Terep-járó: Áprily Lajos emléktúra: őszi séta a Visegrádi-hegységben

Nem ez az első eset, hogy részt veszek a Hazajáró egylet Áprily Lajos emléktúráján. A november eleji erdő mindig pazar színeket, látnivalókat kínál, Visegrád környéke pedig, mondhatni, hazai pálya számomra. Sokat járok a Dunakanyarba kirándulni, mivel szeretem ezt a vidéket, és ebben a 2023-as esztendőben is beírtam a naptáramba az "Áprilyt".

Úton a Fellegvár felé

... Mondjuk a napokkal ezelőtt a derekamba beleállt "hexensussz" azért elgondolkodtat... nem rohanok hát a vonathoz, amit egyébként is nehéz lenne elcsípni, tekintve, hogy elaludtam... pedig esküdni mernék, hogy felhúztam a vekkert, de ezek szerint mégsem. Marad hát a buszos verzió, egyenesen Visegrádra.

Bejárat a Fellegvárba

Pirkad már, amikor Újpest-Városkapunál kijövök a metróból, megveszem a jegyet - egyre kevesebb az "emberes" jegypénztár, ez az itteni is felér egy időutazással a retróba. Madár se mozdul még ezen a szombati hajnalon, de a túrára igyekvők már csoportosulnak a hetes kocsiállásnál. Ismerős arcok is akadnak bőven. Beszélgetek végig, közben odakint színesedik a világ, fényesedik az ég... de az általam remélt, és az időjárás-előrejelzésben jövendölt ködöknek nyoma sincs. Pedig szeretek ködös erdőt fényképezni, különösen, amikor a napfény csiklandozza, és fénysávokat húz a fák között...

Nem látszik, hogy meglehetősen húzós kis emelkedő visz fel a visegrádi Kálváriától a Fellegvárig

A rajthely, vagyis a Sportcentrum már ismerős tavalyról, tán tavalyelőttről is. Gyorsan megkapom az itinert, miután bemondom a nevezéskor kapott betűkódot, ötszázasokban fizetek - tudom, sosincs elég visszajáró, készültem.

Fáj a derekam, kicsit "csikorogva" teszem meg az első száz métereket a főút mentén, aztán felfelé kanyarodok a temető felé, ahol Áprily Lajos sírja van. Itt, a temető bejáratánál van az első ellenőrzőpont, ahol a bélyegzésen kívül székely házipálinkát is kapok egy kupicával, egyenesen egy autó csomagtartójából, mint a régi szép időkben.

Bronz-arany novemberi bükklombok

A székely becsületserkentő érezhetően olajozza a mozgásomat, a kék sáv jelzést követve felballagok a Kálvárián, aztán a köves-vízmosásos ösvényen, andezitagglomerátum-sziklák között folytatom utamat a Fellegvárig. Itt-ott kivillan a túlpart. Semmilyenek a fények, borongós az ég. Csak a kirándulók kabátjai és hátizsákjai villannak fel színes foltokként előttem. Jobb híján a kognitív reflex és a millihertz fogalmán elmélkedek, valamint azon, hogy a pozsonyi balesetem nyomán érezhetően romlott az adatfeldolgozási sebességem. Magyarán, nézek ki a fejemből... mondjuk a reggeli kávé is kimaradt.

Novemberi színpompa

Nyirkos az erdő, borongós az ég, semmilyenek a fények. Nedves avar süpped a lábam nyomán, amikor leballagok a Fellegvár parkolója mögött elbújó korhadozó lépcsősoron, továbbra is követve a kék sáv jelzést. Szinte félhomály borong az ezüstös törzsű bükkfák között, oszloptörzsükön évszázados szomorúságként folynak a tegnapi eső sötétebb csíkjai. Túloldalt, a börzsönyi hegyek derekán fehér felhőpántlika kacskaringózik.

A Nagy-Villám alatti parkolónál jobb kéz felé, a kopár dombtetőre kanyarodok - micsoda köd volt itt pár éve az Áprily túrán, nem lehetett látni a széleit, csak a semmibe vesző ösvényt, és az opálos korongként felsejlő Napot! Most vizesen, dideregve bújnak össze a füvek, köztük egy szál kései őszi kikerics didereg, lekonyuló lila leple alá kis rovar bújt. Kisebb-nagyobb túrázó csapatok haladnak el mellettem, élénken beszélgetve. Én inkább csendben vagyok, hagyom, hogy az erdő beszéljen hozzám.

Lejt az út, ismét fák között járok, puha az avat a talpam alatt. A Sóstó-réten most veszem észre először, hogy tényleg van itt egy kis tó, vagyis inkább wellnessfürdő, vaddisznóknak. Zöldellő sások és lehajló füvek tövében iszapos vízbe süppedve derengenek a bronzbarna tölgylevelek. A fából ácsolt pihenőpadoknál vidám társaság falatozik - velük még párszor találkoztam utam során!

