Terep-járó: Télvégi tájak, ébredező természet: a "Katonasírok a Vértesben" túra

Esőt ígért mára a meteorológia. Igazat mondtak... Ismerős táj, legalábbis a Mária-szakadék környéke, sokszor jártam már errefelé, igaz sosem februárban. Vajon éled már a természet? Közben szomorúan gondolok a túra nevét adó katonasírokra, a honvédekre, akiknek nem adatott meg a hosszú élet. A Vértesben különösen sok katonasír rejtőzik, némelyiknél szép emlékmű, ismertető tábla is őrzi emléküket.

Sötét van, a hátizsákot már összekészítettem. Főzök egy forró kávét magamnak, ellenőrzöm a felszerelést - igen, itt az esővédő huzat a fényképezőgépemre, igaz annyi eszem már nem volt, hogy a kamáslit is bekészítsem...

Csákányospusztán, esőben

A Déli pályaudvaron már szürkül. Vastag fellegek úsznak az égen. Veszek magamnak egy fornettit, csattogó szárnnyal repül el mellettem egy szürke galambcsapat. A vonaton kellemes meleg van, időben indulunk, szelíd rándulással mozgásba lendül a vonat. Egyszercsak rőt fények árasztják el a csendesen zakatoló szerelvényt, jobbra a gazdagréti lakótelep ezernyi ablakszeme vörösen felvillan az ég lilásszürke háttere előtt. Balra pillantok: a vastag, szinte fekete felhők alatt lángra lobbant az ég, vörös napkelte világítja meg a felhők bordás hasát. Pazar színjáték! Aztán a felhőpaplan rése összezáródik és visszaszürkül a világ.

Mészkőtömb a Mária-szakadékban. A zegzugos repedéseknek saját mikroklímája van, sokféle érdekes mohát rejtenek

Szinte félhomály van Szárligeten is, ami a túra rajthelye. Pillantást vetek a váróteremre... egyszer itt, a fűtetlen helyiségben fáztam meg úgy, hogy mandulagyulladás lett a vége, ó azok a régi jógatáborok!

Gondos kezek mécsest gyújtottak a körtvélyesi erdei temető honvédsírján

Főrendező Úr szokása szerint az autóból osztja a szép, színesen nyomtatott térképes itinert, akad bőven ismerős arc a különféle túrákról, a tatabányai "expressz" is befut, és ont magából pár túrázót, sor alakul ki, de gyorsan nekivághat mindenki. Indulok hát én is, kezemben a kapott nápolyiszelettel, át a sínek feletti felüljárón, aztán el a fatelep mellett - hm, valaha itt egekig álltak a farakások, most láthatóan más a kereslet a tűzifa iránt...

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis. Védett növény

Végigcsattogok a falu utcáin, aztán a "régi vasút" mentén. A régi térképemen nem erre ment az országos Kék, hanem át a szántóföldön, nyílegyenesen a csákányosi turistaház felé, most van egy elég nagy kerülő. Gondolom, új a földek tulajdonosa... Fejem felett fakopáncs dobol, az útszéli erdőből hol itt, hol ott hiányzik egy fa, fehéren villognak a frissen kivágott tönkök.

Fakitermelés mindenfelé...

Átvágunk a főúton - nincs valami nagy forgalom - aztán az út mellett halad az ösvény egy darabig, míg végre befordul a hegy felé. Talán hajdani bunkerek ezek a beton létesítmények a fák között... Hirtelen parányi esőcsepp csókol szájon, ajkamra hullik, mintegy megelőlegezve a későbbi "gyönyöröket". Amik nem is maradnak el, egyre sűrűbben szemereg, majd esik az aprószemű februári eső. Elmosódik a távlat, amikor az öreg fűzfához érek, aztán ismét jön egy kerülő, ezúttal az országos belovardásodás miatt van elkerítve az a domb, amit jógatáboros koromban a "tudatállapotok dombjának" neveztünk.

