Terep-járó: Naplás 20: dzsungeltúra Kerepes és Nagytarcsa vidékén

Aki azt hiszi, hogy fülledt hőséggel átitatott, élettől hemzsegő dzsungeltúrához az Amazonas vidékére kell utazni, az nem járt még itt júniusban! Mellig érő csalánosban, csípős rovarokat hessegetve, dübörgő autópályák alatt, csúszós patakmentében, és egy csipet igazi magyar valóságban merülhetett el az, aki a Naplás teljesítménytúrát választotta. Ahhoz képest, hogy voltaképpen Budapest szélén jártunk, a táj érdekes hangulatokat, kalandokat és váratlanul sok érdekességet, fotóznivalót tartogatott a magamfajta amatőr természetbúvár számára.

Naplás-tó

Szinte meg se lepődök azon, hogy az Örs vezér terétől nem lehet rendesen eljutni Szilasligetre. HÉV-pótló buszok mennek Cinkotától, aztán repül a nehéz busz, ki tudja hol áll meg? A rajt egy Varga söröző nevű helyen van, egy sokatlátott, borostás helyi bácsi természetesen tudja, hol van, és kedvesen útba is igazít mindenkit, hol kell leszállni a buszról, aztán merre az arra.

Út a Szilas-patak mentén

Féltucatnyian rajtolunk a hangulatos teraszon, örülök a színesre nyomtatott térképnek. Az út első része a Szilas-patak és a mező között halad, elején és végén egy-egy precízen kiásott tankcsapdával, finom utalásként arra, hogy behajtani tilos! Kétfelől valósággal áradnak a vadvirágok, természetesen leginkább pipacsot, seprencét, somkórót, fátyolvirágot, kaszanyűgbükkönyt, ebszékfüvet látni. No meg az inváziós vaddohányt, aminek bódítóan édes illata végigkíséri a túrát. Végül is, orchideákra nem számítottam...

Fehér pemetefű - Marrubium peregrinum

Az első ellenőrzőpont a Szilas patak forrásánál kialakult láprétnél van, kódot kell felírni, a többi pont már "emberes" lesz. Láprét címén igazi szúnyogkeltetőt találok, ráadásul nehezen lelem meg az ide vezető elágazást is. Pedig korrektül ki van szalagozva!

A szalagozás vezet a seprencével sűrűn benőtt utakon

Innen Kerepest élvezhetem, mármint a forgalmas főútvonalat, amit már éppen kezdek nagyon megunni, amikor a templom és a kocsma után végre be lehet kanyarodni jobbra, a Bolnoka-erdőbe. Valami intézmény falán olyan szürreális kompozíciót látok, hogy természetfotós létemre is le kell hogy fényképeznem: A fából faragott, dombormívű Attila, Isten Ostora épp lesújtani készül kardjával egy Pepsi-logóra. A régen élt nagykirály dühödten támad a napi menü és az élj most! feliratra... igen, ez is a huszonegyedik századi Magyarország!

Az erdő egészen élvezetes. Homokos talaja beitta a tegnapi zivatart, könnyű rajta a járás. Nagyon meleg van, kezd igazán fülledt lenni. Szinte minden lépésnél gyíkok zizzennek, örömmel fotózok. Sok a látnivaló: ezüstfehér leveleit emelgeti a pemetefű, rózsaszín ékszerek a bársonyos kakukkszegfüvek - sziromkoszorújuk mintha egy királyi korona bársonypárnája lenne... Látok egy klorofillhiányos szilfa-hajtást, fényképezem a tatárjuhar megdöbbentően rubinpiros, érlelődő terméseit, csak néha hagy le egy-egy túrázó. Itt nincsenek sokan, de nem is érzem úgy, hogy egyedül lennék. Pont jó. Rengeteg a lepke is. A selyemkóró gömböc forma virágain valósággal fürtökben lógnak a "boszorkánylepkék".

Selyemkóró (Asclepias syriaca) fehérpettyes álcsüngőlepkék tömegével (Amata phlegea)

Az ellenőrzőponton két adag zabszeletet is kapok, a pontőr lányok elmondják, hogy van, aki előttem vaddisznóval találkozott. Hm. Tényleg sok az állatnyom: a sáros homokban én is látom a még nedves, friss vaddisznó-nyomokat - nem éppen kicsi állat hagyta őket - de látok még sok más nyomot is: borz, róka és egy őzcsalád nyomait. A gida patácskája olyan pici, mintha golyóstoll-kupakkal hagyták volna a nyomokat.

