az a nádféle fű, aminek gyökeréből régen a "sikárkefe" készült. Őszi kikerics bújkál a tövében, amott egy düledező vadles az erdő szélén. A kakukkfűillatú réten kedvem lenne kabátot ledobva elterülni a novemberi napsütésben... De nem húzhatom az időt, novemberben már korán sötétedik. A rét egyik sarkába még nem jutott el a napfény. Valósággal "mirelit" vadnövények pompáznak itt - a legegyszerűbb kis növényke is királyi palástot öltött, kristályokkal ékeset. Jég-gyémántos korona ékesíti még a pitypangot is. No, fotózni nem könnyű, mert le kéne hasalni, de a jeges, olvadozó sárba még letenyerelni se kellemes... Amott, a kis patakmedren túl gilisztaűző varádics kis gömbölyű univerzumai ékeskednek: lassan kialvó sárga lámpások.
A Bükkös-patakon néhányszor át kell kelnem, szerencsére nem nehéz, kőről kőre ugrálva. Csodálatos környék! Mindent vastag, puha lombavar borít, nem lehet látni, mi van alatta... hol föld, hol kő, hol sár, hol maga a Bükkös-patak. Be kell látnom, hogy az újonnan vett, szuperkényelmes terepfutócipőm nagyon nem vízálló... már a patak látványától is beázik.
Bezzeg amikor az ösvény becsatlakozik az Országos Kék útvonalába, a patak felett már csinos kis fahidacskák feszülnek - legalább nem kell megismételnem a patakugró mutatványaimat. A tisztásokon pihenőpadok és magyarázó táblák, esőbeálló és szemetes is van. És, persze, elég sok ember.
A puha avarneszezés elnyeli a hangokat, a léptem is könnyű, ahogy egyik fotótémától a másikig szökellek a patak oldalában.
Aztán vége ennek a szakasznak is, utamat Pilisszentlászlóig a Kéken folytatom. Nem veszek észre egy elágazást, így rákeveredek az aszfaltra, ami kerékpárút is, de nem baj: ez is bevisz a faluba. Közben azért akad látnivaló is: apró, színes gombák, vadvirágok mindenfelé. Lovasok kocognak el mellettem hangos patacsattogással, valaki egy babakocsit tolva fut, aztán egy sokgyerekes család - pár szót beszélgetek is velük, aranyosak. Kutyával is sokan vannak. Megsimogatok egy "bejglit", most esik le, hogy a beagle fajtát nevezik így. Olyan fekete gyűrű van a szeme körül, mintha sminkelné, ahogy néz fel rám, lankadt farkcsóválással belenyalint a tenyerembe, aztán szalad döcögős futásával vissza a gazdáihoz.

