Terep-járó: Hóvirágtúra: Dunán innen, Dunán túl

Amikor barátaimnak említettem, hogy szombaton Dunaújvárosba megyek, visszakérdeztek: mit lehet ott túrázni? Mi van ott látnivaló a kirándulónak, teljesítménytúrázónak, fotósnak?
Nos, azért akad...

Hóvirág, "lusus pictus" színváltozat: a külső pártakörön zöld foltok látszanak.

Három óra harminc, csörög a vekker... bár szinte nem is aludtam, farsangi buli volt... Minden előkészítve, megkenem a szendvicseket, forró teát a termoszba, hátizsákot fel, indulás.
A Körúton egész sok a nép ebben a lehetetlen időpontban, leginkább bulizó fiatalok, leginkább külföldiek. Az éjszakai busszal szerencsém van, ha elhittem volna a menetrendet, akkor pont lekésem. Az ég fekete és meglepően hideg van, hideg lámpafények böködnek a pesti éjszakába. Hálás vagyok a fűtésért a Népliget buszállomáson, amíg az öt órakor induló dunaújvárosi buszra várok. Békés, szendergős másfél óra következik, a busz elringat, Százhalombattánál ki se kell nyitnom a szememet, megismerem a szagáról. Kipislantok, lángol az olajfinomító kéménye, ez ám a derék öngyújtó!
Lassan pirkad, repedés nyílik a feketés-lila felhőkön, cihelődik a reggel.
A dunaújvárosi Dózsa mozinál csak én szállok le. Fura, tavaly sokan jöttek ezzel a busszal. A panelházak tövében idős emberek sétáltatják a parányi panelkutyákat - az egyiktől megtudom, hogy a lánya bízta rá a kutyát, mert Németországban dolgozik, sőt azt is megtudom, mennyiért.
Szinte megmar a hideg, szedem is a lábam, közben fejben számolok, hogy az forintban mennyi, és alig húsz perc alatt vagyok a Gárdonyi sulinál, ami a rajthely. Villámgyors nevezés a harminc kilométeres távon, és már szaladok is a buszhoz, ami már tele van. Ez viszi a túrázókat a tulajdonképpeni rajthelyre.

A rajtnál még népes volt a mezőny... hagytam, hadd menjenek

Tudom, hogy többnyire végig a piros sáv jelzést kell követni, nem nehéz a navigáció. Elengedem a mezőnyt, a terepfutók máris elszökellnek a fák alatt. Megtorpanok, amikor egy testes őzsuta tör ki, mögötte tavalyi gidája tépelődik, merje-e követni az anyját... A hasas suta lankadt kecsességgel ugrik vissza a sűrűbe, persze hogy csak a helyét tudom lefényképezni.
Kacskaringós az ösvény, ferde sávokban világít be az ébredő Nap, imitt-amott hóvirágok bújnak. Idén jócskán később ébred a természet, nem is számítok arra - mint tavaly - hogy ritka hóvirág-változatokat fogok találni. Annak örülök, ami van. "Hócsepp", gondolok a virág angol nevére, milyen találó.
Az első ellenőrzőpontnál kénytelen vagyok "dombornyomott" pecsétet ütni a papíromra, mivel bélyegzőfesték nincs. "Van valakinél tinta?" kérdi egy túratárs, mire a válasz: "persze hogy van, jóféle házipálinka", na az ide nem lesz jó, nevetés...
A "tintás" társaság vidáman elsiet, én ismét a hóvirágoknak szentelem a figyelmemet. Mintha mesterséges lenne ez a domboldal - talán földvár sáncai? Hasonló tájon jártam a Bakonyban és a Börzsönyben is... és tudom, hogy errefelé is nagy élet volt a bronzkorban.

Hóvirág - Galanthus nivalis

A második ellenőrzőpont a vityilló-negyed szélén van, aranyos egérkés pecsétet kapok, innentől jön egy hosszú, aszfaltos ballagás. Félálomban sétálok, rágcsálom a kőkemény szendvicsemet, süti a Nap az arcomat, igazi koratavaszi béke... a madarak úgy énekelnek, mintha mindegyiknél külön erősítő lenne, elképesztő a hangerő. A víkendházakban még szunnyad a tél, némelyiket szép rendben tette el télire a gazdája, némelyik udvarát felverte a gyom, és sok kerítésen kint az "eladó" tábla. Bakra tett, felfordított csónakok alszanak, a házak felett komótosan forog egy szélkerék. Itt vagy tíz kilométeren keresztül nincs ellenőrzőpont, örülök, amikor az út lekanyarodik a Dunához. Igenis van olyan, hogy kék Duna, szinte harsány a víz színe, persze az égbolt is kék, rügyfakadásról még szó sincs, magányos horgász bíbelődik a felszerelésével, valahonnan messziről gallyégetés szaga száll. Nyoma sincs a csillagvirágoknak, amik tavaly ilyenkor liláskék színükkel kipettyezték a Duna partját, csak néhány szemérmesen előóvakodó, vékony levelet látok. Furcsa, de túrázókkal se találkozom. Tavaly ezt a részt végig beszélgettem egy társasággal.
Ez persze megváltozik, amikor a rácalmási Nagy-szigethez érek. Kiránduló családok, a rövid távon nevezők seregei jönnek át a hídon, sokuk kutyával.