Fekete medvelepke - Arctia villica

A problémák az M31-es autópálya után kezdődnek. Alatta kell átmenni, dübörög a vasbeton szerkezet, izzik a levegő, erősen felidéződnek a spanyolországi emlékeim. Aztán távvezeték ciripelő drót-ívei alatt ballagok, aztán keresztül kell vergődnöm egy egyszerűen megkerülhetetlen pocsolyán. Jobb híján fiatal akác-csemetékbe kapaszkodom a dágvány szélén, hogy bele ne csússzak, közben rondán összekaristolnak a centis tövisek. Ráadásul ezek után kiegyenesítek egy kanyart és rátévedek a 40 kilométeres táv útvonalára - szalag van, nem is ez lesz gyanús, hanem hogy a homokban kirajzolódó hernyótalpas lábnyomok visszafelé tartanak. Tűz a Nap, ahogy a nyílegyenes mezőgazdasági úton ballagok visszafelé, a távvezeték irányába. Most már látom az elágazást, innen sima az ügy, a horrorpocsolyán se kell még egyszer átkelnem, de sajnálom a plusz egy-két kilométert, amit beletettem a távba.

A megkerülhetetlen pocsolya

A Mogyorós-völgyi ellenőrzőpontig nem is vagyok benne biztos, hogy jó irányba megyek. Itt egy pontőr fiatalembert találok, aki máris erősen le van égve, a csenevész akácok alig adnak árnyékot. Tudom, hogy most nekem is egy hosszú rész jön, a nagytarcsai falumúzeumig. Eleinte árnyas erdei földúton ballaghatok - ez nagyon kellemes - aztán jön az Elátkozott Kaporföld. Itt, a túra során harmadszor - ez személyes rekord - tévedek el. Ami abból a szempontból nem baj, hogy itt vannak a legjobb fotótémák. Elsősorban rengeteg lepke, de még védett növények is: árlevelű és borzas len. Találok egy színhiányos, "albínó" ékes vasfüvet. A szokásos finom lila helyett fehérben pompázik. Ez némileg vigasztal a felismerésért, hogy ismét vissza kell fordulnom az elágazásig.

Pókhálós lepke - Araschina levana. A régi magyar neve fekete térképecske

A "hivatalos" útvonal sokkal kellemetlenebb. A kaporföld és a patakmenti vizenyős dzsungel gyakorlatilag összeér, mellig gázolok a csalán, vadkender és parlagfű kombinációjában, küszködve az allergiával. Mondanom sem kell, hogy szúnyog is van, bőven. A dzsindzsában megül a forró, párás levegő. Jóóó reggelt, Vietnáááám! Kicsit elegem is lesz ebből a részből, ezért amikor kijutok belőle, leülök pihenni egy vadles állványára. Pár perc pihenés, egy banán és egy dobozos kávé csodát tesz. Ismét energikusan haladhatok át, még egyszer az M31-es alatt. Felettem dübörög a vasbeton apokalipszis.

Nagytarcsa, Falumúzeum

Meglepően gyorsan sikerül a nagytarcsai falumúzeumhoz érnem, bár olyan szomjas vagyok, hogy egy büfében veszek egy üveg bodzás szénsavas üdítőt, amilyet egyébként sohasem iszom, egyenesen a hűtőből. A hideg palack dédelgetése legalább olyan jó, frissítő élmény, mint maga az ital. A falumúzeum valaha egy népfőiskola épülete volt, mint megtudom. Berendezése igényes, a szobák hűvösek: tetszik a hely. Igazi oázis. A kerticsapot igénybe véve kicsit megmosakszom, aztán üldögélek az árnyékban egy padon: mit mondjak, rám is fér! Bőröm pirosodik, a stopper fehér nyoma máris meglátszik karomon. Óriási gerle csapong a kertben, csőrében egy gallyal: békegalamb.

