Terep-járó: Évadzáró gyalogtúra a Nyakason: szédítő szél és színpompa november derekán

November derekán - sőt, inkább már a végefelé - ritkán van ennyi szín, fény és árnyék, látványos fotótéma, mint amennyi ezen a szeles napon adatott. A Zsámbékfutás túráin sokszor részt vettem már - tavasszal és ősszel - és mindig más és más arcát mutatta a táj. Akadnak itt hangulatos pincesorok, szelíden hullámzó szőlők parányi présházakkal, világháborús katonasírok, végeláthatatlan szántóföldek és fenyvessel borított, porló dolomitszirtek... és a zsámbéki vidék hangulatát meghatározó, évszázadok titkait őrző, a tájat uraló középkori templomrom.

Igazi hidegfronti felhőzet: szélszaggatta középmagas gomolyok.

Előre megvettem a buszjegyet, így erre nincs már gondom - valahogy nem tudok megbarátkozni a Volánbusz jegyautomatáival és mobilalkalmazásával, főleg korán reggel, még a kávém előtt. De így már a tárcámban lapul a fakón printelt okmány, szóval ráérek kényelmesen, reggel hétre elvillamosozni a Széll Kálmán térre. Épphogy oszlik még a sötétség uralma, a tér szinte kihalt, rigó kiabálja túl a kanyarodó síneken sikoltó villamoskerekeket. Pár hátizsákos ténfereg a megállóban, néhányan ismerősnek is tűnnek. Aztán érkezik a busz, kellemes meleg van rajta, bámészkodok az ablakon kifelé...

Elsuhannak az elegáns budai villák a szemem előtt, fényesedik az ég, Budakeszi házsorai után jön Páty, kezdek készülődni. A zsámbéki buszfordulónál kiürül a busz, és a csapat a rajthelyül szolgáló iskola felé csattog túrabotjaival.

Árnyjáték

A nevem rajta van a rajtlistán, különösebb adminisztráció nélkül megkapom a "menetlevelet", ahogy nézem, semmi nem változott tavaly óta. Nyakamba kanyarítom a fényképezőgépet és nekivágok a jól ismert utcáknak a Rácváros felé. Egy nagy, hosszú szőrű kutya a szélbe fordítja orrát, szőre olyan áramvonalasan rajzolja körül a fejét, mint az autókat a füsttel színezett légáramlat a szélcsatornában. Megsimogatom, kezem belemélyed a puha bundába, aztán ballagok tovább. Feltűnik a hangulatos, kicsit mesekönyvbe illő homlokzatsor, bal kéz felé felmagaslik a Romtemplom sziluettje, az ébredő nap éles árnyékokat húz. Az első fotót egy kivadult medvetalp-kaktuszra kattintom el. Induljon a virágvadászat! Novemberben azért nehezebb jó fotótémákat találni...

Útszéli imola jellegzetes bimbója - Centarea stoebe

Felkapaszkodok a Zsámbék feletti fennsíkra. Élesek, szinte barátságtalanok a reggeli fények... erős szél is fúj. Hoztam az exponálózsinórt, mert hajlamos vagyok az elkapkodott fotózás miatt bemozdult képeket készíteni a teleobjektívvel... de itt a téma is mozog. Táncot járnak a csipkés rajzolatú kórók az éles ellenfényben. Csodálatos látvány! Nyíló, kései virág alig van... drapp és sötétbarna ez a kórótánc, elbűvölve nézem, miközben terepfutók szökellnek el mellettem, és egy csapat túrázó kedves szavakkal biztat fényképezésre...

Egy másik imolafaj, ami a fagyokig kitart: budai imola (Centaurea sadleriana). Védett, Vörös listás növényfajunk

Galagonya, kökény, boróka, vesszős fagyal, csipkebogyó... a szél lerázta már róluk a leveleket, a bokrok valósággal riszálják magukat és csillogó terméseiket. Aztán végre beérek a fák közé. Nyálkásan csillogó, kis fehér gombák emelgetik az összetapadt, sötétbarna leveleket, foltos juharlevelek lógnak az ágvégeken, eltűnik a napfény, eltűnnek körülöttem a túrázók is. Mintha vákuumba kerültem volna egy kis időre.