Kilátás a Moli-pihenőről

Az egyik kedvenc részem jön, a Borjú-fő. Meseszép bükkösben kapaszkodok felfelé, a színes lombok felragyognak. Zöld, bornzbarna, narancsszín, kénsárga pettyek kavarognak a szemem előtt. Egy kis kitérőt teszek egy kilátópontra, teleobjektívemmel ráközelítek a visegrádi templom tornyára... pont látszik innen.

Lepketapló - Trametes versicolor

A felfelé kapaszkodásnak nem akar vége szakadni. A túrázók kedélye körülöttem továbbra is töretlen, aminek én kifejezetten örülök, hogy esőzés ide vagy oda, nem csúszik az út. Két fiatal holló kergeti egymást hangos korrogással a fák felett. Végül felérek a gerincre, mesés zöld mohakabátba burkolózó sziklák kísérik az utamat. A Moli-pihenőnél feltárul a magam mögött hagyott táj. A távolban kék hasadék nyílt a felhőkön, talán ki fog sütni még a Nap is...

Visegrád a Moli-pihenőről, teleobjektívvel...

Hol erdészeti úton, hol ösvényeken követem a kék sáv jelzést, félreállva az ösvényen elengedem a terepfutókat. A Vízverés-nyergi réten ismerőssel találkozom, beszélgetve haladunk a második ellenőrzőpont felé. Fotótéma még mindig nem sok akad, leginkább a gombák a figyelemre méltóak, bár azokból sincsen sok. Harkály tintagomba, különféle színű lepketaplók, meg valami furcsa, rózsaszín, babapopsi-szerű képződmény... ez minden. Bal kéz felé a fák között ki-kivillan a fák között a távlat, fehéren villódzik a Naszály fehér mészkőbányája.

A Zánkói-rét közelében van a pecsételőpont, már messziről érzek némi füstszagot. A pontőrök egyike kis tábortűzzel bíbelődik, a fehér füst nagy része azért vízgőz, nem akar lángra lobbanni... a napfény már fel-felragyog, színesedik az erdő, és színesedik az én kedvem is. Megiszom a dobozos kávémat, és szaporázni kezdem a lépést a pocsolyákkal tarkított, de jól járható erdei utakon, aztán kibukkanok a Pap-réti erdészháznál, ahol kiránduló családok vidám zajai harsognak. A gyerekek nagy örömmel szedik sapkájukba a frissen hullott makkokat, egy fekete-fehér kutya szaladgál körülöttük. Milyen kevés kell a boldogsághoz!

Érezhetően melegebb lett az idő. Lépkedek az aszfalton, az út szélén a színpompás szederleveleken átsüt a fény, akár egy katedrális színes üvegablakain. Pilisszentlászló felé lejteni kezd az út, a hegyoldal elnyeli a napot, a fény csak a fiatal fák törzsének kontúrjait rajzolja ki. Íme, itt a girbegurba "részeg erdő" is, a csúcsrügyeket alighanem a vadak legelték le, és a fáknak nem sok esélyük volt, amíg ki nem nőttek a vad szájából... A körülöttem kirándulók figyelmét inkább a titokzatos erdei telefonfülke, és a fából eszkábált vaddisznó köti le. Találok egy szál dunai szegfűt, örülök neki, ez az egyik kedvenc vadvirágom. Pannon endemizmus, vagyis hiába keresnénk másutt...

Közönséges cickafark - Achillea millefolia

Pilisszentlászló központjában van a következő ellenőrzőpont, épp érkezik egy autóbusz is, asztalokon sorakoznak a hagymától illatozó zsíros kenyerek. Megkapom a bélyegzést, aztán rá is kanyarodok a zöld sáv jelzésre, ami a Spartacus-ösvényre vezet. A sportpályánál építkezés - ezért nem itt volt a pont - messzire hallatszik az ácsok kopácsolása. Fáradtan süt a Nap, fénye átragyog néhány kései vadvirág szirmain: budai imola, cickafark, varádics, aszat pompázik élénk színekben a száraz kórók között.

Őszi kikerics - Colchicum autumnale

Szeretem a Spartacus-ösvényt, múlt héten is itt jártam a barátaimmal, most egészen más arcát mutatja. Színesebbek lettek a lombok, bár a Nap ismét eltűnik a felhők mögé. Sok a kiránduló, egy szűk részen egyikük valóságos tériszonyrohamot kapott, társai kézről kézre segítik és nyugtatgatják... én még sosem jártam így, de el tudom képzelni, milyen rossz lehet. Megvárom, míg átsegítik a páfrányokkal és mohával borított sziklák között, aztán amikor megállnak kipihenni az ijedtséget, óvatosan megelőzöm őket. Kezem végigsimogatja a nedves andezitfelszínt, azért én is biztosabbnak érzem, ha kézközelben tudom a kapaszkodót.