Bükk gally - Fagus sylvatica

A csákányosi turistaháznál megérkezik a sár is. Kapaszkodni kezdek felfelé, kőről kőre, az előttem haladók csúszásnyomaiból okulva. Fényképezőgépem a vízlepergetős "pelenkában" rejtőzik, nem is fotózok itt, utánam integetnek a mészkövön kapaszkodó pompás édesgyökerű páfrányok... A szurdok szikláiban sem állok meg gyönyörködni, pedig igen szép ez a hely most is. Nehezíti a haladást, hogy néhol fatörzsek borultak az útra keresztben, bújok-mászok, csúszik is az egész miskulancia. Egy mellettem elhaladó optimista terepfutó "futhatónak" minősíti az állapotot...

Kápolna Körtvélyespusztán

Lendületből túl is megyek az elágazáson, nem is csak én, a lábnyomokból ítélve, látványos a sárban hagyott toporgások nyoma... szerencsére látom, hogy néhány túrázó merre halad, ezért nem indulok el rossz irányban a kék kereszt jelzésen. Hamarosan a körtvélyesi erdei temetőhöz érek, ami az első ellenőrzőpont.

Friss hántás kidöntött fán

A hajdani temető ma erdőben rejtőzik, néhány sírját máig gondozzák. Az itt nyugvó hét magyar honvédnek emlékművet állítottak, és gondos kezek mécsest is gyújtottak. Lobognak a parányi lángok a piros üveg mögött, ázottan lóg a nemzetiszín szalag, bókolnak a hóvirágok, és mint mindig, most is szomorúan gondolok a háború értelmetlenségére.

Bükk "lába" - Fagus sylvatica

Pihenősebb rész jön, egy szakasz az erdészeti úton, talán murvával is leszórhatták, mindenesetre jól járható. Az eső is csendesedik, ezer és ezer esőcsepp rezeg a bükk finom ágszövevényein. Felvettem már a túra és a tájékozódás ritmusát, megritkultak a kirándulók körülöttem, száz és száz métereken át haladok egyedül, elmélkedésbe mélyedve. Elballagok a kis, fehérre meszelt kápolna mellett, hol erősödik, hol csendesül a zápor. Két hím széncinege nyomdafestéket nem tűrő stílusban cserreg egymásra. Él az erdő.

Kacsos farkaslábmoha - Anomodon viticulosus

És jön a túra legsárosabb szakasza. A természetben sosincs sár, sár mindig ott van, ahol a munkagépek kerekei felszaggatják a talajt. Ez történt itt is. Küzdök minden méterért, még szerencse, hogy ez a sár nem az a fajta, ami ötkilós koloncokban tapad az ember bakancsára, hanem ennél szolidabb fajta, simán csak csúszik és csicsog a lábam alatt. Baljósan sötétedő telepített fenyves sorai ritmikusan villannak el mellettem. Egy útra dőlt bükkfáról rőtvad éhes szája rágta le a kérget, megbámulom az alapos munkát. A fogai irigylésre méltó állapotban lehetnek!

Csomópont jön, többszörös jelzésváltás, először egy túratárs nyomában én is a Szép Ilonka-forrás felé kanyarodok, de gyanús lesz a dolog, visszakapaszkodok, és inkább a zöld sávon megyek még vagy száz métert, a következő elágazásig és jelzésváltásig, ahol a második ellenőrzőpont van: kopjafa, ezúttal négy halott honvéd nevével. Itt is lobognak a mécsesek. Esőcseppek húznak koncentrikus, egymásba fonódó köröket a pocsolyákon. Néhány túratárs, ezúttal szembejön, visszafelé, eltévedtek. Mutatom nekik a katonasírt, de lassú tempóm ellenére sem értek utol később, remélem, meglettek azért a végére...

Zöld küllő klüklüklü kiáltása harsan felettem újra és újra, szinte sátáni kacajnak hangzik.

