Terep-járó: Sülysáptól Mendéig: Mackó túra

Mackó túra, tizenkilencedik rendezés. Azért ez is szép tisztes kor egy mackónak (hogy miért épp ez a neve a sülysáp környéki lankákon vezető túrának, rejtély maradt előttem.) Mostanában sajnos sok túra elmarad, még amit meghirdettek, az se biztos... de ezúttal személyes invitálást is kaptam egy túratárstól, és a viszonylag szűk választékból ezt a túrát választottam. Nem is bántam meg: a szokatlanul nyárias napsütés, a meleg időben élénken mozgó állatvilág nyújtotta sok fotótéma, a kellemes terep mind-mind szinte kényeztetett a 27,5 kilométer során.

Fél ötkor csörög a vekker, szokatlanul enyhe szellő száll a sötétben a pesti bérházak ódon falai között. Hat tizenötkor indul a vonat a Keletiből. Fura mostanában Pest így, hétvégén, pirkadat előtt... hiányoznak a még részeg, vagy már másnapos brit legénybúcsúsok, a ki tudja hová tartó hátizsákos fesztiválozók... csak a rezidens alkesz populáció kornyadozik a padokon. A járvány előtti Walpurgis-éj szürreális hangulata tovatűnt, ehelyett csendesen ázik Pest a lámpafény tócsáiban.

Rajt Sülysápon

Békés utam van Sülysápig. Odakint megfakul a sötétség, míg a vonat zakatol velem, aztán vérvörös hasadással szétnyílnak a felhők. A réteken párapaplan aranylik. Szőlősnyaralónál leszállok, meg még tucatnyian, akik mind a Mackó túra rajtjába igyekeznek. Látok jó pár ismerős arcot. Az utca szélére kitett sátrak alatt gyorsan megy az adminisztráció, az én esetemben kicsit túl gyorsan is - elstartolok, mielőtt még rajtszámot kaptam volna...

Párás reggel

A párafelhők még a vizesen csillogó füves rétek felett henteregnek, tehenek néznek utánunk, libák harsognak agresszíven a fakerítés mögött. A 15 kilométeres és a hosszabb táv az első kilométereken együtt halad. Beszélgetek is az elágazásig. A felkelő Nap lapos sugarai benyilaznak a nyárfák között, hosszú, aranyszín fénypászmákat húznak. Millió és millió harmatcsepp szórja a fénysugarakat, minden kóró ünnepi díszben, gyémántdíszes pókhálófátyolban ékeskedik. Gyönyörű, sokat ígérő reggel!

Tehénkék bámulnak a túrázók után

Bal felé a friss szántásban két apró alak mozdul: azt hiszem, nyulak, de a fotókra ránagyítva kiderül: őzek azok, bizony, megtévesztette szememet a pára, a távolság. Messzebb vannak, mint gondoltam volna.

A reggeli harmat beezüstözte a fűszálakat

Aztán fácán harsány, méltatlankodó hangja reccsen fel a fák mögül... elég közel van, nem is hagyom annyiban, hátha hagyja magát megközelíteni. Végül is vagy hat fácán tojó és egy meglehetősen idegállapotba jött kakas tűnik fel a csüdig érő vizes fűben. Hagyom őket, hadd szedegessenek, beérem egyetlen fotóval.

Szinte észre sem veszem, de máris megtettem az első, közel öt kilométert az ellenőrzőpontig. Itt kiderül, hogy nini, nincs rajtszámom... telefonálgatás kezdődik, és innentől név szerint számítanak rám a további ellenőrzőpontokon. Micsoda V.I.P. dolog ez: nem szám, hanem a nevem szerint tartanak nyilván az indulók között...

Ürgés tanösvény. Tetszik a neve, sose láttam még ürgét. Mondjuk, most sem, de hátha... Eshetett, a homok nedves, könnyű rajta a járás. Az akácfák lehullott leveleinek jellegzetes illata száll a mező felett. Minden barnásan aranylik, párolog, szinte füstöl a föld. Egy mélyúton ballagok, amikor jellegzetesen kék, kereklámpás jármű bukkan fel és zötyög szembe. A tanyavilág bennszülött, kihalóban lévő négykerekű faja, a közönséges, más néven homoki Trabant!

Őz ez, bizony...

A trabi körülbelül az egyetlen jármű volt, amivel találkoztam a túra során, nem számolva a távolban berregő traktort, amit hangja alapján - ő, én pesti! - helikopternek gondoltam.(Itt nálunk a Parlamentnél sokkal gyakoribb a helikopter, mint a traktor).

