Terep-járó: Hőség, vízesések, nőszőfüvek: három nap a Keleti-Mecsekben

Mecsek.
Fehér folt a térképen a számomra. Közel negyven fok meleg van, hőségriadó, valamint vágányzár a pécsi vonalon. Mindez azt jelenti, hogy... irány a Mecsek!

Lépcsős vízesések sorozata az Óbányai-völgyben

Nagymányokon szállok le a kétszerelvényes kis piros vonatról. Légkondicionálás nem volt rajta, ellenben minden ablaka tárva-nyitva, kivéve azt az egyet, ami amúgy is törött volt. A vonatka végében olyan sittes társaság tanyázik, hogy jobb érzésű szociofilm-rendező azonnal megragadná a kameráját, viszont a legdagibb, tetkós, hurkás nyakú egyén igazi lovag, kinyitja nekem az ajtót... peron nincs, a száraz fűbe lépek ki.
Vadnyugati hangulat. Mozdulatlan forróság, izzó égbolt, és egy olyan benzinkút, amilyet még sose láttam. Mező, egy fa, domborodó tartály hullámbádog tető alatt, egy ütött-kopott töltőcsap, "shop" gyanánt egy hűtőszekrény, valamint egy műanyagszéken üldögélő atlétatrikós személy. Veszek tőle egy kólát és álltó helyemben benyakalom.

A Meleg-oldal

Elballagok a hajdani brikettgyár romos épületei mellett, aztán a mészkőbánya vakítóan fehér katlana következik, végre erdőbe érek... Itt sincs hűvösebb, de legalább árnyék van. A forróságtól hullanak a levelek, az aljnövényzet elfonnyadt. Ami furcsa, hogy ebben a forró-száraz erdőben háromféle békával is találkozom. Kölyök varangy ugrál lomhán - teleszívta magát vízzel - egy kis erdei béka figyel fényes, gülü szemeivel, egy ki tudja, hogy keletkezett pocsolyában pedig szinte több az unka, mint a víz.

Aprócska barna varangy - Bufo bufo

Véget ér az erdő. Vakító napfény lángol előttem, a hely neve Meleg-oldal, mit mondjak, rászolgál a nevére. A fenyők miatt kifejezetten visszasejlenek a negyedszázaddal ezelőtti napok, amikor cserediák voltam Albániában. Intenzív gyantaillat, kabóca-ciripelés - reszket a levegő is a hőségben, vibrálnak a távlatok. Egy szántóföld mellett ballagok, ez kifejezetten gyötrelmes, várom már a térképen zölddel színezett újabb árnyas erdőt... Egy-egy szürke madár tátott csőrrel liheg, szavuk sincs. Minden csendes, csak a rovarok zümmögnek monoton nótát. Valami furcsa, perverz örömet érzek: a forróságban izzó tájnak szabadság-illata van...

Pici erdei béka - Rana dalmatina

Turistaösvény bőségesen van, a jelzések kiválóak. Egy elágazásnál így is rossz felé fordulok, és egy olyan erdőrészbe jutok, ahol tábla értesít a 100 méhkaptárról. Hurrá! Tartom az irányt a Réka-vár felé, eltévedni lehetetlen. Hatalmas, barna ragadozómadár lebben fel előttem. Kicsit távolabb őzcsapat ugrik fel nagy csörtetéssel. A műútra kiérve jobb kéz felé fordulok, még bő két kilométer a csörgedező patak mentén, és az egyre ferdébb sugarakat nyilazó napfényben felbukkannak előttem Óbánya házai. Itt van a szállásom, az Illatosházban, ahol már várnak rám.
Valami egészen fergeteges érzés lezuhanyozni, átöltözni... a lankadó forróságban elballagok vacsorázni, bablevest és meggysört kínálnak, láttam idefelé jövet... az utcára kiballagó öregek ízes svábságát hallgatom, és érzem, hogy nagyon szerethető hely ez az egyutcás kis falu...

Óbánya

Nagyon csendes az éjszaka, csak a vaddisznók uikkolását hallom néha a patak túloldala felől. Kakaskukorékolásra ébredek - élmény ez egy magamfajta pestinek - kávé, tea, dinnye, alaposan elbeszélgetjük a reggelt. Mindenre van idő, bőven... mára a környék patakvölgyeinek felfedezését tervezem.
A pisztrángos tavaknál összeszűkül az Óbányai-völgy. Ma is nagyon meleg lesz... a patak felett lebegő párába oszlopokat bök a fák között benyilazó napsugár. A patak kristálytiszta vize lépcsőről lépcsőre csörgedezik. Minden lépésnél megállít valami szép látvány! Hamar elérek a Csepegő-sziklához. Ez egy mésztufa-képződmény. Furcsa, mert maga a patak egyáltalán nem épít mésztufa-gátakat, a mészkőlépcsők körvonalai élesek. Nézegetem a csepegő vizet, minden csepp lerak egy pici meszet, voltaképp cseppkőféle, karsztjelenség... a szikla a patak fölé domborodik, ezer és ezer vízcsepp pereg róla, rajta pompás, zöld gímpáfrányok ülnek. Igazi esőerdei hangulat, noha ez az "esőerdő" alig pár négyzetméteres.

