Terep-járó: Őszi színpompa: három nap a Bükkben

Három nap a Bükk-fennsíkon! Tavaszra terveztük ugyan, de a karantén közbeszólt, most október végén, a hosszú hétvégén viszont sikerült befészkelni magunkat a Csurgói erdészházba. Ez a baráti társaság évek óta járkál mindenfelé, többekkel együtt jártam nyáron a Magas-Tátrában is.

A bükki "kövek" csodálatos panorámát kínálnak

Nem is szeretnék erről sokat írni. Inkább csak mozaikokat, emlékképeket, amiket felidézve mintha időgép repítene vissza 2020 októberébe, a "második hullám" kezdetére.

Éjszaka. Kacskaringós autóút a minősíthetetlen minőségű aszfalton. A kis autó kormányát vérbeli kerékpáros markolja, úgy is veszi a kanyarokat a sötétben, lendületből. Sehol senki rajtunk kívül, az autó ablakain túl a sötétség, belül a Giro d' Italia, mint téma. Aztán meghitt kikötő, fények: a bánkúti Fehér Sas panzió. De nem ide megyünk... hanem hát hova? Mélységes sötétség, meglehetős hideg, nincs térerő, elfogy az aszfalt, a fák összeborulnak a fejünk felett a csillagtalan éjszakába, az autó kerekei kipörögnek az ázott avaron... Visszafordulás az erdei úton, mobiltelefon fényénél. Tipikusan horrorfilm kezdő sorai, egy csapat vidám kiránduló fiatal keresi az erdei kis házat...

Vissza a Fehér Sashoz. A szerencsére előtalálható gondnok pontos útbaigazítást ad: "mindig forduljanak jobbra, akkor is, ha úgy látszik, hogy nem lehet". Igaza van, egyszercsak felcsillan a lámpafény. A kulcs ott van a megadott rejtekhelyen, már csak be kell fűteni a cserépkályhákba, némi favágás után. Aztán megjön a másik két autónyi nép is, és élettel telik meg az öreg, vastag falú épület. Megérkeztünk!

Egy jó szőrös pártájú kánya harangvirág - Campanula rapunculoides

Fennsik-peremi "kövek", egyik a másik után... borongós az idő, mégis sok kiránduló telepedett le a káprázatos meredély szélén. Felettünk meglepően nagy csapat holló kering. Ködfelhők jönnek-mennek... a hollócsapatot hol elnyelik, hol kibocsátják magukból. Fázom, megizzadtam, de most hogy nem mozgok, kezdek dideregni. A száradó fű közt apró gombák rejtőznek, rubinként piroslanak a gólyaorr sallangos levelei. De jó, hogy végre indulunk, a mozgás majd felmelegít újra. Kétszersültem nejloncsomagolását gondosan elpakolom, fel a hátizsákot, mehetünk. Felettünk még egyet köröz a hollócsapat.

Pelyhes kenderkefű - Galeopsis pubescens

Szűk szurdokvölgy, sok-sok színes gombával, avarréteggel, megkopott turistajelzésekkel. Lépkedünk át a kidőlt fákon, gallyhalmokon, nem sokan járhatnak erre. Szemem szalamandrát kutat, ideális élőhelynek ígérkezik ez a völgy számukra... de egyet sem látok. Épp a patakocska fölé hajolok, amikor elsuhint felettem a Kaszás: kidől egy kiszáradt, korhadt fa, szó szerint hajszálnyira kerülve el engem, ugyanis a hajamon érzem a szelét, majd nagy puffanással földet ér. Annyira gyorsan történt, hogy időm sem volt megijedni. Talán ez a titka az ilyesminek... hogy ne legyen rá idő.

Kacskaringós út a csurgói erdészháznál

Vöröskői alsó forrás. Időszakos karsztforrás ez, nem "gejzír", ahogy egyesek emlegetik. Jellemző, hogy négy évig diákoskodtam Egerben, de ez alatt nem működött, legalábbis akkor sosem, amikor megnézhettem volna. Idén viszont most, ősszel kezdte ontani a vizet. Van, aki szerint a túlzott erdőirtások miatt. Nem tudom. De mindig is kíváncsi voltam a jelenségre.