Szokatlan az ennyire zöld erdő októberben

Felizzanak a zöld színek, ahogy a laposan sütő napfény megcsiklandozza őket. Bíborpiros a szederlevél, sárga a galagonya levele. A szalagozás kifogástalan. Kinyílik a táj, és pompás kilátás tárul fel előttem. A dombok háta kékes párába vész, a közelieké bronz-arany. Fehérre meszelt oszlopon karjait széttárja a nap felé a Korpusz, mintha a kukoricást védelmezné ismeretlen erők elől... valahol, a fejem feletti nagy magasságokban versenyre kel az egy szál repülőgép berregése a holló lágy korrogásával. Fátyolosan kék az ég, és bizony kezd melegem lenni.

A szaladó kis alakokat először nyúlnak gondoltam

Lefelé fordul az út, a Nádas völgybe. Valóban van itt nád, száraz már, rekedten suttogja titkait. Imitt-amott szulák tekeredik a nádszálakra, amott galagonya rubinpiros bogyói csillognak. Bal kéz felé valami zöldségnövény, szerintem zeller lehet, csak még gumók nélkül... millió és millió csepp-kaláris ékesít minden egyes zöld, lapótya levelet.

Szinte félálomban ballagok az andalító tájban, a túrázók előttem is, mögöttem is már nagyobb távolságban vannak. Szép a táj, szép és ünnepi a nap. Hosszan ballagok a nádas és a vetemény közötti úton, és örülök, amikor ismét kaszálórétre ér az út. Nini! A magassásos között itt-ott finom lila őszi kikericsek dugják ki a fejüket. Aztán megsokasodik a kikericsek száma, lilával kihímzett zöld takaró... itt még a terepfutók is megállnak fényképezni.

A második ellenőrzőpont a halastó sarkánál van. Ismerem ezt a helyet a Libaterelő túráról. A bélyegzés után jöhet a tízórai! Békésen rágcsálom a szendvicsemet, ballagok a susnyásban - most nem jár erre a birkanyáj - és apró szépségekre nyílik rá a szemem. Nini, micsoda sárgás-zöldes csigák húznak keresztül az ösvényen! Amott meg egy féltenyérnyi, bársonyvörös szárnyú, pompás nappali pávaszem pillangó illegeti-billegeti magát... A tavon, a nádas közötti nyiladékban fehér folt mozdul meg: egy méltóságteljes bütykös hattyú. Fejem felett egy másik nagy, fehér, kecses madár száll el: nagy kócsag!

Igazi "álomcsapda" a puszta szélén

A zöld sáv turistajelzést követi a túra. Csodálatos üde-zöld rétsáv kíséri a tavakat, bal felé erdővel borított dombok. A kaszáló sávja nem egyenes, kanyarog, hol szélesebb, valósággal öblöt vet, hol elkeskenyedik... Bőven nyílnak rajta a későnyár virágai: kékeslila zsályafélék, vajszín ördögszem, rózsás színű imolafélék. Fejem felett egy öreg fán levelibéka kezd harsogni, és távolabbról felel neki egy másik. Éjszakára esőt jósoltak, és a békák ezt helyeslik...

Fácán. Nem nagyon zavartatta magát

A ligetes rész egyre sűrűbb, az út elkeskenyedik, és hirtelen ráismerek: hiszen itt már jártam, ez a gombai Fáy-túra útvonala! A kukoricás is ismerős, de igazán akkor bizonyosodok meg, amikor az óriási, már magot érlelő széleslevelű nőszőfüvek csoportját megpillantom. Orchideaféleség ez, bizony!

Aztán már ki is érek az aszfaltútra, és megpillantom a következő ellenőrzőpont helyét, a felsőfarkasdi csárdát. Jó itt pihenni a padokon, a sárguló lombú fa alatt. Mellettem fehér macska hever összegömbölyödve. Próbálom felhívni magamra a figyelmét, ciccegek, látványosan - igazi macska módjára - hagy figyelmen kívül. Ekkor kis körmöket érzek meg a combomon: egy kis, kusza szőrű kutya kapaszkodik rám, reménykedve néz gombszemeivel, hát igen, itt zsíroskenyér a menázsi, van remélnivalója...

Rőt-okkar, kicsit Afrikát idéző színek a homokvilágban

Az út a horgásztó mentén vezet. Itt is többször jártam már, szép hely. Rezzenetlen feszülnek a damilok, csillognak a sörösdobozok, merészen megdőlnek a korhadt stégek. Elámulok az egyik horgász "szerszámos ládáján" - te jó ég, mennyiféle apró kellék! - egy másiknak meg távirányítású, ötvencentis kis hajócskája van, amivel etetőanyagot lehet szórni a tó belsejébe.

