Terep-járó: "Maradj talpon!" Túra a jéglények földjén - olvadás a Dera-szurdok, Lajosforrás, Kő-hegy vidékén

Szép időt ígért a meteorológia erre a február eleji vasárnapra. Arra számítottam, sár lesz... gondosan impregnáltam hát a bakancsot, tettem a hátizsákba egy termosznyi forró teát, fogtam a Pilis-térképet, és indulás.

Belépő a Dera-patak szurdokába

Összefoglalva a tapasztalatokat:
A jég jobban csúszik, mint a sár.
De csak egy kicsit.
Négy-egyre a jég győzött ezen az igazi "maradj talpon!" túrán.

Gyalog ballagok át a Margithídon, mert rájöttem, hogy tegnap lejárt a bérletem, de nem bánom meg. Irdatlan hideg van, hideg-rózsaszín hajnali derengés ködlik a Várhegy felett, lent sötéten folyik a Duna, jégtábláin didergő, mozdulatlan sirályok vitetik magukat. Éppen a híd alatt egy nagy hattyú küszködik a vízzel, csodálom erőteljes lábtempóit, aztán felpillantok: egy csapat vadlúd, az előírásos V alakban repül el a fejem felett... látszik, hogy követik a Duna vonalát, ez egy légifolyosó. Sirály rikolt csúf, éles hangján... mennyi élet itt, a város közepén!

Fagyott még a felszín

Iszom egy kávét a pesti hídfőnél, amíg megérkezik a szentendrei HÉV, aztán Pomáznál buszra szállok - nincs is rajta más, csak kirándulók, zömmel az idősebb korosztályból. Gondolom, nem bulizással töltötték a szombat éjszakát. Pilisszentkeresztnél csak én szállok le, irány a Dera-szurdok. Szinte megmar a hideg. A szurdok még a fagy markában vergődik dermedten, tükörjégen csillannak meg a Nap első sugarai, érzem, hogy ez nem lesz éppen könnyű menet... hát nem is az. Egy akkorát esem - valahogy a vállamra - hogy egy ideig el is üldögélek a mélyedésben, ahová lecsúsztam az esés után. Az első dolgom kipróbálni a fényképezőgépemet. Nem működik. Elromlott - gondolom búsan, úgy látszik, odacsaptam esés közben... de szerencsére észreveszem, hogy csak az akkumulátor esett ki. Meg a memóriakártya. Meg az objektívsapka... összeszedem a tartozékokat, ismét üzemel a ketyere! Többször kiszalad alólam a lábam, végül - örülök, hogy nem látja senki - pókmászásban közlekedem. Fájnak az ujjvégeim a hidegtől. Viszont csodás jégképződményeket látok, fényképezek. A patak már "él", vígan csobog, itt-ott felnyílt a harminc centiméter vastagságot is meghaladó jégréteg. A belógó gyökereken, gallyakon pazar jégcsapok, a szurdokfalakon finom pára lebeg.

A patak vígan csobog, felnyílt felette a harminc centis jégréteg

Azért örülök, amikor kibukkanok a szurdok túlsó végén. Át a műúton, megvan a kék kereszt jelzés, hopp, egy másik évszakba csöppentem! Legalább tíz fokkal melegebb van, mint a szurdokban, a hó már csak itt-ott, foltokban, rőten villognak a tölgylevelek, és végre nem kell a lábam elé nézni, óvatoskodva lépni... Madarak hozsannáznak körülöttem, gyöngyszemével, fejét félrebillentve megbámul egy széncinege, aztán folytatja énekét, ágról ágra ugrálva súlytalanul. Az ég kék felettem, a száraz lomb vörösbarna, mint a róka bundája, itt-ott kivillan a smaragdzöld moha és egy-egy áttelelő, elpusztíthatatlan zöld levél. Az ibolya is bújik már.
Végre kimelegszem! A Szentkútnál megállok kicsit pihenni, iszom a forró teából, elmélkedek, aztán folytatom az utamat az egyre meredekebb úton, a sárga+ jelzésen felfelé. Ejj, de milyen meredek. Ha már úgyis meg kell állnom zihálni, legalább alibiből fényképezem, amit lehet: száraz levelet, fűcsomót, mohalepte követ.
Visszatér a hó, amikor kibukkanok a gerincen, a Torina-rétnél. Pazar! Mélykék az ég, fehéren ragyog a hó, csodálatos a látvány, bármerre pillantok... innen megint kicsit nehezebb haladni, bár az út közel síkban kanyarog, de fagyott keréknyomban, jeges hógöröngyök között vezet, igencsak igénybe veszi a bokámat. Felettem ragadozómadár vijjog, szemem követi kecses röptét a csupasz fák között. Nézegetem a számtalanféle állati lábnyomot a hóban, látszólag rengeteg az őz és a róka, néhol tiszteletre méltó méretű szarvasnyomok is keresztezik az utamat. A fagyott hó úgy ropog, mint a habcsók. Tölgyikrek előtt egy turista-párral találkozom, kicsit beszélgetünk, közben vörösesbarna test villan fel az úton, aztán a fák között csörtet, alighanem őz lehetett.