Megdöbbentő erővel szökik a víz mellmagasságnyira. Kristálytiszta, hideg vízzuhatag, durván kiépített kőmeder gyűjti össze és tereli patakba. Mellette ismertető tábla, ami megemlíti Tóth Géza hetvenes évekbeli karsztvízfestéseit... nosztalgia-rohamom támad. Fluoreszcein, víznyelők, keveredési korrózió, karrmező... Tóth tanár úr még engem is tanított a kilencvenes évek elején. Sosem fogom elfelejteni jellegzetes stílusát, ahogy az egri C épület nagy előadójában közölte az egybegyűltekkel: "fiúk, ha nem megy az egyik luknál, próbálkozzanak a másiknál". Hát, negyed évszázada van már ennek is, Tóth tanár úr is már a túlvilági karsztvizeket kutatja...

A Nagymező szélén

Bálvány-kilátó. Amikor legutóbb itt jártam, még nem lehetett felmenni, azóta megépítették ezt is. Felkapaszkodom, a vaslétrás részen is - közben nem merek távolba nézni, csak a következő megmarkolható vas létrafokig! Fent szél, hideg, alattunk kavargó, bronzos lombok. Döbbenetesen szép. Némelyik völgyben ködfelhő hentereg. Remélem, belemegyünk egy ilyenbe... színes őszi ködökre vágyva markolom fényképezőgépemet.

És, igen, vágyam teljesül. Ahogy lefelé ballagunk, hömpölygő köd érkezik. Olyan, akár egy filmforgatás. Pillanatról pillanatra változik a díszlet. Az októberi színpompás lombok megfakulnak, felszívódnak, aztán a ködfelhő "kiköpi" őket, újjászületnek, ismét testet öltenek, felragyognak... Meseszép, ahogy a Nap ezüstfényű, homályos korongja átdereng. Szinte azt sem tudom, hová kapjam a fejem. Aztán hirtelen kiérünk belőle: némi kis maradéka sejlik még a bükktörzsek között, aztán a Fehér Sasnál már nyoma sincs. Beülünk kávézni, lobog a tűz a kandallóban, jó szorongatni a forró kapucsínóval telt bögrét.

Igazi színskálát produkálnak a juhar levelei

Nagymező. Végigsiklik a tekintetem a dolinákkal tagolt fennsíkon. Nyáron többször jártam már itt... igen, itt húzódtam be a szél elől egy szélvédett kis útbevágásba uzsonnázni... itt beszélgettem a magányos földmérővel, aki igazán érdekes dolgokat mesélt arról, hogy Magyarország területe igenis növekszik (ravasz dolog a tektonika). Itt szedtem le a nadrágomról féltucat kullancsot... Eszembe jut az is, hány érdekes növényfajra bukkantam errefelé. Most a másodvirágzók érdekesek, no meg a gombák. hatalmas őzlábak emelkednek itt is, ott is. Vannak még "dobverő" stádiumúak, és vannak terjedelmes kalapok. Nem maradunk éhen...

A bográcsba viszont nem gomba, hanem kolbász és krumpli kerül. Igazi, füstös paprikás krumpli készül a csepergő esőben. Az erdészház tűzrakóhelye fölé gondos kezek féltetőt emeltek, vidáman pattog a tűz, kellemes meleget - és meglehetős füstöt - áraszt. Jut mindenkinek bőségesen, még másnapra is marad azoknak, akik szeretnek paprikás krumplit reggelizni... Kézről kézre jár egy-két üveg bor is, a hangulatra nem lehet panasz.

Éjszakai túra. Igazából nem annak indult, csak így sikerült. Szép csendben leszáll az este, nyirkosság kúszik be a kabátom alá, korán sötétedik már ilyenkor... Én nagyon élvezem az éjszaka mágiáját, ahogy szinte egyenként szívódnak fel a fotonok. Először csak megszürkül a világ, és köd kezd incselkedni a csupaszodó fák ágai között. Aztán még dereng az út fehér murvája, még megcsillannak homályosan a pocsolyák... még látom a lábam körvonalait... aztán visszahull a testetlen sötétségbe minden vaskos fatörzs, dolina, fűcsomó és vaddisznótúrás. A természetben az éjszaka az úr: ősvilági félelmek kezdik szorongatni a mesterséges fényhez szokott városlakó szívét... Az éjszaka titokzatos, néma élete idegen világ.

Azért annyira nem izgulok, sokszor jártam már erre, visszatalálnék sötétben is. Meg hát itt vannak a túratársak. A fehér fénnyel vibráló fejlámpák. De a meg nem nevezhető, meg nem fogható félelmek azért az én bensőmet is megbizsergetik. És kifejezetten jó érzés, hogy már otthon lévő társaink kivilágították az erdészházat, bekapcsolták még az udvaron, a magasban kifeszített égősort is. Mintha kikötőben horgonyzó, kivilágított hajó lenne az épület. Megérkeztünk!