Terep-járó: Rómaiak nyomában a Pilisben

Azt, hogy a Pilis-Visegrádi hegységben vannak római utak, eddig is tudtam - hiszen elég kinyitni a Cartographia térképet, és ott van ni, a felirat Kétbükkfa-nyeregnél, hogy "Római út". De most nem ezt a részt kerestem fel, hanem - egy újságcikk nyomán - a Pilisszentkereszt és Dobogókő között húzódó ősi útvonalat, ahol a kövezés a felszínen máig jól látható. Azt persze nem lehet biztosan tudni, hogy a rómaiak építették-e, de mindenesetre a stílus rájuk vall. Kevés nép épített ilyen tartós utakat, ilyen masszív kőtömbökből. Nem spórolták ki sem az élő munkaerőt, sem az építőanyagot. A vonalvezetés is logikus, hiszen egy 1942-es ásatás római őrtorony alapjait tárta fel Dobogókőn.

És persze az élővilág is vonzott...

C-betűs lepke - Polygonium c-album

Szép, tiszta reggel van, de tudom, hogy délutánra zivatarokat jósol a meteorológia. Úgy tervezem, addigra leérek a hegy túloldalán Dömösre. Pomázig HÉV-vel utazok, itt jöhet egy papírpoharas kávé a Szomi-Hami büfében, amíg megérkezik a dobogókői busz. Alig páran várunk rá, de hirtelen megérkezik egy kiránduló osztály, és kiskamasz-zsivajjal telik meg a betonozott térség. Vakítóan tűz a Nap, de szerencsére nincs túl meleg. Tavaly ilyenkor meg lehetett főni...

Orlay-turbolya - Orlaya grandiflora

Pilisszentkereszt határáig utazok, egyébként a diáksereg is, de gyorsan egérutat nyerek. Hamarosan ismét átölel a faluszéli csend, a harmatos levelek világa.
Egyre beljebb hatolok az erdőbe, nedves föld-illatok szállnak, eső is eshetett. Cipőm szomjasan issza be a harmatot a bokáig érő gizgazokról, néhol csalánt kerülgetek. Kíváncsi vagyok, milyen állapotban vannak idén a Futák-nőszőfüvek, amiknek errefelé van a legnépesebb állománya. (Nagyon ritka növény, ezért a pontos élőhelyet nem is írom le. Hogy "Pilisszentkereszt közelében" vannak, azt a Magyarországi Orchideák Atlasza közli.) Ez egy ravasz orchideaféle: bimbóból rögvest magot érlel, a virágok ki sem nyílnak. Önmegporzó. Nehéz észrevenni, de ha egy megvan, akkor meglesz a többi is a gyér aljnövényzetben... és hamarosan sikerrel is járok: egy igazán kapitális példányt találok egy vaddisznótúrás és egy eldobott sörösdoboz társaságában. Sarkamra guggolva figyelem egy darabig. Hangyák járőröznek rajta. Lehet, hogy ebben az önmegporzás dologban van egy rejtett záradék: a hangyák igenis beférkőznek a csukott szirmok közé, sőt, itt-ott a jellegzetesen húsvöröses árnyalatú bimbókon van egy kifejezetten hangyányi rés is, ahol a szirmok nem illeszkednek szorosan.

Esti mécsvirág - Silene noctiflora

No, ideje indulni a római út felé! Magabiztosan trappolok be a faluba, majd ugyanilyen magabiztosan fordulok az ellenkező irányba. A Szántói-nyeregnél lesz gyanús, hogy nem stimmel össze a táj a térképemmel. Ellenőrzöm a Maps.me navigációs alkalmazással... hát bizony. Egy varjú mintha rajtam nevetne. Hátra arc! Vissza a faluba, végig a főutcán - ismét elhaladok a csinos szlovák tájház előtt - aztán végre a jó irányban hagyom el a falut. Oké, hát aki tud, az tud.

Esti mécsvirág - Silene noctiflora

A kék kereszt jelzés egy darabon a műúton halad. Elég rémes ez a százméternyi szakasz: forgalommal szemben, az aszfalt szélén gyalogolok, amennyire csak lehet, és sűrűn eszembe jut Spanyolország, ahol ezt napokig csináltam, farkasszemet nézve a rönkszállító teherautókkal, például. Már messziről látom a kanyart, ahol a turistajelzés az út széli alumínium szárú táblákról végre fatörzsekre kerül. Körülnézek a kanyarban - inkább a fülemre hagyatkozom, mert belátni nem lehet - és egy megfelelőnek ítélt pillanatban átszaladok az aszfalton. A lendület szinte tovább sodor, és hirtelen - ha tényleg római kori - egy közel kétezer évvel korábbi úttesten találom magamat.