Kórók hímezte csipke a zsámbéki fennsíkon

Aztán az ösvény jobb kéz felé lekanyarodik, kiérek a fák közül a fényre, és újra egy csapat vidám kiránduló vesz körül. Újra megcsodálom a kórótáncot az ellenfényben... lent mindenfelé szőlők, a leszedetlen fürtök helyén csutkacsipkék, vöröslő háztetők. Újra benépesül a táj, barátságos vidék ez. A kis présházak között egy "meglepetés frissítés" vár: a Göndör pincészet. Csapolok poharamba egy adag szőlőlevet - bár inkább mustnak mondanám - pár szót váltok az itt beszélgető népekkel, aztán szedem a lábam a viharos felhők alatt. Hol kisüt a Nap, fénye éles aranysziporkákkal szórja be a tájat, hol szinte elfeketedik... vágtatnak fejem felett a felhők, az égnek pedig egészen valószínűtlenül kék színei vannak.

Vándorlás a Zsámbék feletti fennsíkon

Lefelé kanyarodik az út, immár Tök utcáit rovom, el a temető mellett - felragyog a mezei juhar éles kénsárgája. A fehérre meszelt pincék mintha kartonpapírból lennének kivágva a furán sötét égbolt előterében.

Az első ellenőrzőponton, a Cardium pincénél híresen finom forralt bort lehet inni. Én megelégszem a bélyegzéssel, indulok is tovább. Apró vadvirágok nyílnak a pincék púpos, földdel fedett hátán: mécsvirág, peszterce, seprence, katáng, oroszlánfog, bogáncs.

Fekete peszterce - Ballota nigra

Kellemes séta jön a présházak földjén. A szalagozás miatt nincs gondom a tájékozódással. Egy helyen feltűnően szép lampionvirágokra leszek figyelmes... az aranyló ér-kalitkában narancsvörös bogyó csillog, tényleg olyan ez a termés, mint egy kínai lampion. Ahogy állítgatom a távolságot, az élességet, alaposan belegyalogolok egy nagy adag lótrágyába... de sebaj, legfeljebb veszek lottót.

Hölgymál - Hieracium sp.

A honvédsírok, mint mindig, elszomorítanak... ez a szép és barátságos vidék valaha hihetetlen emberi szenvedés és nyomorúság színtere volt, és ezt nem szabad elfelejteni. A nemzetiszín szalagot meglebbenti a novemberi szél...

Nem nagy öröm felbukkanása a hazai flórában: a kertekből könnyen kiszökő, gyorsan terjedő, télálló medvetalp-kaktusz (Opuntia sp.)

Továbbra is váltakozik az éles napsütés a szinte fekete felhőkkel. Egyre jobban gyötri a bakancs a bokámat... pedig rengeteg esélye volt rá, hogy mostanra betörjön, egyenlőre ő áll nyerésre. Perbálig egy túratárssal beszélgetek, aki szintén szokott fotózni. Szinte észrevétlenül fogynak az ismerős kilométerek. Perbál házai között, a szélvédett falak tövében szinte meleg van. Itt fogadnak a Patakok életmód egyesület pontőrei, egyikük igazi nagymama módjára rögtön megtöm süteménnyel.

Fehér mécsvirág - Silene alba

Ahogy kifelé ballagok Perbálról, narancsvörös kandúr nyávog rám rekedten egy kerítés tövéből. Ráirányítom a kamerát, erre a szokásos sértődött hátat fordítás helyett üvöltő, amolyan agyoncigarettázott hangon nyervogva rohan felém. Dörgölőzik, nyolcasokat ír le a lábam körül. Öreg csatakandúr, sebhelyes régi idők csatáiból, és csak egy szemfoga van. Szerintem úgy gondolja, hogy már nincs mitől félnie. Mondjuk tőlem tényleg nem kell, simogatom, nagy fejét erővel a markomba nyomja.

