Terep-járó: Sisa Pista 25: betyárok nyomában a Börzsönyben

Volt egy olyan előérzetem, hogy az aránylag rövid táv ellenére ez nem lesz kimondottan könnyű túra. Igazam is lett - a betyárról elnevezett útvonal bőven tartalmaz szintemelkedést és csúszós lejtőket, vízszintesnek mondható pihenősebb rész alig akad benne...
De a Börzsönyt különösen szeretem, tájait szívesen járom, és nem utolsósorban, könnyen haza tudok innen jutni a túra végén - két vonat és egy komphajó kell hozzá mindössze. A VIDE természetjáró szakosztályának túráin nem először járok, jó emlékeim vannak róla. Mondjuk a verőceiek a szintet eddig se sajnálták ki...

A képen nem látszik, milyen meredeken emelkedik a zöld sávval jelzett út Diósjenő felett. Ennek ellenére voltak, akik futva vágtak neki

Nyűgös reggel. Bár elmúlt augusztus huszadika, az ilyenkor megszokott "évszakváltó front" még várat magára. Töretlen a kánikula uralma, az ég már kora reggel fémes-fényes, ami forró napot sejtet. Eseménytelen utam van a Nyugatiból Vácig, ahol átszállok a kis piros szerelvényre, ami Diósjenőig "repít" engem. Az igazi retró élményt kínáló utazás után nincs más dolgom, mint elballagni a rajthelyre, ahol gyors adminisztráció után máris az itinerrel a kezemben találom magamat a máris egyre melegebbé váló augusztusi reggelben.

Erdei hölgymál - Hieracium murorum

Fel a Csóványosra. Ezt ismerem. Ott lesz az első ellenőrzőpont. A falu hosszú utcája után meredekre vált az erdei ösvény. Néhány terepfutó szökell el mellettem felfelé. Ezek gazellák, ember ilyet nem csinál... Én csak ballagok, izzadok, noha technikai póló van rajtam.
Egyszercsak felfigyelek valamire.
Csend van, ólmos csend. Nem énekelnek a madarak, levél se zizzen. Minden áll a fojtott forróságban és levegő után kapkod. Virág alig akad, száraz az erdő, száraz nagyon. Hagyom, hogy aki akar, megelőzzön. Én itt biztos, hogy nem fogok rohanni!

Nyárvégi színek a tölgyes-elegyes erdőben

Végre, a Dugóhúzó után vége az első meredeknek. Naivan azt gondolom, ez volt a legmeredekebb rész, szerencsére még a túra elején... Nos, jutott a végére is. Pihenek, ballagok, kicsit gyorsítok is, és botanizálok. Az út szélén csordogáló kis csermely parányi vizes élőhelyet teremt. Harsogó zölden burjánzik a keserűfű - egy levelet megrágcsálok, "hydropiper", vízi bors a rendszertani neve, és tényleg: erősen bors ízű, de még mennyire. Megkóstolom a vízi menta levelét is... na ez már finomabb.

A "legelészős" résznek is vége szakad egyszer, patakugrás, aztán újra felfelé, mindig felfelé, hol meredekebben, hol lankásabban. Örülök, amikor felbukkannak a szálegyenes bükkök és a pár megviselt fenyő, itt állt valaha a Sváb Sándor-féle vadászkastély. Gondolataim a hajdani pesti terménykereskedő-bankár család felé szállnak... mennyire próbálhattak beilleszkedni a vidéki arisztokrácia életébe - vadászatok, bálok, vidéki kastély... Elsuhan egy cilinderes árny, csattognak a patkók az Andrássy út macskakövén. A vadászkastélynak is már csak a helye van meg...
Aztán újra a jelenben ballagok, törölgetem a homlokom, és nekivágok a Nyír-réti nyiladéknak. Amikor utoljára itt jártam, nyolcvancentis, kristályosan fehér hóban kellett nyomról nyomra felküzdeni magamat, és a zúzmara kristályköntösbe öltöztette a bükkfákat...