Egy megoldás PET-palack hasznosítására az óbányai patakon átvezető híd korlátján

Pár méterre a másik látványosság, a Ferde-vízesés. Tényleg ferde! Leülök egy bükkfatörzsre, objektívet cserélek, kicsit pihenek... távolabb épp lecsap egy nagy, barna ragadozómadár. Most senki sem jár erre, pedig biztos népszerű kirándulóhely.
Megnézem Kisújbánya házait - pirinyó falucska ez is, régesrégi házakkal - aztán délnek fordulok. Hiányzik a patak csobogása! Újra forró, száraz erdőben járok, alig van virág, de egy csoport bájosan rózsaszín kis ezerjófű miatt azért megállok fényképezni. Előszedem a makro-előtétlencsét is, amire pedig külön kell vigyázni, mert könnyen lepottyan.
Térerő annyira nincs, hogy vakon néz rám a telefonom képernyője, csak az óra digitális számjegyei váltakoznak rajta.
A Réka-kunyhónál tízóraizok. Kényelmesen kipakolom az ennivalóimat a fejszével faragott, mohos asztalra, kiteregetem a holmijaimat száradni, érzem, hogy pompás magányomban enyém a világ. A patakban unkák is vannak, nézegetem őket... ilyen alacsony tengerszint feletti magasságban nem is gondoltam volna, hogy előfordul a sárgahasú! Nézem a terpesztve lebegő kis békákat, a békák is néznek engem fura, háromszög alakú pupillájukkal. Béke van. Belelógatom a karjaimat a forrás jéghidegnek tűnő, csordogáló vizébe. Csodálatos!

Óbányai-völgy

Felballagok a patakvölgyet követve a Zengő-kőig. Izzasztó az emelkedő és rettenetesen meleg van a fák között is, ahol áll a levegő. A műúton túl, a tisztásra kiérve látom, hogy itt is van egy tűzrakóhely és pár pad. A padok egyike épp kedvemre való: árnyékban van, kellőképpen sima, széles és hosszú, jól el lehet nyújtózni rajta úgy, hogy a fejem alá teszem a hátizsákot... Alighanem el is szenderedtem, két órát töltöttem el itt úgy, hogy ezalatt egy lélek sem járt arra, sem autó, sem ember. Ahogy ég és föld között lebegek a padon fekve, él az erdő körülöttem. Az ágak között apró madarak ugrálnak, egy harkály kopácsol, csőre nyomán forgács hullik... lent az avarban láthatatlan kis rágcsálók motoszkálnak. Egy négylevelű lóherét találok a pad lábánál. Igen, azt hiszem, szerencsés vagyok.

Óbányai-völgy

Innen cikcakkosabb az utam. Hol vaddisznó-túrta völgyekben, hol bozótoson keresztül - hát, nem minden turistaúton van nagy forgalom - hol műúton ballagok, hol patakon ugrok át. Lassan alkonyivá válik a nap, sárgásak a fények. Itt-ott apró virágokat látok: színpompás kenderkefüvek, sárga orbáncfű, fehér seprence, néha harangvirágfélék is akadnak... A Réka-várnál találok kéküstökű csormolyát is. Az óbányai műútra lassan kikúsznak az árnyékok. Itt is akad egy pihenőpad - egyáltalán, elég jó a pihenőpad-lefedettség errefelé - ami alkalmas, hogy meguzsonnázzak rajta. A kiváló, rászáradó só karcossá tette a bőrömet, érzem azt is, hogy megpirított a Nap... Mit mondjak, most is fergeteges érzés a hideg zuhany!
Lassan enyhül a hőség, bársonyossá válik az éjszaka, az égre milliónyi csillag telepedik. Nézem az esztergált oszlopú tornácról, ahogy hangtalan szárnycsapásokkal elrepül valami a telő Hold előtt.

Kisebb vízesés az Óbányai-völgyben

Megint a kakas ébreszt. Jó, érces hangja van. Éjjel erősen fújt a szél, zörgetett is valamit, a napfény most sanda, opálos. Nehéz elhagyni vendégszerető szállásomat. Az égbolt máris olyan szürkésfehéren ragyogó, mint az olvasztott ólom. Skóciai Szent Margitról tűnődök, aki állítólag itt született a Réka-várban. A trónviszály kapcsán ezer éve elűzött angol hercegek, akik itt találtak menedékre István király kegyéből... és az itt született kis Margit, aki feleségként "megszelidítette" a skót Véreskezű Malcolm királyt...a történelem szürke és néma szárnycsapásai csapongnak el gondolataimmal együtt az alacsony hegyek felett.