A túra egy része az Országos Kéken vezetett

A kanyarok hol erdők öblében vezetnek, hol kitárul a panoráma. Nem véletlenül híres és népszerű kirándulóhely! Kicsit nyűgös vagyok, töri lábamat a bakancs, várom már a Jenő-kunyhót, ahol a következő ellenőrzőpont - és egy kis pihenő vár.

"Last minute" ökörfarkkóró - Verbascum sp.

A Jenő-kunyhó ajtaját most először látom nyitva, be is kukkantok, egyszerű a berendezése, de rendezett képet nyújt. Füstöl egy tábortűz, több társaság piknikezik az asztaloknál, egy kutya kuncsorogva próbálkozik mindenkinél. Megiszom egy fél palacknyi teát - ahá, ez volt a bajom, egyszerűen szomjas voltam! Megkapom a következő bélyegzőt az itinerbe, aztán nekivágok a további kacskaringóknak lefelé. Visszatér a lendületem és a jó kedvem, még beszélgetőtársam is akad egy visegrádi srác személyében, aki a fél világot körbetúrázta már egy szál hátizsákkal és fél marék aprópénzzel. Bőségesen akadnak történetei, élvezettel hallgatom.

Az ösvény keresztez egy erdészeti utat, amit lovaglóútként jelölnek, a túloldalán meredek, jól kicsúszkált emelkedőn kéne felkapaszkodni pár méternyit. Terepfutó jön, két szökelléssel fent van a tetején, ámulok... engem a visegrádi srác ránt fel, secperc. Szerencsére ez a szakasz se túl sáros, emlékszem olyanra, hogy bokáig cuppogtam benne, most azért egész járható.

A Bányatető-kilátó felé emelkedik az út, követem a piros-fehér szalagozást. Maga a kilátó kissé fura, nem emelkedik a fák fölé, vagyis érdemi kilátás nincs belőle. Karbantartás hiányában korhadozik is. És hány ilyen "beruházás" van országszerte! Túratársam itt ismerősökre akad, leül beszélgetni, én nekivágok lefelé az utolsó szakasznak Visegrád felé.

Húsvörös nyálkagomba - Lycogala epidendrum

Szembe jönnek a leggyorsabbak a hosszú távról, már szintén visszafelé. Sok ismerős akad közöttük is. Tavaly elmentem jobb kéz felé, a Telgárthy-rét felém, rám is sötétedett, pedig akkor egy órával korábban rajtoltam... most jobban figyelek, bal kéz felé megyek a zöld sávon, nincs valami látványosan kijelezve, az tény. Ismét kitisztult az ég, a hanyatlóban lévő nap aranysárga, ferde sugarakat vet a rét füveire és a távoli dombtetőn ülő kis piros helikopterre. Szemben a nagymarosi hegyoldal kék derengésben úszik, kénsárgán lobban fel egy mezei juhar lombja.

Élet az ellenőrzőponton

Ismét Visegrád utcáin járok, kerítés mögül acsarog rám egy puliforma kutya, aztán megérzem a Duna hűs, moszatos víz-illatát is a fűtés-szagok hátterében.A Nap már a börzsönyi gerinceket súrolja, amikor átcaplatok a főúton a Sportcentrum, vagyis a cél felé.

Szederlevelek - Rubus sp.

Pontban naplementekor - az itinerben ennek időpontját is feltüntették - megkapom a kitűzőt és a szokásos oklevelet, amin a háttérben a Kálvária látszik, még a háború előtti állapotában, ahogy Áprily Lajos láthatta. Egészen fátlan, kopár, csupaszon mered a kápolna mögötti, pogány hangulatú sziklaorom.

Régimódi túra ez, az ellátmányba beletartozik a célban adott meleg étel, vagyis paprikás krumpli kolbásszal. Sok más túra kínálatából ez eltűnt... pedig milyen jó egy kiadós túra végén bekanalazni! Órámra nézek, pont van időm elérni a buszt Pestre - na jó, kicsit szaladni is kell - aztán gyakorlatilag ugyanazzal a társasággal utazok hazáig, akikkel reggel jöttem. Mondhatnám, hogy egy tempóban mentünk, de köztük bőven vannak hosszútávosok is, több, mint 45 kilométerrel a lábukban!

Mezei katáng - Cichorium intybus

Odakint már sötét van, egy-egy megállónál az éjszaka nyirkos illatai is felszállnak a buszra a nyitott ajtón keresztül. Fehéren villannak az autók fényszórói, egy-egy ablakban meleg fénnyel világol az otthonosság. Hamarosan én is otthon leszek...