A "Dugóhúzó" lépcsőjén

Fent a Csóványoson bélyegzés vár és egy doboz fincsi aszalt szilva. Bizony, ilyen finom aszalt szilvát ritkán lehet kapni, nehezen is szabadulok a helyről, váltok pár szót a pontőrrel, megiszom az ide szánt dobozos kávémat is.
Aztán megyek tovább a piros sáv jelzésen, Három hányás felé. Tudom én, hogy halmot jelent, de nekem mindig az ugrik be erről a névről, hogy elfajulhatott a házibuli... Látszik még a jégtörés nyoma, pedig nem ma volt... száraz törzsek, töredezett, korhadó ágak. Álom-élőhely ez sok rovarfélének, például a cincéreknek. Olvastam róla, hogy Svájcban már úgy kell mesterségesen holtfát kihelyezni az erdőkbe, mert annyira "élire fésültek" mindent arrafelé...

A szárazság ellenére valószínűtlen színű gombák ütik fel a fejüket itt-ott. Van sárga, van piros, van lila.

A ritkásabb részeken gyökeret vetett a szúrós szeder. Indái, tüskéi túranadrágomba kapaszkodnak, szerencsére valami kínai hadászati plasztikból varrhatták, vékonysága ellenére a tüskék nem tépik ki, igazából tűt is alig lehet átszúrni rajta. Tudom, mert alig bírtam felhajtani a szárát, miután megvettem. Most örülök ennek a tulajdonságának.

Vízi menta - Mentha aquatica. Leveleinek megdörzsölve jellegzetes mentaillata van. Sőt mentaíze is

Lefotózok egy pazar lepketapló-csoportot - nekik is áldás a holtfa - túratárs elszalad mögöttem, "nem állok meg!" felkiáltással. Nekem viszont a teljesítménytúrázásban nem a teljesítményen, hanem a túrázáson van a hangsúly, én bizony - amennyire a szintidő megengedi - megállok, megnézem, megszagolom, megismerem, ami felbukkan az ösvény szélén. Sőt, meg is kóstolom. Szépen feketedik már a szeder... és finom is. Csillogó bíborpiros és fekete gyöngyök. Összemosolygunk egy szintén szedrező túratárs lánnyal, aki aztán lemarad mögöttem. Sokáig hallom botjai csattogását.
Sasfészek-bérc, aztán a Nagy-Mána. Gyönyörű, keskeny gerinc, szikár szőrfűgyeppel, andezitsziklákkal. Talán ez a legszebb rész. A szürke sziklák között virágzó sárga kövirózsák kapaszkodnak. Pazar kilátás. Utolérem "nem állok meg"-éket, beszippantom a fűszernövények finom illatát. Borsfű, szurokfű, kakukkfű illata száll. A távolban kéklenek a bércek, valahol hollók kiáltoznak egymásnak.

Lepketapló - Trametes versicolor. Ha sokáig nézem, olyan, mint a "hipnotikus ábrák"

Egy kanyar bal felé a sziklák között, és innen lejteni kezd az út. Szaporázni kezdem a lépteimet, hogy behozzak valamit a lemaradásból, amit a Csóványosra felfelé szedtem össze. A dr. Tóth Péter emlékhely után viszont sunyi lejtő jön. A kövek közül néhány édesgyökerű páfrány integet. Itt nem lehet rohanni. Meredek, egyenesen lefelé, kétfelé tüskés szeder, úgyhogy kerülni nem lehet, viszont cserébe a porszáraz andezittufa törmelék pokolian csúszik. Teszek is egy olyan cifra mozdulatot, ami ha jégtánc lenne, már elnevezték volna rólam... Mindehhez meredeken tűz a Nap.

A Csóványos oldalában felfelé haladva felbukkannak a megviselt fenyők is...