"Elfogy" a tó, a sarkánál egy kidőlt fa törzsén mászok át, aztán az embermagas, magba szaladt repcésben kell utat törni. Jellegzetes szaga van, még vannak virágok is rajta, és vagy nyolcszáz méteren át szinte az orromig sem látok benne. Örülök, amikor kiérek az útra a nagyfeszültségű vezeték alatt, aztán pár lépés, és aszfalton találom magamat: jön a soha véget nem érő Felsőfarkasd.

Útszéli imola - Centaurea biebersteinii

Igazi egyutcás falu, de inkább félutcásnak is lehetne nevezni, mert házak jóformán csak az egyik oldalán vannak. A másikon, a susnyás alól sárga szempár néz unottan: egy szürke cirmos macska figyel arisztokratikus közönnyel. Amúgy csendes a falu, mozgás alig van. Már-már azt hiszem, hogy valahol túlmentem a buszfordulón, annyira nem akar elérkezni - túrázók már nem látszanak előttem sem - de végre megvan, ismét homokos úton tapos a lábam.

Útszéli kereszt

Meleg van, kifejezetten délies meleg, Afrika felől hozza a szél. A homok, a monotonul zizegő rovarok kicsit tényleg felidézik bennem Núbiát. Bal felől hatalmas homokbánya-gödör ásít. Ekkora homokozója, mint ez a környék, nem sok gyereknek van!

A kicsit sivárnak tűnő vidéken igazi oázis a következő ellenrőzőpont, ahol - örömömre - fröccs is van. Nem vagyok iszákos alkat, de ennyi homok láttán bizony kiszáradt a torkom! Felvidulva ballagok tovább a szinte forró szélben, az agrársivatag szélén.

Kilátás a Feketék tetejéről

Azért örülök, amikor jobb kéz felé meglátom a vidáman lengedező fehér-piros szalagot: itt van a letérő a Billei-erdő felé. Végre erdő! A tölgyfák mellett persze főleg akác és fekete dió alkotja ezt az erdőt, de ilyen alföldi tájon ennek is örülni kell. Egyedül vagyok, fura érzés. Zúg a lomb a forró szélben, egy-egy sárga akáclevélke pilinckézik le előttem, hátam mögött erős, a földet ütő zaj, avar zörren... és még egy... szinte hallom a horkantást, a motozó túrókarimás orrok munkáját, a csülkök dübbenését. Aztán a másik oldal felől is... te jó ég, ez egy egész konda lehet! És mintha követnének, jön utánam a hang. Aztán jobban megnézem, mi van a lábam előtt, és mellettem is becsapódik egy nehéz, zöld burkolatú, teniszlabdányi termés. A fekete dió! Ezt véltem vaddisznó lépteinek...

Mosolyogva ballagok tovább, azért remélem, fejbe nem fog kólintani egy ilyen méretes dió... bár még mindig inkább, mint a vaddisznók! Kirándulókkal is találkozom, megsimogatok egy élénk tekintetű, mozgékony orrú kutyát, beszélgetek a gazdájával, látom embereket gombagyűjtő kosarakkal... igen, közeledem a célhoz én is. Pár kilométer van csak hátra, ki kell élvezni. Időm bőven van, rohanni igazán nem kell.

Ez a látvány igazán alföldi...

Kibukkanok az erdőből, előttem rövidre kaszált domboldal, az út az erdő szélén vezet lefelé. Bár nem látszik, de a közelben van a cél, Mende. Átmegyek egy alagúton, el egy kerítés mellett, orromba csap a fűrésztelep jellegzetes szaga, munkagép pakolja halomba a frissen vágott gerendákat. Aztán jobb kéz felé megpillantom az állomásépületet, és mellette a Kis Lizi vendéglőt, ami a tulajdonképpeni cél.

Megkapom az oklevelet és a lekváros buktát - örömteli meglepetés, igazi hatalmas retró darab, évtizedek óta nem is láttam ilyet! Veszek egy korsó sört is hozzá, és kényelmesen, a padon üldögélve elfogyasztom, negyed órám van még a pesti vonatig, kiszámítottam a sebességet, hogy rohanás nélkül, minél többet láthassak, megfigyelhessek, átélhessek - sőt esetleg lefényképezhessek - ezen a túrán. Az ismerősök már itt vannak, beszélgetünk, ez is fontos! Remek befejezése a mai kirándulásnak.

Otthon vár az előre elkészített vacsora és a meleg fürdő, a pihenés. Remek nap volt!