Egy kis élénksárga méregraktár

Indul a virágfotós szezon!!! Vagy abba sem maradt? A téltemető (eranthis hyemalis), ez a mókás megjelenésű kis farsangi növényke az egyik első virág, ami tavasszal nyílik - gyakran még a hóvirágnál is korábban. Nagyon feltűnő, nem olyan kis diszkrét, mint a hóvirág. A hóba látszólag lyukat olvaszt, és ezen kidugja élénksárga virágfejét. Nem tudni, hogy őshonos-e a magyar flórában, vagy középkori főúri és kolostorkertek "szökevénye". A természetben védett növény. Gumós, évelő és a boglárkafélék közé tartozik.
Na ennyit a tudományról - ami azt illeti, csodálatosan mutat!

A középkorban méregkeverők használták fel a gumóját. Mivel hogy mérgező, nem is kicsit. Ez teljesen érthető, ha arra gondolunk, hogy mennyire ki lehetnek éhezve a friss hajtásra, vitaminra az állatok ilyenkor. A téltemetőt mégse legelik le, és jól is teszik! A méheknek viszont a téltemető sárga virága az első nektár-étterem. A növényke magjait a hangyák is terjesztik - talán ezért is bukkan fel egyre több helyen, ahol az ember nem is számít rá. Idővel valóságos sárga szőnyeget képez. Ezek a képek a Margitszigeten készültek, amikor kimentem kocogni. Futófotó!!! :-)

Dunakanyar, hó, máglyatűz

Évek óta hagyomány már nálunk a téli máglyagyújtás. Találkozás Szentendrén, a HÉV megállóban, aztán személygépkocsis támogatással irány a Szigetcsúcs, vagy ahogy az itteniek nevezik, Szigetspicc. Vagyis a Szentendrei-sziget csúcsa, ahol nyáridőben félvad kemping található, most viszont csak hó, összetorlódott uszadékfák zavaros tömege, fűzfák - és a visegrádi vár pazar látványa.

Havazás, hideg. Összeszedtük a fákat - a fiúk esetében inkább törzseket mondanék, nem is mindig sikerül begyújtani ezeket a nedves, nehéz koloncokat - pedig most gázolajat is hoztunk egy kannával. Pár kíváncsi, illetve némileg agresszív hattyú figyeli tevékenységünket. Sziszegnek.

A Szigetcsúcs havazásban is gyönyörű. Mennyi árnyalata van a szürkének! Gyakorlatilag olyan tájba kerültem, ahonnan kivonták a színeket, vagyis mint a régi, szemcsés, fekete-fehér tévék képernyőjén... Egészen varázslatos volt.
Végül begyulladt az óriásmáglya, és egy pernyétől kis híján a kapucnim is - de egy-két kis lyuk nem számít. Az impregnálóspré ellenére lassan beázott a hótaposóm (megint!), viszont a srácok hoztak forralt bort, kézről kézre járt a termosz... néztük a sötétedő égre felröppenő pernye-szilánkokat, éreztük a tűz melegét (elöl: sülés, hátul: fagyás), ezúttal senkinek nem volt kedve megmártózni a jeges Dunában. A pattogó máglya, a tűz lángja hidat teremtett az ősközösség és a huszonegyedik századi embere között... énekeltünk, elcsendesedtünk. Sziszegett-sistergett a tűz, a visegrádi vár kivilágítva lebegett a sötét hegytömeg felett, a túloldali part fényei tükröződtek a Duna vizén...
Nagyon szeretem ezt a tájat.

Vöröskő és a jeti

Kristályvilág! Csodaerdő! Beázik az új hótaposóm! (Már a leányfalui buszmegállóban. Egyébként, csodás jégvirágok borították a megálló átlátszó plexi falait.)

Gyilkos egy dolog volt a mély hóban felküzdeni magunkat a Vöröskőig, sőt tovább. A szokásos mesés panoráma most ködbe burkolózott. Ezután természetesen eltévedtünk, és a ropogós szűz hóban tappogunk ösvényt magunknak - csodálatos volt! Folyton lemaradtam a fotózás miatt, mert akárhová pillantottam, új és új csodákat pillantottam meg. A hólepelbe burkolt erdő csendes extázisban állt... hol az ágak végére fagyott hógolyók, hol egy valóságos hóangyal, hol óriás jégcsapok látványa fogadott. Kitisztult az ég, nemhogy kék, de valósággal ultraibolya színe lett...

