Terep-járó: Berkenyétől Királyrétig: séta a Börzsöny változatos tájain

Tele volt az online média a híres berkenyei vérszilva-fasorral, én meg - bár sokat járkálok errefelé - még sosem láttam. Általában kerülöm a "látványosságokat", nem akarok még én is ott zavarogni, de ha kifejezetten "vérszilva fesztivált" szervez a falu, akkor talán nem leszek túl zavaró arrafelé... Valahol azt olvastam, csak a kétezres években ültették a fákat, és mostanra igazi nevezetességgé vált a virágzó fasor látványa.

Úgy terveztem, vonattal megyek tovább Nógrádra, innen pedig a kék sávon átballagok Királyrétre, és majd onnan buszozok-vonatozok haza. Kitesz ez így egy kellemes kis kirándulást!

A nevezetes berkenyei vérszilva fasor

A tegnapi viharos szél, eső valószínűleg sok szirmot levert, de remélem, azért maradt még... borongós a reggel, amikor átszállok Vácott a modern emeletes vonatról az évtizedekkel öregebb kis piros szerelvényre. Valóságos időutazás!

Zötyög velem a vonatocska, elmarad Magyarkút, Szokolya, hegyek közé futnak be a sínek, kis patak csillan, aztán kaszáló, rajta néhány tallózgató őzzel. Szép hely.

Berkenye, vagy régi nevén Berkina nagyon csinos kis település, szép és rendezett, a gondozott porták előtt virágos árokszélek, frissen festett középületek, még néhány szobor is akad. Kifejezetten alpesi a hangulat... ezt fokozza a hűvös szél, az éles reggeli fények. Úgy tervezem, egy óra bőven elég lesz, hogy áttrappoljak a falu emelkedő főutcáján, aztán a híres fasoron a végéig, majd vissza, a vasútállomásra, elérendő a következő vonatot. Végül háromnegyed óra kellett rá.

A templomon a felirat nem Jézus dicsőségét hirdeti, hanem az építtető Migazzi Kristóf váci püspök nevét. Ha belegondolok, hogy a középkori katedrálisokon nincs ott sem a tervezőmérnök, sem a főépítész, sem a donátor (mai szóval szponzor) neve... nem az volt a fontos.

Megcsodálom a vérszilvafákat, szép a színkontraszt a tövükhöz ültetett forsythiákkal. A szél rózsaszín sziromzáport hullat a nyakamba. Feketerigó ugrál a rózsás ágakon, verebecskék fecsegnek. Amott a Börzsöny szinte sötétlila, tintaszínű tömb. Hűvös az idő.

Fészkén ülő bütykös hattyú - Cygnus olor. Védett faj

Negyedórát szánok a kis tó felfedezésére. Szép látvány, de be van kerítve, és rajta "magánterület!" tábla is ékeskedik. Nem tudom, mennyire kell ezt komolyan venni - partján többen sétálgatnak, babakocsit tolnak. Helybeliek. Csillog a napfény a víz tükrén.

Visszaballagok a sportpálya mellett a szép, gondozott faluhoz nem méltó, lepusztult kis állomásra. A jegypénztár rég elhagyatott, a mini váróterem vakolata mállik, gyomnövények ütik fel a fejüket mindenfelé. Bizony ráférne egy alapos felújítás! De már jön is a kis piros retró szerelvény... ahogy megcsillan a napfény a síneken, hát elég girbegurbák azok is.

Gyermekáncfű a tóparton - Taraxacum officinale

Pár perc alatt ér a vonat a következő állomásra, Nógrádra. Nógrád látképét a várrom uralja, az épen maradt toronysarok úgy mered az ég felé, mint a stoppos felemelt hüvelykujja.

Azzal kezdem az itt töltött időmet, hogy körbesétálom a kis tavat - az ittenit lehet - néhány kocogó végzi edzését a reggeli napfényben, más nemigen mozdul, csak az apró madarak. De nem csak az aprók! Hattyú emeli fehér fejét a nádak között. Úgy sejtem, fészek lehet ott, a kis tó közepén. Fülemet megüti a számomra kedves prüllögő hang: a barna varangyok nászdala.

Nem a fénytörés, hanem az idő vasfoga rágta ilyen csipkésre a sínpárt Berkenyénél

Nekivágok a kék sávval jelzett útnak, elballagok a forrás mellett - most is van valaki, aki pet-palackokba gyűjti a forrásvizet - aztán a kökénybokrok fehér felhői között vezet az utam, elkanyarodva a sínektől.

Faluszéli kaszálók mentén vezet az utam, mögöttem makettként rajzolódik ki Nógrád, fejem felett színes szivárvány-szikra: melléknap tündököl. Eltöltök pár percet a mocsári gólyahírek fotózásával, átugrálok a sáros kis patakfélén, elballagok a napelem-sor mellett, és máris ott magasodnak előttem az erdő fái. Felettem szinte helyben lebeg, gyors szárnycsapásokkal szitál egy vörös vércse.

Soros-erdőnek hívják, ha hihetek a térképnek, nem túl izgalmas botanikailag, de azért látok változó boglárkát, ibolyaféléket, salátaboglárkákat, millió kibontakozó, friss-zöld rügyet. Mennyire más világ ez kora ősszel, amikor a bőgő szarvasbikák hangjától vibrál a levegő!

Virágzó kökény - Prunus spinosa

Most csend van, leszámítva a madarak dalát. Énekel, énekel mind, a kórusba karcos, mégis lágy altként korrog bele egy holló.

A Béla-réten tavaszi kankalinok bókolnak a tavalyi fű között. Finom gomolyfelhőket hajt a szél, a melléknap már eltűnt. Sehol senki - élvezem az egyedüllét pompáját a természetben. Átölel a táj. Ki beszél itt magányról?

Egyenes törzsű bükkök, gyertyánok, kocsánytalan tölgyek, frissen zsendülő, pasztellzöld ágszövevény. Az út meredeken lejt a hajdani vasbányák felé, kicsit csúszik is a tegnapi eső nyomán, frissen csacsog a patak odalent.

Elballagok a Bajdázói-tóhoz, hátha látok varangyokat. És valóban! Ott birkóznak, ölelik egymást a nagy, barna, lomha testek. Fekete, gyöngyös petefüzérek szövik át a vízparti gyökereket. Élvezettel fotózgatom a tavasz tunya extázisában forgolódó nagy békákat. A tó partján, a patak mentén furcsán húsrózsaszín kónya vicsorgók ütik fel fejüket, emelgetik az avart, lehetetlenül kék-rózsaszín tavaszi lednek kecses fürtje bókol, sárga bogláros szellőrózsák nézegetik tükörképüket a vízben...

Narancs-barna atalantalepke teríti szét szárnyainak bársonyköpenyét.

Uhh, tíz percem van a busz indulásáig! Még egy pillantást vetek a halkan "prüllögő" tó felé, és indulok a vizevesztett horgásztó mellett a megálló felé...