Végre! Lent vagyok a Rakottyás-patak völgyébe. Ismét árnyék, némi hűvösség és közel vízszintes terep. Pihenő. Rám is fér, reszketnek a lábaim... Gyönyörű szál csomós harangvirág mosolyog rám messziről, és a vizes élőhelyek látványos, élénk rózsaszín növénye, a réti füzény.
Szeder-szedő botos kolléganő utolér, a kettes számú frissítőponthoz Királyházára egyszerre érünk oda. Mindenképp a szervezők mellett szól az, hogy kristálytiszta, hűvös, igazi forrásvízzel várják a túrázókat. Három pohárral is bedöntök.

Kibukkanva a Nyír-rétre

Aztán jön az Elátkozott Meredek. Nem is tudom, hogy nevezzem a piros sáv jelzéssel egyébként parádésan kijelzett ösvényt, ahol néhol jóformán négykézláb tudok csak felfelé kapaszkodni. Ráadásul, beüt a krach: elvétem a jelzést. Teljesen megmagyarázhatatlan, hol és miért kanyarodtam le róla jobb kéz felé. Egyszercsak eltűnnek a piros sáv jelek, és amikor visszafordulok, ott sem látom őket. Jobb híján a műholdas navigációhoz fordulok segítségért, hogy hol a bánatba' lehetek... nos, a vége az, hogy ismét Királyházán találom magamat, mászhatom meg még egyszer az emelkedőt.
Miért nem tudok én soha rendes, vízszintes terepen eltévedni? Miért a legmeredekebb részeken ítélem magam ismétlésre?
Na mindegy, már ismerős az ökörfarkkóró az ösvény szélén, ismét felbukkannak a túratársak, hogy aztán, felérve a sárga sávval jelzett útra, mágikus módon eltűnjenek. Itt ágazik ketté az ötvenes és a huszonötös táv...

Kontyvirág termése - Arum sp.

Úgy érzem, pokolian lemaradtam, sehol senki, talán a mezőny végén ballagok? Már az előző két ponton is azt kérdezték, vannak-e még mögöttem... ki tudja, tán a következő EP már össze is pakolt és hazament? (Poszt-apokaliptikus hangulatomban annyi eszem nincs, hogy megnézzem az itinert a pont-zárások miatt, pedig ott van... az említett pont még akkor is üzemelt, amikor én már a vonaton ültem hazafelé.) Magányos utam során senkivel sem találkozom. Nagyon bizarr, kellemetlen, elhagyatott érzés. Főleg a tudat, hogy ha nem tévedek el, már pár kilométerrel előrébb lennék.

Viszonylag kevés szint, széles szekérút, kétfelől néha bizarr andezitsziklák, agglomerátum-tornyok, vulkáni bombák. Lefényképezek egy költő madárra emlékeztető formájút. Egyébként most fotózni sincs igazán kedvem - inkább sietek...

Lehetetlenül levendulaszínű gomba - valószínűleg egy a számtalan galambgomba-faj közül

Ugrásszerűen megjavul a kedvem, amikor a következő ellenőrzőponton, a Csánki-kertnél féltucat embert és jó hangulatot találok. Sokan már az ötvenes távról térnek visszafelé, van szörp, friss víz, marmonkannából. Ezeket a pontőrök vagy két kilométeren keresztül cipelték ide, egy váratlan, lezárt sorompó miatt. Ezért külön elismerést érdemelnek... nézek a kiürült marmonkannák halmára.

Vidáman pöttyös szeplőlapuk integetnek, mintha a világ is kiszínesedne.

Innentől már nem maradok magamra. A következő bejárandó pont a Hugó-villa nevezetű mesterségesen kimélyített sziklaüreg, ahol - állítólag - maga Sisa Pista, a börzsönyi betyár is bujdosott. Nos, fapados, szűk kis bivak-üreg, viszont a panoráma, ami feltárul, szívszakasztóan gyönyörű. Egy egyenes törésvonal itt szinte leszelte a Börzsönyt. Kelet felé átmenet, dombvidék nélkül, függőlegesen leszakadnak a szirtek. Emlékszem, egyszer muflonokkal is találkoztam itt.

