Terep-járó: Egy őszi hétvége a Bakony rengetegében

Többnyire egyedül szoktam kirándulni, de azért nem kizárólagosan. Sőt, van olyan jó társaság, akikkel bármikor szívesen indulok vándorútra. Ezért aztán örültem, amikor a baráti körben felmerült az "ottalvós" hétvégi bakonyi túra ötlete.

Zakatolva szalad a vonat Veszprém felé. Egy fél osztálykirándulásnyi felnőtt ember bulizik a vagonban. Már előre érzem, hogy élménydús lesz ez a hétvége. Késésben vagyunk, de a csatlakozás bevár, ahogy felugrálunk a szerelvényre, már indul is. Délutáni, szelíd fény simogatja a dombokat, megcsillan a zirci apátság kecses kettős tornya, vörösen lobbannak fel a cserszömörce-bokrok. Aztán erdős-szurdokos vidék következik, igen, ez már a Bakony! Tavaly jártam itt, ciklámen-keresőben... ismerős hát a nemzeti vagyonnak számító, vadregényes vasútvonal, az alagutak és viaduktok. Zöld lombok suhannak, odalent tompán csillan a Cuha-patak vize.

Ez - valószínűleg - körtealakú pöfeteg (Lycoperdon pyriforme). Nem ehető.

Vinyén leszállunk, innen még bő kilométernyire van a szállásunk, a Hódos-éri Turistaház. Ez igazi "régimódi retró" hely, emeletes ágyakkal és olyan plédekkel, amik már láthatóan több generációnyi erdei iskolást kiszolgáltak, sőt alighanem úttörő őrsöt is. De rend van, és semmi "civilizációs cicoma". Van hangulata. Gyorsan belakjuk "összes termeit", sajnos fűtés nincs - talán ez az egyetlen gondunk, itt a Bakonyban váratlanul hűvös az éjszaka. Szemerkél az alkony, meghozzák a vacsorát, sietni kell, mert elhűl a májgaluskaleves... szinte sötétben kanalazunk az udvaron, megszólal a kuvik, szinte a fejünk felett kiáltozik. Tényleg hideg van. Hangosan koppan egy-egy makk. Az alkonyi égbolt tompán parázslik át a lombok között.

Stratégiai megbeszélést tartunk a padlóra terített térkép felett, elemlámpával, merre is menjünk holnap. Kobold, a beagle-szerű kis kutya különösen érdeklődő...
Cicamosdás, aztán bebújok a hálózsákba - zsákmányoltam egy plusz plédet is - de mit mondjak, nincs melegem. Sokáig hallom még a kuvikot és túratársaim vidám beszélgetését.

Gyöngyharmatos, hideg, józan reggel. Tényleg józan, ebben a társaságban senki sem iszik, sem dohányzik. De ha másnapos lenne valaki, az is gyorsan magához térne... te jó ég, szinte fagy... dideregve gyűlik össze a társaság, aztán indulunk is. A reggeli napfény kardja csíkokat hasít a lombok közé. Átugrálunk a patakon, aztán a sárga sáv jelzés mentén irány Csesznek. Ha lassan is, felmelegszem, főleg, amikor utat kell törni az embermagas bozótban. Hiába turistaút - a fákon ott vannak a jelzések - nem sok ember járhat erre, és mit mondjak, teljesen igazuk van, hiszen párhuzamosan fut egy kiváló szekérút a kaszáló mentén. Aki normális, arra megy. Én persze nem vagyok normális, és a többiek se, viszont jókat nevetünk a "vietnámi dzsungel" állapotokon. Van itt minden: seprence, selyemkóró, de főleg csípős-tüskés dolgok: csalán, szederinda, bogáncs. A szántón vadles. Senki emberfiával nem találkozunk, fejünk felett ragadozómadár kering.

Csesznek előtt megszépül a táj. Ismét erdő, aztán a mesés Kőmosó-szurdok. A vár valósággal uralja a tájat. Hatalmas őzlábgombákat simogat a beszűrődő napfény. A várat nem nézzük meg közelről - fél napos program lenne önmagában - viszont pihenünk egy lépcsősoron ülve, aztán utunk a vár alatt felfelé kanyarodik, látok egy régi zsidó temetőt, a sírkövek egészen megdőltek már, de a bevésett héber betűk még mindig éles körvonalakkal hirdetik az elhunytak nevét. Az öreg fák alatt megvan a hely méltósága.
Felkapaszkodunk a Nyerges-hegyre, szikár, mészfehér orom. Jól lehet innen panorámát fényképezni. Szikláin leül, elnyúlik a társaság, kora délután lehet, napozunk. Végre nem fázik senki. Nézem a fejem felett lassan elúszó fehér felhőket, egy kicsit még el is alszom.