Futák-nőszőfű - Epipactis futakii

Sziklás, köves terep, de jól látszik a kövek rendezettségéből, hogy ezt valaha gondosan rakták le. A föld, törmelék és a kövek közt dúsan sarjadó friss-zöld növényzet között is kirajzolódik a hajdan két és fél méter széles, nyers kőből rakott útpálya, szélén a kiemelkedő padkával. Sőt, ahogy jobban megnézem, még a hajdani szekerek kerekei által kikoptatott nyomvájúk és karcolások is látszanak némely kövön!
Nagyon furcsa érzés. Egyik pillanatban még a huszonegyedik század, az aszfalt, a surrogó autókerekek, a következőben a titkokat rejtő mély erdei árnyék, a párás hűvösség, a madarak és a titokzatos szekérút.
Az ősi út hol jobban, hol kevésbé látszik, ahogy követi a Kanyargós-patak nyomvonalát. Egy helyen, ahol a patak völgye szurdokszerűen leszakad, hajdani kezek több mázsás, sőt talán tonnás sziklatömbök sorával erősítették meg az utat. Mondjuk kőért nem kellett messzire menni. A patakvölgyben is ott sorakoznak a vulkanikus, gömbölyded sarkú andezit tömbök.

Futák-nőszőfű - Epipactis futakii. Védett faj

A műutat keresztezve már csak itt-ott bukkan fel a felszínen a rakott kő felszín, de a turistaút nyomvonala hűen követi. Nem is tudna máshol menni, mint a patak mentén. Dobogókő alatt közvetlenül aztán végleg nyoma vész, de nem tarthatott máshová.
A figyelmem az útról az út melletti élővilágra terelődik. Páfrányok, vizesen csillogó levelekkel. Egy-egy korhadt, görcsös fatörzs. Elbíbelődök egy nagy tő sárga virágú lizinkával, "művészi" képet próbálok róla készíteni. Nini: málna! De mennyi! Látszik, hogy nem sok turista járhatott erre mostanában, de ami azt illeti: medve sem... Hol innen, hol onnan csippentek le egy rubinpiros málnaszemet, ahogy töröm át magam a néhol bozótossá váló turistaösvényen. Egy c-betűs lepke tudomást sem vesz rólam, annyira elmélyülten szívogat egy szedervirágon. Körbefényképezem, de még erre sem reagál, végül megcsiklandozom a potrohát: komám, így hamar eleség lesz belőled! A lepke méltatlankodva elrepül. Pfúj, ez a málnaszem poloskamászta volt! A napfény-pettyek hol felbukkannak, hol eltűnnek. Párás az idő.

Futák-nőszőfű - Epipactis futakii

Kiérek a házak közé. Ez már Dobogókő. Sok az elhagyott épület, az erdő visszafoglalja a gondozatlan telkeket. De van azért itt élet is: üzemel a turistaház, nyitva van a büfé, a parkolóban autók jönnek-mennek. Örömömre megpillantok egy tő turbánliliomot. Érdekes, hogy egyetlen fekete pötty sincs a szirmokon: makulátlan! Egy boldog negyedórát töltök a derékig érő, szúrós gazban, hogy minél "előnyösebb" képeket tudjak készíteni a koranyári erdő hercegnőjéről. Felettem hollók köröznek, dallamos károgásukat messzire viszi a szél.

Pókhálós bojtorján - Arctium tomentosum

Lepillantok a kilátóból. gyönyörű fehér felhők flottája száll el méltóságteljes lassúsággal a Dunakanyar felett. Előttem új tábla mutatja, milyen hegyek látszanak szemben. A Szent Mihály-hegy feliratra leszáll egy csodálatos türkizkék-fekete havasi cincér, végiglépked a betűkön, aztán ismét a levegőbe emelkedik. A nemzeti park "címerállata". Csoda, hogy egy ekkora bogár egyáltalán repülni tud!
Leülök a turistaház előtti padra uzsonnázni - egy kis üveg kóla ötszáz forint, egy bableves ezerötszáz, hm, szendvicsem van - nézelődök, figyelem a fészket már elhagyó, de még nem repülő kövér rigó fiókát, amint ügyetlenül és zajosan ugrál, idegeskedő szülei körülötte repkednek. Az ereszcsatornán rozsdafarkú billeg. Jól esik pihenni kicsit.

Csalánlevelű harangvirág - Campanula trachelium

Ha volt itt római torony - és amíg el nem hordták a köveit, volt - szerepe nem annyira a határmegfigyelés lehetett, hiszen innen pont a Duna vonalát, a Limest alig lehet látni, sokkal inkább a hírközlés. A rómaiaknak félelmetesen jó, fényjeleken alapuló hírközlési rendszerük volt a látótávolságra elhelyezett őrtornyok riadóláncával. Talán ennek a hálózatnak lehetett része a dobogókői hírközlési torony. Szemem odébb kalandozik egy átjátszóállomás antennájára... végül is a dolgok nem sokat változtak.