A "zöld pokol" a Naplás-tóhoz közeledve

Ezután váratlanul nehéz rész jön: egy épülőfélben lévő lakóparki negyed. A táj lapos, a nap pokoli erővel tűz a fejem tetejére. Egy építkezés tövében, egy csenevész akác árnyékában két melós alszik, a sóderkupacot párnaként a fejük alá domborították, arcukon ellazult derű: ebből is látszik, hogy nem kell túl sok a wellnesshez. Az egészben van valami vadnyugati jelleg. Fonnyadozva ballagok a szűnni nem akaró prérin, a monotonul sorjázó, többé-kevésbé épülőfélben lévő földszintes házak között, ahol talán sohase fog árnyat adó fasor nőni az út szélén. A láthatáron bodros gomolyfelhő-tornyok nőnek, egy-egy repülőgép ezüstös teste is megvillan. Örülök, mert számomra új növényfajra bukkanok: ez a vicces nevű bajuszos hagyma, képe még hiányzott a digitális herbáriumomból.

Bajuszos hagyma - Allium vineale

Az M0-ás alatt is át kell menni, töltésén milliónyi vadvirág. Aztán ligetes erdő, majd a Naplás-tóhoz közeledve ismét integethetek a Szilas-pataknak. Elképesztően zöld a dzsungel, és tele van vérszívó szúnyogokkal. Azért szedem a lábam, hogy a menetszél talán lesodorja őket rólam, csapkodok is rendesen. Az ösvény sáros. De mégis, ez a "zöld pokol" egyben élettől hemzsegő oázis is az autópálya tőszomszédságában. Fémes türkiz szitakötő incselkedik velem, láthatatlan madarak dalolnak harsányan. Megvillan valami lila: lehajolok érte, egy műanyag indiánfigura... ki tudja, hogy került ide. Zsebre vágom a műanyag harcost, ellesz a kulcsaim mellett.

Nagy tavibéka - Pelophylax ridibundus

Örülök, amikor végre felcsillan a tó ólmos, tompán zöld víztükre. A Naplás-tó nagyobb, és "iparibb" kinézetű, mint képzeltem. A víztükör megkettőzi a felhőket. A nádas nyiladékaiban mindenütt horgászok hajolnak a botjaik fölé, vadkacsa hápog felháborodva, az ellenőrzőpont itt a halőrháznál van. Az út a gáton folytatódik, aztán a felduzzasztott mesterséges tó túlfolyójánál - elég ijesztő az óriási lefolyó - itt kell balra kanyarodni, le a töltés lépcsőjén, és folytatni a sétát a patak mentén. Itt találok egy tő színhiányos, vagyis hófehér budai imolát.

Színhiányos, "albínó" budai imola - Centaurea sadleriana. Védett növény

Az utolsó kilométernyi aszfalt egy kerékpárút, tűző napon, szinte érzem, ahogy serceg a zsírom és sósropivá száradok. Nagyon, nagyon tűz a Nap, ez is spanyolországi emlékeket idéz. Harsány kuruttyolás hallatszik a záportározó felől, a vízen gyönyörű vidrakeserűfüvek virágoznak: ez is új faj a gyűjteményembe! Lefényképezek egy ádáz tekintetű nagy tavibékát. A távolban idilli kép: néhány fehér, pihenő kecske egy nagy, kiszáradt fa tövében, a kép láttán senki meg nem mondaná, hogy ez Cinkota. Sietnem nem kell, van még a szintidőből bőven, mégis szedem a lábam, hogy árnyékba kerülhessek. Pár lépés még az evangélikus templom tornya irányában a városban, a térkővel fedett járdán, aztán felbukkan a cél: a cinkotai Tájház. Megkapom a zárópecsétet, kitűzőt, miegyebet, ehetnék ötszáz forintért gyümölcslevest, vagy grátisz zsíroskenyeret, de ebben a melegben nincs étvágyam. Pár percet üldögélek egy sörpadon az árnyékban. Nincs kedvem újra nekiindulni. Leginkább egy zuhanyra vágyom.

Sakktáblalepke - Melanargia galathea

Örömömre találok a közelben egy buszmegállót, ahonnan átszállás nélkül eljuthatok az Örsre, ráadásul a busz kellemesen légkondicionált, micsoda öröm! Fülledt forróság van odakint, a Nap már nem süt, óriás fekete felhő borítja felettem az eget. Mire a Blahára érek, zuhog. Otthon pedig vár a megérdemelt fürdő...

Ki gondolta volna, hogy ezen a vidéken, Pest peremén ilyen jót lehet túrázni?