Hosszú, a térkép szerint egyenes szakasz jön, végig a piros kereszten. Ez a kedvenc részem a túrán. Az eső elállt, kék rések nyílnak a felhők között, határozottan ki fog sütni a nap! Kedélyem ugrásszerűen javul, és a sárral sem kell itt küzdeni. Észreveszem hát az út szélén szerénykedő szépségeket. Nini, kisvirágú hunyorok! Pici, élénkzöld csokrocskák a vörösesbarna avarban, zöldek maguk a virágszirmok is, pontosabban a virágot formázó lepellevelek. Amott meg miniatűr pálmafához hasonló növények emelkednek: babérboroszlánok, levelük tényleg akár a babérlevél, és ahol a pálmán a kókusz vagy a datolya helye van, ott kis, sárga virágok nyílnak. Opálosan csillognak az élősködő fehér fagyöngy bogyói egy tölgyfán.

Bükkös a Szép Ilonka-forrásnál

Errefelé is látszik, hogy volt fakitermelés, láthatóan a szálazó műveléssel próbálkoztak, tehát nem tarvágás, hanem itt is, ott is hiányzik egy-egy fa... messziről erdőnek látszik, de mégis olyan, mint amikor a gyér közönséget szétültetik a nézőtéren, hogy messziről teltháznak látsszon a dolog...

Immár szinte vakítóan kék az ég felettem. Kabátom, ami korántsem bizonyult vízállónak, gőzölögve szárad. Műútra bukkanok ki, nézem a térképet, nehogy eltévedjek, mert a jelzések itt eléggé megritkultak. Az aszfalton jól lehet haladni, igaz a bokám nem szereti. Élénk szél nyikorogtatja a fákat, rázza le a róluk a vízcseppeket. Néha kisebb zápor szakad a nyakamba, de mégis mennyire más, mint reggel!

Szürke és rókavörös: a bükkös téli színei

A harmadik ellenőrzőpont ismét egy újonnan állított honvéd emlékmű, elolvasom az ismertető táblát is. Mennyi igazságtalan esztendőnek kellett eltelnie, hogy legalább a végtisztességet megkaphassák ezek a szegény katonák!

Süt felettem a Nap, éles kontúrú fehér felhők rohannak át a kék égen. A piros sáv jelzésű út lekanyarodik a műútról - végre - és egy szakaszon ismét erdőben haladhatok. Érdekes gombák kapaszkodnak a fakéreg repedéseiben, nem rohanok most sem, szemügyre veszek mindent. Élvezem, hogy nem kell rohannom.

Esőcseppek gyűrűi egy pocsolya felszínén

Szár település a cél. Mondhatni, szárba szökkentem, amikor megérkezem a településszéli háza közé. Érezhetően melegebb van, mint az erdőben, és az út szélén vidáman bontja rózsaszínű szirmait a bürökgémorr, de látok nyíló pitypangot, százszorszépet is. Feketerigó énekel egy bokron, verebek csivitelnek a sövényben. Átballagok a falun, aztán ahogy beballagtam, kiballagok belőle a műút szélén, mert a tulajdonképpeni cél, a vasútállomás a falun kívül található. Mellettem kaszálórét, olyan az égbolt felette, mint egy Windows-háttérkép. A felhők sötét árnyékai rohannak a mezőn, ki tudja honnan és hová...

Ciprusmoha - Hypnum cupressiforme

A szári vasútállomáson ott található Főrendező Úr, szokás szerint az autóban üldögélve. Megkapom az oklevelet és a szép, igényes fém kitűzőt. Aztán veszek vonatjegyet is, nem sietek, félóránként megy vonat Pestre... ahogy végzek az automata "bökdösésével", már be is mondja a hangszóró a járatot. Kellemes utam van hazafelé, a felhők ismét lilásfekete falba tömörödve gomolyognak Érd felett, befut a vonat az eső alá, mobilom is pittyen, jön a figyelmeztetés: "zivatar a közelben", aztán hatalmas, többszörös szivárvány ragyog be a vonatablakon... Milyen jó, hogy nem hagytam magam elijeszteni az esőtől!