Fehérpettyes álcsüngőlepke - Amata phegea

Kezd melankolikus hangulatot ölteni a táj, ideje indulnom! A Jász-hegy gerincén haladok, egyszer csak szembe jön vagy negyven idős, botokkal felszerelkezett, ősz hajú, vidám turista. Jó látni őket. Köszönünk egymásnak, és kedvem volna megjegyezni, hogy "mennyi sportos, kiránduló nyugdíjas!" - de eszembe jut, hogy talán nem örülnének a "nyugdíjas" megnevezésnek. De már a fél mondat kicsúszott... "mennyi sportos, kiránduló... szenior!"
Egy csillogó szemű, fehér hajú néni bólogat és lelkesen körbemutat: "igen, vénasszonyok mindenfelé!", és nevet...
Nevetünk.

Törékeny hólyagpáfrány - Cystopteris fragilis

A fák lombjai között néha ki-kibukkan a panoráma. Először nem tudom hová tenni, de a visegrádi Fellegvárat látom, és mintha a Duna lenne közöttünk. De hát az nem lehet, nem a Börzsönyben vagyok... vagy hol is vagyok? Keveredek meg egy pillanatra. Csalóka látvány!

Bármit bele lehet látni egy ilyen száraz fatörzsbe...

Meg kell néznem a térképet, hogy hogy is van ez. Amúgy ez a szakasz nem túl eseménydús. A magas füvek közül ritkás, szürke törzsű bükkök emelkednek szédítő magasságba. Egy újulatos erdőrésznél ismét azt látom, hogy valaki van előttem. Furcsán szédelegve mozog a fickó az ösvény egyik oldalától a másikig. Egyrészt, valószínűleg nem tudja, hogy látom, másrészt: kiderül, hogy gombászik. Nagy kosarában őzláb, tinóru, csupa finomság. Én bezzeg egyet sem láttam. Megbeszéljük, hogy ő is alig... küzdős most a gombászat, minden bokor alá be kell nézni, pedig esett az eső is! Ahá, szóval a bokor alá nézési technikája alakította ki ezt az ide-oda tánc szerű mozgást...

Még mindig jól látszanak az évezredekkel ezelőtt erre járt szekerek kikoptatott keréknyomai

A Tost-szikláknál lassítok. Még élénken emlékszem, mekkorát estem itt pár éve. Akkor odalett a tibeti mantrás karkötőm is, amit még a Rinpócse áldott meg, vettem hasonlót, de ez már nem olyan... Azóta, úgy látszik, falépcsőkkel erősítették meg a lejtőt. Szép páfrányok lengedeznek a sziklarepedésekben. Ezt a fajt még nem ismerem! Az ég borús, szinte sötét van. A sziklán egy domborműves tábla: Hegyi Szent Bernát. Valahogy olyan a hely hangulata, hogy ősi szertartásokat sejtek itt...

Útpadka, ókori módra

Könnyen kanyarodok a piros sáv jelzésre, hogy Dömösig már le se térjek róla. Megnézem az órámat: egy bő óra múlva jön a busz, ezt elérem. Az ösvény eleinte meredek és szúrós bokrok között vezet, aztán a Körtvélyes réten. Sok rét, kaszáló viseli a Körtvélyes nevet. Talán az irtáskor meghagyott vadkörtefák miatt, amik árnyat és gyümölcsöt adtak a pásztoroknak, kondásoknak, juhászoknak? Turistajelzés bőven van, frissen felfestve, a navigáció egyáltalán nem probléma. Az időbe az is belefér, hogy meg-megálljak egy-egy érdekes növénynél, látnivalónál. Ilyenek az efféle erdei rétek, tisztások szélén gyakran akadnak. Most is. Keskenylevelű bükköny! Hurrá, egy új faj a "digitális herbáriumomba"! Már eddig is négy eddig számomra ismeretlen fajt találtam, ez szokatlanul gazdag zsákmány.
Az ég tompán, fenyegetően dörög.

Itt is jól látszik az épített útpadka

Azért csak szaporázom a lépteimet Dömöshöz közeledve. Ennek az erdészeti útnak sose akar vége szakadni, végtelenül kanyarog, és mintha nem haladnék rajta. Pedig haladok, meghallom a fák között a 11-es főút autóinak zaját, sőt a Duna túlpartjáról a vonatot is. Szinte hirtelen érek ki a házak közé. Jobbra a középkori prépostság romjai. Temető, csodás panorámával, egy rövid utca, és máris itt vagyok a főút szélén. Még három perc van a buszig. Igen, egy kiránduló osztály nyüzsög a megállóban.
És még itt, a túra végén is megajándékoz a hegy egy utolsó botanikai ajándékkal: a megálló mögötti kőfal repedéseiben csinos kövi fodorka, egy apró páfrányféle kapaszkodik. Olyan, mint egy zöld csipke. Lefényképezem - a kamaszok nem értik, mi ebben a poén - és már kanyarodik is a megállóba a sárga busz.
A hazautat átalszom. Pesten ismét napfény, útlezárások, metrópótló busz, nyüzsgés.
Újra itthon!