Tavaszi fáradtság... fátyolosan süt a Nap, én meg alig lézengek. Végre alhattam egy jót, van itt jó pár olvasnivaló, új könyv, nincs is kedvem nekikezdeni semminek... De azért déltájban felkerekedek. Irány a Normafa, busszal. Egy sovány, szemüveges férfi optimista módon síléceket szorongat, egy pocakos, idősebb fickó térdén nyírott szakállú, gombszemű, bors-szürke öleb. Minden kopár még, elballagok az Apáca-rét felé - mély sár mindenfelé, a Gyermekvasút harsány füttye versenyre kel a harsány madárdallal... láthatatlan cinegék, hihetetlen hangerővel, harsogják már a Tavasz nászra hívó dalát. Megsimogatok egy-egy bársonyos, duzzadt rügyet - nincs kétség, feszíti már őket a kirobbanni készülő élet, a som kemény, gömbölyű bimbói kezembe simulnak, a csipkebogyókat már mind megcsipkedték a madarak... Semmi se bújik még, ami zöld, az a hó alatt is zöld volt... tegnap még hó takarta a föld kopott kabátját, lelapulnak a száraz füvek is, rejtekükben ott látszanak a gólyaorr finom, petrezselyem-szerű zöld fodrai, a tüdőfű és a hölgymál viharvert, szőrös, mindent kibíró tőlevelei. Nyoma sincs még a téltemetőnek és a hóvirágnak - pedig elsétálok egészen a Széchenyi-kilátóig, ahol tudok néhány "biztos" lelőhelyet. Egy-két ilyen enyhe hét, és biztosan "felrobban" az aljnövényzet! Rengeteg a kiránduló, a kocogó, a kutya - a letaposott hó jéggé dermedt, de kásásodik már ez is, néhol csúszok rajta egyet-egyet. A kék szinte vakítóan sötét kék, pár felhőfoszlány díszíti, épp csak a hatás kedvéért... Érzem, ahogy a Nap melege simogatja az arcomat, szinte lekívánkozik a nehéz kabát is, ünnepi minden, még a palacsintasütő bódéja felett kanyargó füst is, a cinegék meg csak harsogják, harsogják a Tavasz hívódalát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.