Hóvirág - Galanthus nivalis

A szigeten is még csak éppen hogy ébredeznek a hóvirágok, örömmel fényképezgetem őket. Sár is van, és arra gondolok, ahogy beletérdelek, hogy mennyire hiányzott ez télen, virágot fotózni nem is lehet enélkül... A harmadik ellenőrzőpontnál egy lelkes kisgyerek üti a vámpírfejes pecsétet a papíromra, asztal gyanánt az anyuka mobiltelefonja szolgál. Ragyog a napfény, sárga lepke pilinckézik át előttem. Aztán hirtelen ketten lesznek, keringőznek egymás körül, sárgás-zöld vibrálás, ezek bizony citromlepkék. Valami rejtett helyen töltötték ezt a hideg és hosszú telet, és táncuk most maga az örvendező élet. Szurkolok, és szuggerálom őket, hogy legalább az egyik szálljon már le... Igazán együttműködő ez a citromlepke! Ahogy leszáll és sütkérezik, még a lábain lévő prémszőröcskéket is jól megfigyelhetem. Valahonnan áthozza a nagy víz a déli harangszót. Tejszínhab-szerű fehér felhőcskék kezdik pettyezni az eget.

A madárvártánál megállok egy kicsit, bámészkodok, egy anyuka a kislányát igyekszik visszatartani a lagúna vizétől, "mit csinál a néni?" kérdi a gyerkőc, "a kacsákat fényképezi", válaszol az anyuka, nocsak, vannak itt kacsák? kérdezem magamban, én bizony nem vettem észre őket... Beszélgetünk, már csak azért is, hogy ne rólam beszélgessenek, hanem velem, mi minden lehet még a vízen és a vízben, a piócák és békák ötlete határozottan fellelkesíti az óvodást.

Úton a második ellenőrzőpont felé

A negyedik ellenőrzőponton magamnak pecsételek - azt hiszem, ez egy avantgárd nyúl - aztán leülök egy padra, pihenek, ebéd gyanánt elrágcsálok pár karika retket, teát is iszom rá - a Nap olykor elbújik a felhők mögött, bearanyozza a szélüket, ferde sugarakat nyilaz lefelé.
A híd után balkanyar, három kutya állja utamat. Két fehér bongyori és egy agár. Az egyik bongyori azonnal a hátára hemperedik, hogy megsimogassam, aztán megsimogatom az agarat is, mire a másik bongyori fogaival finoman megfogja a kabátom ujját, és elhúzza a kezemet az agártól, kéretik inkább őt simogatni...

Az ötödik ellenőrzőponton müzliszeletet és békás pecsétet kapok. Szívesen kifeküdnék napozni a fűbe... Most megint egy hosszabb aszfaltos rész következik, végig a Duna mentén. Jobbra víkendházak, horgásztanyák, balra az ártér, sok-sok csomoros fűzfával, áradás után maradt pocsolyával, nyáron igazi szúnyogtanya lehet ez a hely. De most még február van, a barna színek dominálnak.
A hatodik ellenőrzőponton, a kikötőnél macis pecsétet kapok. Lomhán folyik a nagy, kék Duna, hazai terep ez a számomra, otthonos a táj, a folyó, a víz-szag. Jobb felé pillantva, a kemping faházikói még alszanak. Innen már közel van a cél, végigballagok a sínek mentén, templomtornyok böknek az ég felé... a Rác-domb aljánál van a hetedik ellenőrzőpont (ismét egy avantgárd nyulas pecséttel) és bámulatosan sokféle innivalóval. Megkóstolom a Székely Fájdalomcsillapítót. Felsejlenek a tavaly nyári erdélyi emlékek... hát akkor se fájt semmim :-) .
Lépcsők, hangulatos városrész, valaha itt is bronzkori település volt, aztán a bronz helyét átvette a vas, bőrszandálokon és jól kovácsolt római gladiusokon csillant meg a napfény... a római fürdőn eltűnődök, Spanyolországtól Aquincumon át a Golan-fennsíkig sokfelé láttam már római fürdőket. Ez itt egészen picike, de panorámás a Duna felé...
Most a víztorony uralja a fennsíkot, előttem panel-város terjeng amíg a szem ellát, és persze megint odafut hozzám egy kutya. Masszív, fényes barna, húsos fülekkel. Megtudom, hogy ez egy hannoveri véreb. A kutya a tenyerembe szuszmákol, fontoskodik, aztán izgalmasabb nyomok után veti magát, maga után vonszolva a gazdáját. A friss szél piros-fehér szalagokat lobogtat, még pár lépés, és ismét az iskolánál vagyok. Zárópecsét, oklevél, gratuláció - de bevallom, figyelmemet már az asztalon sorjázó hagymás zsíros kenyerek kötik le.

A jó ég tudja, valójában hány kilométert tettem meg. Az itinerlap hol 26,6-ot, hol 27,5-öt ír, a táv megnevezése pedig 30 kilométer. Igazából nem számít. Szép volt. Köszönet érte a szervezőknek, a Pentele Természetjáró Egyesületnek!