Szárnyas hóangyal

Hóbalett

Jó ötlet volt, hogy bundás almát sütöttem. Úgy megették, hogy csak na.

Alig 12 kilométeres volt a táv, ami semmi, de a mély hóban, minden lépésért megküzdve, átfázva mégiscsak elegendő volt. Főleg a vége volt cudar, míg a buszra vártam, az átázott lábbeliben. Vajon gyártanak ezen a bolygón valóban vízálló bakancsot, hótaposót?

Íme a vöröskői jeti, amint a kisujjával tart egy fát :-)

Ördög-orom, Irhás-árok, Makkosmária, Normafa

A 2010-es február hatalmas havazást hozott, olyan volt haladni a verébnyi hópelyhek zuhatagában a szinte térdig érő porhóban, hogy a Delta szignálja jutott eszembe róla - el is énekeltük. Tí-dadam, tí-dadam, tattitatti tattitatti tídadadamm!

Néhol derékig szakadtunk bele a hóba valami völgyben, mert miért is ne légvonalban kiránduljunk, mégis: ahogy távolodtunk a beépített várostól, úgy lett egyre szebb az erdő. Még Budapest környéke is kalandtúrás élményeket tud adni!
Viszonylag sok kirándulóval találkoztunk, ezen kívül sízőkkel, szánkózókkal, nyilvánvalóan mentális kihívásokkal küszködő kerékpárosokkal, és volt egy, a szinte térdig érő hóban babakocsit toló elvetemült anyuka is Makkosmária előtt. Normafánál aztán jöhetett a jól megérdemelt forralt bor...

A meglehetős hideg, az elgémberedett ujjak se tudták elvenni a kedvemet a fotózástól.

Otthon aztán forró fürdővel olvasztottam fel fagyott testemet, aztán betakaróztam egy plédbe, fogtam egy Maigret felügyelős krimit és kezem ügyébe készítettem egy pohár forró kakaót. Majd eme előkészületek után ültömben elaludtam...

Pilis, megint - szurdok, Zsivány-sziklák, Dobogókő

Hm. Nyílnak már a téltemetők, de a tél nem egykönnyen hagyja magát eltemetni. Újabb kísérlet a pilisszentkereszti szurdok meghódítására, immár kevesebb jéggel, helyette latyakkal. Viszont jó társaságban: összejöttünk vagy húszan. Ismét légvonalban kirándultunk (ez a jó a geoládázásban), a Pilis ismét új arcát mutatta meg. Fent még hófoltok virítottak, a patak pedig jeges volt, de már daloltak a cinegék. Lesz itt tavasz!

Jeges szív

Valósággal yin-yang jelet írt a jég a patakra

A Valentin-napra való tekintettel lefényképeztem egy fát, szív alakú ágkoronával. Két túratársam épp akkor cserélt telefonszámot... igen, jön a tavasz!

Zsivány-sziklák

Szív alakú ágkorona

Dobogókőnél és a Zsivány-szikláknál a mélyebb részeken még megült a téli hó, remekül lehetett hógolyózni... azért a tél sem rossz.

Télbúcsúztató séta a pilisszentkereszti szurdokban

Ez még 2011-ben volt, egyébként aznap földrengést is regisztráltak, no nem azért, mert beleestem a fagyos patakba. Egyébként, beleestem, persze.

Olvadozó jég, "a szürke ötven árnyalata"

Részben befagyott patakon való átkelés: extrémsport. Ott ügyetlenkedtem, néhol eléggé hátborzongató volt az átkelés az olvadozó jéghidakon. Dúlt idegeimet a legendásan finom narancsos piskótámmal simítottam el. Büszke vagyok a receptre. Egy rajongója szerint ennek a sütinek "mennyország-íze" van.