A leglátványosabb sziklalépcső

A Döngölt-árok felé indulok, erre még nem jártam. A Napot szivárványos félgyűrű veszi körül. A völgy bejáratánál diófák sora - még sose láttam "vadon" diófát, de persze az is lehet, hogy ez valaha valaki ültetvénye volt, csak félig visszafoglalta az erdő. A szurdokból elfogy a patak, utam lassan, de kitartóan vezet felfelé. Megizzadok, pedig még korán van. A Hárs-tetőnél kanyarodok dél felé. Senki se mozdul a tájban, csak én.
A száraz erdőalján a szúrós csodabogyó kis, haragos zöld bokrai szinte mediterrán hangulatot keltenek, egyébként igen sok állatot látok: őzek, vaddisznók motoszkálnak a sűrűben, de a legnagyobb zajt akkor is... a száraz avarban kapirgáló feketerigó tudja csapni!
Aztán felbukkan egy kiránduló család, akiket útbaigazítok a Ferde-vízesés felé. Most már lefelé ballagok, fenyvesbe érek, léptem a puha fenyőtűn hangtalan. A Diós-forrásnál megállok pihenni. Pazar fél órát töltök a fenyőillatú, csobogó forráshangba merülve, tudom, hogy ilyen hűvös pihenőhelyem nem lesz már több... Egy dobozos kávé, egy zacskó ropi és egy krimi a társaságom, utóbbiban minden elmaradhatatlan elem megtalálható: szerepel benne szépséges kettős ügynöknő, bátor tényfeltáró újságíró, puccsista dél-amerikai tábornokok, szerelem és árulás, KGB és FBI és egyéb hárombetűs testületek, valamint csehszlovák gyártmányú lehallgatókészülékek... Aztán behajtom az izgalmas kliségyűjteményt, egy fenyőtűt használva könyvjelzőnek, jó lesz ez még a buszra...

Ragadozómadár kísért végig a völgyön

Megnézem Püspökszentlászló házait, a templomból kacskaringós kórusének hallatszik... a hőség, a gyaloglás és az egyházi ének elemi erővel idézi hajdani zarándoklataimat. Mókuscsapat ugrik meg közeledésemre. Igazi Stendhal-i mókusok, vörös és fekete. Szerencsére a teleobjektívet tettem fel, így tudok fényképezni. Ilyen színezetű mókusokat még nem láttam. Némelyik szinte fekete, némelyiknek szürke a feje, némelyik a hagyományos vörös... Hangosan és idegesen kattognak rám az ágak közül.

Ahogy kipereg a föld... Bükkfa gyökerei

Magányos turistalány jön szembe, "te is egyedül?". Pacsizunk, igen, egyikünk se fél egyedül, és különben is, nem bánt a vaddisznó, stb. Rokon lélek.
A műúton ballagok, erre rövidebb, integetek a tegnapi padnak Zengő-kőnél, aztán egy kissé izzasztó talpalás következik a napfényben. Egyetlen jármű halad el mellettem, kamasz gyerekek nyüzsögnek a platón, integetnek... Végre ismét árnyék, errefelé elég érdekes az erdő: a fiatal bükkös törzsei girbe-gurbák, részegesen dülöngélnek a fák... talán lassan csúszik a talaj, más magyarázatot nem találok rá. Az út mentén farakások, tövükben láthatatlan, szorgos kis rágcsálók motoznak.

Egy morzsányi "esőerdő"... Gímpáfrány. Védett

Lekanyarodok a Zengővárkonyi-völgybe. Az utat alaposan benőtte a növényzet, de azért tempósan tudok haladni. Nagyon meleg van. Igyekszem úgy időzíteni, hogy pontosan érkezzek a buszmegállóba a falun túl. De addig még van pár kilométer a csendesen ereszkedő völgyben a patak mentén. Néhol elég nagy a sár is, apró, csípős rovarok milliárdjai zümmögnek a fülembe. Nem győzöm zsebkendővel törölgetni az arcomat, nem is annyira az izzadtság, mint inkább a bogarak miatt. Az őzek itt nem zavartatják magukat különösebben. A faluba érve szemembe csap a napfény. Hangulatos, tiszta falu ez a Zengővárkony, sok néprajzi érdekességgel, mint amilyen a Tojásmúzeum a maga hímes, írott húsvéti tojásaival... de én érdekesnek találom az újrahasznosított hulladékokból kreált színes dolgokat is, van miniatűr szélmalom, gumiabroncs díszkútféle, PET-palack napocska, lavórokból varázsolt "gombák"... hiába, a híres magyar kreativitás! Figyelemre méltóak a burjánzóan kovácsolt kerítések is. Nem kell sietnem, bámészkodhatok kedvemre. Senki se mozdul a forró utcákon. Még egy kocsmát se találok, pedig jól esne... bármi.
A nap nehezebbik része jön... az izzó buszmegállók, az átszállások, végül a tébolyultan túlműködő légkondicionáló miatti fagyhalál három óra hosszat az autópályán száguldó buszban. De sebaj, lehet bámészkodni, beszélgetni, és itt a krimi is, nem unatkozom.

Kiszínesedett egy fehér folt a térképen.