Terep-járó: A kámori arany erdő

Ritka az ennyire szép, elhúzódó ősz. Idén október derekán is színes lombtakaróba öltözöttek, hívogatóak a Börzsöny hegyei. A Kámort választottam, mert itt már rég jártam, és hétköznap lévén nyugodt, zavartalan fotós-túrát terveztem.

Nyugati Pályaudvar. Ténfergek kezemben az elmaradhatatlan papírpoharas kávával. Korán kellett kelni, de tudom, hogy most fél óra csendespihenő következik a váci zónázón. A vonat Káposztásmegyer után masszív ködfelhőbe rohan, elmosódott, szürke ágak és háztetők suhannak el, aztán Göd után, ahogy kel fel a Nap, valami csodává változik a táj. Rózsaszín rétegek, álomszerű távlatok, lassan felemelkedő narancsszín napkorong... szinte áhítatot érzek, ahogy a vonatablakra tapadva issza szemem a látványt. A többi utas olvas, szundikál vagy okostelefont nyomkod.

Diósjenő

Vácott átszállás, kis piros szerelvény, máris tömve van: valami osztálykirándulás lehet, legalább száz zajos tinédzser, nagy nehezen begyömöszölöm magamat. Szerencsére csak egy megállót utaznak, utána már élhetővé válik a kis vagon tere, Diósjenőig beszélgetek az utasokkal. Egy néni gyümölcsfa-csemetéket cipel - becsülöm érte, hisz' láthatóan nem magának ülteti - másvalaki tonnányi akciós mosóport, kartondobozban, füles szatyorban. Az ablakon őszi fények, színek lobbannak be.

Diósjenőn hirtelen magamra maradok. A falu még nem ébredt fel, a kocsma még zárva. Súlyos szénfűtés-szag, párás napfény, mérges kutyák. Diósjenőről vagy két kilométer kiérni, szedem is a lábam a két párhuzamos, turistajelzéses utca egyikén. Sportközpont, strand, kalandpark, aztán végre: erdő! Fellélegzek: megérkeztem. A napfény ferdén nyilaz be a fák között, ahogy a párás rétegek mögöttem maradnak. Lassan, de folyamatosan emelkedik alattam a sárga sáv jelzésű szekérút, ami aztán tanösvénnyé válik, érdeklődve olvasom a táblát egy kis kőbányánál: a börzsönyi vulkánok kialakulása előtti, mára jócskán kiemelkedett, kavicsos, fövenyes tengerfenéken járok... aztán már andezitszikla-darabokon tapos túracipőm, ami a Pálos70 során kissé szétfoszlott ugyan, de még egyben van... Nézegetek be a fenyők alá, hátha akadnak érdekes gombák, elhoztam gombagyűjtő vászonszatyromat is. De nincs szerencsém, ha látok is gombát, az öreg, töredezett. Csodát tudna tenni egy kis eső ilyen meleg időben!

Diósjenő, a focipálya melletti fasor

Mert hogy kifejezetten meleg van, kabátomat elteszem a hátizsákba, kortyolok a kulacsból, aztán ismét felfelé, felfelé. Kibukkanok a Jenői-Závoz rétjén. Millió és millió harmatcsepp rezeg minden egyes fűszálon, persze muszáj beletérdelni a vizes aljnövényzetbe, olyan szépek a gyémántcseppes pókhálók az ébredező, erősödő napfényben.

A Kámorra vezető turistaút kezdete

Szép, nyugodt, hol alig, hol erősebben emelkedő szekérút simul a lábam alá. Bükkfák arany lombja pereg, pereg finoman zizegve. Egyébként - most tűnik fel - csend van, néma csend. A madarak hallgatnak, csak néha töri meg a csendet egy-egy "szíííp". Nem mozdul semmi, lecsengett a nászi nyüzsgés a rőtvadak közt is. Csak az a halk nesz, amivel a levelek a földre perdülnek, és valahol nagyon magasban egy utasszállító repülőgép morajlása hallatszik.

A Kun-réten kinyílik felettem a párás, kék égbolt. Lábam előtt ezüstös ragyogás: páracseppes, rövidre kaszált fű, pillanatok alatt ázik át a cipőm, de nem bánom: sok a vadvirág, és milyen szépek! Az efféle kaszálóréteken elmaradhatatlan őszi kikericsek lila foltjai miatt még kitérőket is teszek, ide-oda kószálva a vizes fűben. Vannak más színek is: fehér cickafark, lilás imolafajok, sárga boglárkák, az erdőszélen meg a szeder pirosra színeződött levelei... itt se mozdul semmi a tájban, csak én. Már érezni, hogy van ereje a Napnak, simogatja a hátamat. Egy vadles a meredély szélén akár kilátónak is beillene. Itt jelzést ugyan nem látok, de irányérzékem bevezet bal kéz felé az erdőbe, és hamarosan meg is van ismét a sárga sáv. Szép az ösvény, elegyes aljnövényzet millió színe és formája ötlik a szemembe, valamint két telefonhívás, pont mielőtt még megszűnne a térerő. Aztán kikukkantok Kelet felé, a Kámor meredek, tektonikai törésvonal menti leszakadása most is olyan, hogy a tüdőbe bennszorul a lélekzet. Odalent gomolyog a vakítóan fényes köd, itt fent szürke sziklák - elég lenne egy rossz lépés... felettem féltucat fényes fekete holló kering.