A Dera-szurdok egy lankásabb oldala

A Tölgyikreknél sár szokott lenni, most ez a rész is fagyott. Rendesen összeturkálták a vaddisznók, ezeket nem zavarta, hogy köves és fagyott a föld. A gombócokba túrt hó érdekes formákat vesz fel, ahogy olvad. Mintha különféle, fehér plüssállatok alakjai rajzolódnának ki. Jéglények, hóállatkák. Van nyúlra, van békára hasonlító. Boldogan sétálok ebben a természetes játékboltban!

A Lom-oldal már az őszi Salabasina-túrán is nagyon tetszett, most egészen más arcát mutatja, de most is elragadó ez a bükkös. Most is lebeg a szürke törzsek közt egy kis finom ködpára, elmosva a rőt avar tónusait, mélységet adva a képeknek. Csodálatos hely!
Lajosforráshoz közeledve egyre több kirándulóval találkozom. Kár, hogy a turistaház nem üzemel, hiszen ideális helyen van! Még szánkózók is akadnak az épület alatti, havas lejtőn. Leülök egy napsütötte padra - konkrétan, meleg - megeszem az almámat, lehunyt szemmel napozok egy picit. Ez a pillanat a túra egyik fénypontja. Nincs is nagy kedvem tovább indulni, pedig muszáj... Órámra nézek, pont dél van.
Úgy tűnik, ide sokan kijöttek, főleg fiatal párok és kisgyermekes családok. Egy vadles körül három angyalarcú, szőke copfos kislány játszik vérfarkasosat, anyukájuk felhívja a figyelmemet, hogy milyen finom a csipkebogyó. Nem gondoltam volna, hogy februárban még érdemes megkóstolni, de bizony igen: az elmúlt hetek, hónapok mínusz huszonöt celsiusát aligha lehet leírni a "megcsípte a jég" fogalmával, mégis, a bogyók mintha lekvárral lennének töltve. Csemegézek, mint a medve.

Ez nem a patak helye, ez maga a patak

Innen könnyű az út a Kő-hegyre. Egy nyugdíjas kiránduló szakosztály tagjaival hoz össze a jószerencse, esküvőkről beszélgetünk, már nem emlékszem, hogy miért, de egészen érdekes. A kis tavacska a "lábakon álló fákkal" most fagyott, aranyszín, learatott nád köríti, ide hallatszik a gyerekzsivaj. Ez a turistaház bezzeg teljes gőzzel üzemel, gyereksereg ugrál boldogan a pocsolyában és dagasztja a sarat. Iszom egy finom forralt bort, kicsit pihenek, aztán elindulok lefelé a sárga sáv jelzésen. Erről az útról iszonyú csúszós emlékeim vannak... hát, most ezeket fel tudom eleveníteni. A legrosszabb a számos perecelés közül az, amikor beletoccsanok az olvadó hó csurgalékvizébe, nadrágom szomjasan issza a jegeces vizet, még a tápászkodás se sikerül, csúszik le velem az egész mindenség, ó a fene vinné... méterekbe telik, mire sikerül zátonyra futnom, addigra csurom víz a hátsó felem, ráadásul belemarkoltam a szederindába, mert miért is akadna bármi más az ember kezébe ilyenkor, mint szederinda?!
Hosszú ballagás következik Szentendre felé, mindenféle terepjárók és épülő toszkán stílusú farmházak között, kabátom szárnyait felkanyarítom, hadd szárítsa a hátsómat a Nap és a menetszél. A sárga négyzet jelzést választom egy elágazásnál, mert ez elvisz a Bükkös-patakhoz és a tanösvényhez. A Bükkös-patak hordalékának ásvány-összetételéből írtam a szakdolgozatomat, most itt a lehetőség nosztalgiázni egy kicsit, búcsúzóul még egy nagyot esek ott, ahol a jelzett ösvény meredeken lekanyarodik a fenyők között. Ám még ez a városszéli rész is tartogat ajándékot: repedéses csillaggombákat, gyönyörűek, akár egy óriásasszony elveszített, igazgyöngy fülbevalói.
Még egy kis séta Szentendre történelmi, macskaköves, zegzugos belvárosában, megsimogatok két vizslát a HÉV végállomáson, aztán indulás hazafelé... Jól esik leülni, szinte meg is száradtam már, a fiatal kalauzzal megbeszéljük, milyen jó úgy hazamenni, hogy az embert várja valaki...
Szép nap volt.