A faluban lefényképezem azt a betonoszlopot, amin, ahányszor erre járok, mindig van valami új, ismeretlen turistajelzés. A legújabb mostanában, a piros felkiáltójel, ami autóúttal való kereszteződésre hívja fel a figyelmet - hátha valakinek nem tűnik fel egy aszfaltút keresztben... Bebújok egy eldugott kis "lyukba", itt folytatódik a piros-kék kettős jelzés, mondjuk nem így terveztem, mert a piros sávon kellett volna maradnom... két piros turistajelzés is megy ki a faluból egymástól derékszögben, mert miért is ne, nyilván hogy a "rosszat" választom, aztán meg már nincs kedvem visszafordulni. Maximum Visegrád helyett Leányfalun bukkanok ki... ez a jó ebben a vidékben: a Dunához bukkan ki az ember mindenképp, és végső soron nincs rossz választás.
Mondjuk így az utam egy kicsit hosszabb lesz, máris ebédidő van, hallom a harangot. A jó húzós emelkedő után szintbe vált a kék-piros, kellemesen kacskaringózom rajta, közben azért figyelem az "aranyerdő" alját is. És nem is hiába! Mutáns harangvirágra bukkanok, amilyet még nem láttam: dupla pártája van, kifejezetten csinos, és a fák között a napfény egy vékony sugara igazán hatásosan világítja meg. Nem győzöm fényképezni a ritkaságot mindenféle szögből, az sem zavar, hogy sáros leszek...
Pap-rétnél eltévedt kirándulókat igazítok útba (hahh!), alig tíz napja jártam itt, és máris mennyit változott az erdő, zöldből aranybronzzá vált. Pár szót váltok egy szerencsés gombásszal, kosara tele őzlábbal, aztán tovább a Pálóczki-rét többszörös elágazásáig... Innen még mindig mehetnék Visegrád felé, mentem is már néhányszor, szép út. De a Nap már lefelé indult, és nem szeretném, ha rámsötétedne az erdőben, ezért a rövidebb úton, a piros jelzést követve elindulok Vöröskő felé. Vajon mit csinálnak a múltkori vadvirágok? Mindet megtalálom, amit akkor fényképeztem, és most végre nem kell kapkodnom a többiek miatt: szép "behasalós" képeket készítek a másodvirágzó sárga gyűszűvirágról, a pompás dunai szegfűről, a színesedő lombokról, az avar alól épphogy kibújó kékeslilás kis ibolyáról, a hólyagos habszegfűről. Szélcsend van, a makrók se mozdulnak be, a délutáni napfény szép pettyeket hint a háttérre. Lehetetlen elrontani a képeket. A távolból fácánkakas kattogó rikácsolása hallatszik, és még távolabbról, mint az erdő rémálma, fűrészgép zúgása. Még a levegő illatán is érzem, hogy közeledem a Dunához.
Amit aztán a Vöröskőről meg is pillantok. Páraréteg száll odalent, ki tudja, talán szmog is van ebben, elmosódik a váci cementgyár körvonala, akár valami futurisztikus katedrális is lehetne most, a narancsos árnyalatú, naplementés párásságban.
A piros sávval jelzett úton kacskaringózom lefelé, az utolsó napsugarak még bevilágítanak a fák közé, fellobbantva egy-egy marék színpompás levelet. Egy fatörzsre rajzszögezve Radnóti-vers. Még épp olvasható az egyre szűrtebb fényben. Szép, és kifejezetten hozzám szól...
Leányfalu már szürke alkonykabátba bújt, a kerítések mögött ódon villák rejtőznek, faragott, székelyes íző tornácok, homlokzatok. Érzem a térdemen, hogy ez a mai táv úgy 25 kilométer lehetett, de akár harminchoz közeli is - nem tudom, nem mértem. Szürke macska mosakszik egy kerítés kőlábazatán, beleolvad a háttérbe. Fűtés kesernyés, téli füstszaga száll a házak között.
Ahogy leérek a megállóba a közért mellett, éppen jön a pesti busz is... ki sem számíthattam volna jobban. Fűtenek is... valósággal kiolvadok, és elfészkelek egy hátsó ülésen, nézegetem a fényképeket a masinám kis monitorján, selejtezek... szépek... De a képeken nincs rajta az avarillat, a fácán kiáltása, a zúzmara érintése, az a zörrenés, ahogy egy-egy falevél elengedve az életet, földet ér... És a föld illata, a földé, ami álomhoz készülődve, avarpaplanját épp magára igazítja a hosszú tél előtt.

Üldözéses verseny... gyanúm szerint turbánliliom termés


Kánya harangvirág - Campanula rapunculoides, jellegzetes pöndöri bibéjével

Kánya harangvirág - Campanula rapunculoides


"Arany erdő" Királykútnál

Király-völgy


Pezsgőszínben ragyogott az erdő a Király-völgyben



Sikárosi-rét

"Mirelit" az árokszélen...


Gilisztaűző varádics - Tanacetum vulgare

A Bükkös-patak völgye

Bükkös-patak

Művészi kőrakások a Bükkös-patak völgyében


Pihenőhely az Országos Kék mentén


Baracklevelű harangvirág - Campanula persicifolia

Baracklevelű harangvirág - Campanula persicifolia

Parányi, fehér gombák emelgetik az avart...

... de vannak barnák is...

"Anyu, anyu! Engem ugye örökbefogadtatok?"

Üzenet...

Kényelmesen járható a kék-piros jelzésű ösvény Pilisszentlászló után

Baracklevelű harangvirág - Campanula persicifolia

Egy igazi különlegesség! Mutáns baracklevelű harangvirág (Campanula persicifolia). Kettős pártája van

Szemből is. Mutáns baracklevelű harangvirág (Campanula persicifolia)

Közönséges bakszakáll - Tragopogon orientalis


Ösztörüs veronika - Veronica chamaedrys

Még mindig nyílik! Egyetlen szál másodvirágzó sárga gyűszűvirágot találtam - Digitalis grandiflora

Hólyagos habszegfű - Silene vulgaris


Veresgyűrű som - Cornus sanguinea

Másodvirágzó ibolya - Viola sp.

Dunai szegfű - Dianthus collinus

Dunai szegfű - Dianthus collinus


Kilátás Vöröskőről

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.