"Részeg bükkös" a Csóványos oldalában

Gondolataim most a szőke bajszú Sisa Pista felé szállnak. Mi magyarok hajlunk a betyár-romantikára, de bizony, ha a tényeket nézem, ez a Pista betyár igencsak szegény ördög lehetett, bőven érte igazságtalanság, és a maga sajátos lobbanékony természete szerint tett igazságot. Amikor bosszút állt az őt megkínzó pandúron, pénzt hagyott ott az illető temetésére... Börtön, szökés, cinkosok, rablások, hosszú tárgyalás, számtalan sértett és tanú meghallgatása, végül bő húsz év a börtönben. Szabadulása után vadőr lett, hiszen ki ismerte volna nála jobban a Börzsönyt - noha 20 év kihagyással? Nem más, mint a százméteres síkfutás athéni olimpiai bronzérmese, Szokoly Alajos alkalmazta, akinek méltó is lett a bizalmára. Ma nehéz elképzelni, hogy magyar futó nyerjen ebben a számban... ej, pedig de szép is lenne, Tokióban...

Nézem a bükkfákat, a rengeteget. Az öregebb fák talán még "látták" az utolsó nógrádi betyárt...
1910-ben halt meg a jó útra tért betyár, aki tán sose lett volna törvényen kívülivé, hanem bánnak vele úgy, ahogy. Ebben az évben Belfastban már javában építik a Titanicot, mozifilmek készülnek, az eget már repülőgépek szántják, épül a vasút, és Cook kapitány eléri az Északi-sarkot. A haldokló öreg pedig selyempapírba csomagolja betyárfokosát, hogy jótevőjére, Szokoly Alajosra hagyományozza...

Kilátó a Csóványos tetején. Tiszta időben a Magas-Tátrát is látni innen

Én viszont örülök, hogy az ösvényt elérem, visszakapaszkodva a szalaggal jelzett szakaszon. Igazi "hullámvasút" jön. Oroszi-Závoz, Jenői-Závoz.. vagyis "hágók" sora. Sehogy sincs vége a felfelé tartó szakaszoknak, csak a Kun-réttől. Itt lila szokott lenni a mező az őszi kikericstől, most még nyoma sincs ennek a szép, koraőszi lila virágnak. Ragyog a Nap, délutáni fénnyel, innen nyílegyenesen Diósjenő felé visz már az út, bár van egy ravasz kanyar a parkolónál. Immár beszélgetős túratársakra is akadok, egy a tempónk, egy sor bennfentes információt megtudok egy áruházlánc raktáráról és az ott uralkodó állapotokról - amúgy se szerettem itt vásárolni - de szó esik a számítógépes játékokról, a Kinizsi 100-ról és sok más egyébről is. Jól esik a tudat, hogy a célegyenesben vagyunk.

Szép új irányjelző táblák a csóványosi útelágazásnál

Ismét Diósjenő aszfaltos útján csattogunk. A célban az előre befizetett paprikás krumpli vár, hátizsákomból előkotrom a langyos aloe vera teámat, meg a sópótlásul szánt zacskó ropit, és fejedelmi lakomát csapok. Majdnem egy órám van a következő vonatig, és ismerősökre is találok, hamar telik az idő.
A vonaton is beszélgetünk, egészen Vácig, ahol én a személyvonatra szállok Alsógöd felé, hogy ott az utolsó előtti komphajóval átkelhessek a szigetre... Leszállt az este, langyos és bíborszínű az ég, denevérek cikáznak a Duna felett. Hangtalan evezőcsapásokkal két kenus igyekszik át a túlparti lámpák húzta ezüsthídon. Fél órát valami álomszerű, fáradt állapotban töltök egy padon a kikötőben, az ég lassan sötétlilává válik, őszies illata van már a fűnek.

Hazafelé tartok.