Fakó muhar - Setaria pumila

Kicsit nehéz elindulni, de muszáj, ha nem akarjuk, hogy útközben ránk sötétedjen. A zöld sáv jelzést követjük végig a Kő-árokban. Itt-ott kidőlt fákon kell átmászni, korhatag törzsükön számtalanféle tapló virágzik. Nini, csipkefinom, fehér petrezselyem-gomba! Biciklifüggő barátunk persze ide is elhozta kedvencét, de zokszó nélkül emelgeti át az akadályokon: vízmosásokon, száraz patakmedren, köveken, gyökereken. Aztán kibukkanunk a homályos szurdokból, napfény simogatja a kaszálót, rajta három gesztenyebarna lovacska. Folyton lemaradok a fényképezgetés miatt.
Géza-házánál éles kanyart veszünk, innentől a piros kereszt jelzés lesz az útmutatónk, a "Kastély úttal" párhuzamosan. Most már fantázia kell ahhoz, hogy a párhuzamosan ültetett, öreg és beteg vadgesztenyefák sora között megsejtsem az utat, ahol valaha hintók gördültek. Most bozótos sáv, kétfelől kaszálóval. A napfényes oldalon ballagunk. Lángra lobbantak a fényes csipkebogyók az öreg, korhadt gesztenyefák árnyékában. Van egy romos épület is errefelé, már csak a homlokzata áll, mint egy ég felé bökő, csupasz háromszög, de az meglepően jól van megépítve. Váltakoznak a kő- és tégla-sávok, vakolatnak már nyoma sincs, de a hajdani kőművesmunka még most is minőségi érzést kelt. Mégis, mindig elszomorodok, amikor a "régi dicsőség" efféle romjait látom. Akkoriban állhatott ez az épület - talán magtár? - amikor még a kastély is megvolt...

Lekanyarodunk a Vadas-árokba, kifejezetten túraszervezőnk vezetéknevét megtisztelve ezzel. Valószínű, hogy még sokáig fogjuk ugratni ezzel, mert a jelzett turistaút voltaképp tüskés bozóton való átcsörtetést jelent. Nálam magasabb seprencék kacskaringóznak az ég felé, még sose láttam ekkorákat. Még ebben a megátalkodott sűrűben is akad szép fotótéma. A pókhálók kristálykastélyként függnek kifeszítve az ágak között.

A Cuha-völgyben viszont már ideálisak az útviszonyok, bár vagy tízszer át kell kelni a patakon, köveken átugrálva... ez sose volt az én műfajom, eléggé szédülős vagyok, de sikerül. Egyszer se csobbanok bele a jóféle karsztvízbe. Erősen sötétedik már, mai túránk körülbelül 24 kilométerének végefelé járunk. Itt, a szurdokban egyébként is sötétebb van. Észreveszek egy elkésett piros mécsvirágot. Varázslatos hely.
Ahogy visszaérünk szállásunkra, már jön is az autó, hozza a megrendelt vacsorát - gigantikus mennyiségű húslevest és lecsót. Előkerül a gitár is...

Nagy őzlábgomba - Macrolepiota procera.

Ismét itt a reggel, éles fényei pettyeket hintenek szét. Gyorsan összepakolok, nem nehéz, hiszen alig hoztam holmikat - mondjuk egy polárpulcsi, vagy pufidzseki még elfért volna... telefonom békésen pihent a töltőn, itt úgysincs térerő, és fényképezőgépem akkumulátora is felfrissült. Lényegesen jobban aludtam, mint előző este, úgy látszik, a hideget is meg lehet szokni valamelyest.
Mára, vasárnapra egy rövid túrát tervezünk. Irány a Likas-kő! Szép a bükkös, gyönyörűek a fények, utunk finoman emelkedik. Végre lehet biciklizni is rajta. A Likas-kőhöz hasonló képződményt még sosem láttam. Egy "instant barlang!" Mészkőszikla, amin három "ajtó" is nyílik, a főbejáratot láthatóan tágasabbra faragták valaha, de amúgy vízmosta, természetes képződmény. Talán valaha, mint minden rendes barlang, ez is a föld alatt volt, aztán ahogy lekopott a felszín, kibukkant a "kukacos" szikla is... Néhány cipóforma szikla tetején bükkfák kapaszkodnak kígyóforma, erős gyökereikkel. Igen, kellett itt talajnak lennie valaha.

Régi zsidó temető a cseszneki vár alatt

Panoráma a Nyerges-hegyről

Kékesfehér fénysugarak pászmái lebegnek a fák között a párás levegőben. Csodálatos! A Pápalátó-kő felé tartunk, persze nem tudni, hogy Ferenc atyát, vagy Pápa városát kell-e majd látnunk róla... mindenesetre, Pápa református város, úgyhogy láthatjuk akár a "református pápát" is... elvirágzott hegyi hagymák szegélyezik az ösvényt, száraz füvek bókolnak, aztán hirtelen kibukkanunk a meredek szélén. Odalentről öblös, rekedtes torokhang bődül. Szarvasbőgés! Elhallgat a társaság, fülelünk... távolabbról, mint a visszhang, másik bika válaszol. Egész koncert van itt alattunk.

Leereszkedünk, aztán a piros sáv jelzésen vezet az út. Lábam süppedős homokba mélyed, az út szélén rengeteg a vadvirág. Még ördögharapta-füvet is látok, de van sárga ökörfarkkóró, halványsárga ördögszem (jajj, megint az ördög!), fehér cickafark, sárga napvirág, és persze az ég színét visszatükröző kék katáng. Gyönyörű!
Bekukkantunk az "ősfenyvesbe", ami nem valami hatalmas mamutfenyő-rengeteg, viszont igen sok a gomba. Állítólag tinóruk, de én nem merek szedni, viszont pár őzláb azért a gombász vászonszatyromban landol... Akkora őzlábak nőnek errefelé, mint egy serpenyő.
Vinyén még van időnk teljesen összecsomagolni, felfalni a tegnapról maradt rizses lecsót, de a levesből még így is marad. Aztán fagyizás, sütkérezés a vasútállomás pirosra festett padjain a déli napfényben, és végül visszavonhatatlanul haza kell menni, megérkezik a vonat.
Csodálatos hétvége volt!