A Göndör családi pincészet "meglepetés-frissítőpontja", ahol adomány fejében lehetett szőlőlevet és bodzaszörpöt "csapolni"

Jön a túra nehezebbik része - van, aki ezt ki is hagyta, inkább kétszer járta körbe a rövid távot... Egy facsoport tövében megtalálom a mai túra meglepetésnövényét: mór mályva! Ahogy kiérek Perbál utolsó házai közül a nyílt gerincre, arcon csap a szél. Aztán abba se hagyja, talán el is fújna, ha nem kapaszkodnék másfél kilós fényképezőgépembe. A fények és a felhők játéka miatt ez a kopár rész se unalmas... beledőlök a szembeszélbe, mint a Delta tudományos sorozatban a Scott-féle sarkvidéki expedíció tagjai... még el is dúdolom a főcímdalt, a többi túrázó nagy örömére.

Útszéli bogáncs - Carduus acanthoides

Alig várom már, hogy lekanyarodjon utam a védettebbnek remélt völgybe... de azért ott is lökdös a szél rendesen. A frissen szántott mezőn most is incselkednek a kőzetdarabok - évmilliós csiga- és kagylólenyomatokat rejtenek, de most nincs kedvem megállni guberálni közöttük, megyek inkább tovább a hajdani Pannon-tenger fenekén. Kétfelől zölden sarjad a vetés. Messze nincs akkora sár, mint amire számítottam - a szél előnye, hogy felszárította az utat.

Kocogás a töki ellenőrzőpont felé

Örülök, amikor végre az erdőbe érünk, bár ismét eltűnt a napfény és borongós szürkeség öntötte el a tájat. Mégis van valami örömsugár: nini, őzlábgombák! Három kalapot elteszek a gombaszedésre kijelölt szövött zsákba - a plitvicei félmaratonon kaptuk ebbe a rajtcsomagot - meglesz a holnapi ebéd! Az elkészítés szóbajöhető módjairól vizionálok, amíg az emelkedőn kaptatok felfelé, még mindig jobb, mint azzal foglalkozni, hogy hogy fog belilulni a bakancstól meggyötört bokám.

Fények és árnyak játéka a Nyakas-hegyen

Az Óriások Lépcsőjére ráillik a neve. Tetejénél újabb pecsételés, müzliszelet vár, aztán jöhet a kacskaringó az erdőben. Talpam alatt finoman süpped a porló dolomit és a tűlevél-avar. Itt-ott kivillan a panoráma is a fák közül, fejem felett zúg az erdő, jajongó dallamot játszik az ágakon a szél.

Fel-le... igazi hullámvasút, itt jön az utolsó ellenőrzőpont. Fásult tekintetű diákfiú üti be a bélyegzést a menetlevélbe, gondolom valami kötelező társadalmi munka ez a számára, kamasz koromban én pontosan ilyen világfájdalmas zombi tudtam lenni... magamban vigyorgok. Zsebre vágom a Balaton szeletet.

Éles fények szablyája vág réseket a felhők közé, amikor ismét a fennsíkra érek, hunyorognom kell. Bőven van még idő a célzárásig, de itt már nem akad újabb fotótéma, inkább szedem a lábam, fázom is már eléggé, belebújt a szél a kabátomba... Vágtatnak a fekete felhők, rendületlenül az ég felé mutat a Romtemplom tornya, leballagok a lépcsőn - emlékszem, egyszer itt úgy beállt a térdem, hogy csak oldalt kilendítve, aztán egész testtel billenve tudtam lefelé lépkedni, de rossz is volt... ehhez képest a bakancs okozta gyötrelmek igazán eltörpülnek.

Kisebb-nagyobb csoportok, családok is útnak indultak

Az iskola tornatermében megnyugtató hagymaszag lengedezik, zsíros kenyerek várják a beérkező, éhes túrázókat, valamint egy-egy alma. Megkapom a záróbélyegzést, az oklevelet és a kitűzőt, mosoly, aztán nem is időzök sokat, hiszen ma este még koncertre megyek - kétórás tánc várható - szóval kell az idő hazaérve megfürödni, átöltözni és enni valamit. Vagyis irány a buszmegálló!

Kellemes a hazaút a jó melegre fűtött buszon, beszélgetek egy túratárssal - külföldi futóversenyen is jártunk már együtt - tervek és célok, élmények és képek... Hihetetlen gyorsan a Széll Kálmán téren van a busz, sötétedik is már, mennyire jó nap volt ez!

És még nincs vége...