Valaha vár is volt itt, némely sáncai még sejthetőek. Az út lejteni kezd, a bükkös helyét ismét vegyes erdő veszi át, érzem, hogy hamarosan megérkezek az elágazáshoz. Meg is van, korrektül kitáblázva. Bal felé fordulok a murvás, széles úton, Wenckheim-út a neve, néhány szál gondolatom elszáll a néhai gróf felé, aki a vadászat és a repülés rajongója volt, és - állítólag - szíve hölgyét légi úton ostromolta, lehullatott rózsaszálakkal... Kilencven év telt el azóta, elsodorta a történelem a hegytetőn kialakított kis "repülőteret", a sálas-szemüveges-bőrkabátos pilótákat, de bizony a gáláns grófokat is, amit azért - kicsit - sajnálok. Hej, ha rám hintene rózsaszálakat valaki a magánrepülőgépéről... satnyára sikerült randevúk emléke sorjázik lelki szemeim előtt, no de félre bú, nézzük inkább, mi minden virágzik még!

Baracklevelű harangvirág - Campanula persicifolia

Bíborvörösen lobognak a szederbokrok kusza levelei, itt-ott vörösesfekete bogyókat is találok még. Fehér, finom szirmú seprencék hajolgatnak alázatosan, lilás borsfű, sárga ökörfarkkóró egy-egy utolsó virága villan fel a száraz szénafű közül. Nicsak, egy gyík! Ebédre, csak amúgy menet közben, elrágcsálom a pályaudvaron vett szendvicset, meglepően jó, ahhoz képest, hogy hol vettem és hogy mennyibe került.

A nagy csendben valahol rázendít egy tücsök, nincs már ebben szenvedély, érezni, hogy csak amúgy magának muzsikál, mint amikor a muzsikás vendéglőben záróra után, amikor már a székeket is felpakolják az asztalokra, a fáradt zenész még kicsit játszik önmagának, halkan.

Egy jelzés-átfestés következtében a Király-kútnál találom magamat. Szép hely, ritkán látni ilyen szép, kovácsolt vas ékítményű kútfoglalást. A víz itt-ott felduzzadt, sárga leveleket ringat, titokzatos élet zajlik a mélyén, tetején molnárkák szaladgálnak.

Király-kút

Királyházán senki se mozdul, alig pár házból áll az egész. Van itt egy lovarda és egy szakszervezeti turistaház, de biztos nem teljesen elhagyott, néptelen a környék: a kéményekből lusta füst kanyarog. Felkanyarodok a kék négyzet jelzésű úton a Dobogó-bércre, direkt ellenőriztem, járható-e. (A jégtörés miatt még mindig nem járható minden magas-börzsönyi turistaút.) Izzasztó kapaszkodó, gömbölyded vulkáni sziklák állnak ki mohosan az avartengerből, mint a szigetek. Jó két kilométert megteszek, amikor egyszercsak az ösvényen keresztbe kifeszített szalagba ütközöm: "belépni tilos!" hirdeti rajta a barátságtalan felirat. Talán a vadászok tették ki, mert az erdészet "Kedves erdőjáró!" felirattal szokta kezdeni a hirdetményeit. Kicsit tipródok, mert délután van már, annyi idő nincs, hogy egy másik ösvényen, nagy kerülővel, több mint 20 kilométert megtegyek még világosban Királyrétig. Viszont sörétet se szeretnék kapni a hátsómba, ezért visszafordulok. Igazán kirakhatták volna ezt a nyavalyás szalagot odalent is, az ösvény kezdeténél.

Szép kerek vulkáni bombák is akadnak a Dobogó-bércen

Ismét Királyháza tehát, és ismét az aszfalt Királykút felé. Két bringás suhan el mellettem, kicsit irigylem őket. Rám még kb. tíz kilométer ballagás vár, többségében elég eseménytelen aszfaltos úton. Néha egy-egy terepjáró száguld el mellettem, felkavarva a leveleket. Igyekszem figyelmemet az út szélén látható apró érdekességekre fordítani: nini, perzsa veronika, kenderkefű, foltos árvacsalán, amott meg harangvirágok emelgetik a barnás leveleket! Itt pedig a csucsor mérges, piros bogyói csüngnek! Gyönyörűek az út fölé boruló bükkfák, szürke törzsük csodálatos kontrasztot képez az aranysárgától a vörösbarnáig, a zöldtől a tompa drappig terjedő lombszínekkel. Mellettem a Kemence-patak csörgedezik kőről kőre, leveleket hintáztatva.

Kemence-patak

Szándékosan a tanösvény másik ágán ereszkedek le, messziről érzem a faluból felszálló avartűz füstjének illatát, lábam alá egy rövid szakaszon mintha középkori út simulna. Élire állított nyers sziklakövekkel kirakott, púposhátú út, és még még mintha a hajdani szekerek kerekeinek vájatait is látnám. Aztán ismét a faluban vagyok, megint van térerő - kell is, a menetrend miatt, hiába írtam ki a királyréti buszokat, ugye - aztán a diósjenői vasútállomáson élvezem a lemenő Nap utolsó sugarait, egy betontömbön üldögélve. A resti, ahol pedig olyan jót söröztem legutóbb, mostanra bezárt, kihalt a falu, az alkonyi eget fátyolfelhők pókhálózzák be. Megint egy ötszázassal többet akarnak nekem visszaadni a jegy árából. Lassan kúszik elő a fák alól a nyirkos este, amikor megérkezik a vasúti szerelvény. Hárman vagyunk csak rajta, a masiniszta, a jegyszedő és én. Szinte nem is érzem, de 27 kilométer volt ez a mai séta...