Mini vízesés

 Aztán egy ponton túl a szurdok kifejezetten járhatatlanná vált, vissza kellett fordulni - a szurdokvölgy pilisszentkereszti végénél balra felfelé van egy ösvény, itt érdemes felmenni és felülről is egy pillantást vetni a szurdokra. Innen tovább igazi "karácsonyi" hangulatú havas táj fogadott...

Pilisi tekergés: Kevélyek, Ősbudavár

Rusnya egy idő! Olvadozó hó, masszív latyak, sár. Alaposan a lábam elé kellett néznem, de ha feltekintettem, akkor se lett jobb a helyzet: szemerkélő köd, az a fajta, ami áteszi magát a "vízhatlan" rétegeken.

Légvonalban a Nagykevély felé

Budakalász, forralt bor, majd nekiszaladtunk a hegynek. Az Ősbudavár - akár tényleg az, akár természetes geológiai képződmény - elvarázsolt hely. Van egy különös misztikuma, ami még ebben az időben is érződik. Volt, akit persze a geoládák érdekeltek igazán...

Ki hinné, hogy ez Budapest közelében van?

Aztán a sárdagasztás és csúszkálás után egyszercsak fent találtam magam, a ködpászmák meg lent maradtak. Mesés látvány! Megünnepeltük az "expedíciót": előkerült a további forralt bor, a mézes házipálinka és a különféle sütemények.

Lefelé nehezebb volt. A latyak/sár/tavalyi avar kombó pokolian csúszik. A Mackó-barlang kis pihenőt nyújtott, ahol megszemlélhettem egy "talajfogás" miatt sáros és elszakadt kabátomat. Igazi meditációs kirándulás volt, teljesen kikapcsolt, mert semmi másra nem lehetett figyelnem, mint a következő lépésre. És ehhez nem kellett Nepálba menni...
:-)

A világ tetején? Nem, csak a Kevélyeken

Hótalpon Képeslap-országban. Hogyan lettem porhó-sztár?

Mi? Hogy én? Hidegben, hóban, hótalpakon, amikor még bakancsban is beleesek minden gödörbe, akkor húzzak fel egy ilyen firnyákos izét, és szaladgáljak benne a hó tetején, mint a cinegemadár? Már megint mit találtam ki? És mindezt a hidegrekordos időkben, amikor mínusz huszonöt foknál is hidegebb van?

Fény-fészek - napkelte a hegyeshalmi benzinkút parkolójából

Egész héten titkon vártam és reméltem, hogy az életveszélyes hidegre és lefagyott orrokra való tekintettel lemondják az utat a szervezők. De nem mondták le. Ezek a Barakások nem olyanok :-)

Tehát: kölcsön harisnya, azon polárnaci, azon a farmerem, végül megkoronázva a konfigurációt, a vízhatlanság érdekében, a kínai susogós. Kölcsönkesztyű, fejemen pedig egy decens usánka, egyenesen az egyik körúti turkálóból. Úgy éreztem, mindent megtettem a túlélésem érdekében... irány a Felvonulási tér. A Körúton részeg tinédzserek hordái tartottak hazafelé mindenféle buliból. Hajnali négy.

A Jakobskogel a Keleti-Alpok magashegyi fennsíkjából emelkedik ki, Hirschwangtól egy felvonó visz fel a fennsíkra. Ahogy kilibbentem a buszból, kettévált a kabátom cipzárja, és úgy is maradt. Igyekeztem a felvonó-állomáson minden lehetséges, utolsó meleget magamba szívni... már a hótalposztásnál szétfagytam. A rum-kókuszos csokigolyómba belefagyott a rum. Hanem! A Bergstationnál, vagyis a felső állomásnál, 1540 méter tengerszint feletti magasságon kiszállva nem értettem a dolgot. Ragyogó napsütés, enyhe idő (mínusz húsznál aligha lehetett kevesebb), szélcsend. Ideális körülmények! Tél Tábornok méltányolta bátorságomat!
Porhósztár lettem!

A Rax-fennsík

Innentől már csak az volt nehéz, hogy a fényképezést hogyan műveljem a vastag kesztyűben, síbotokkal felvértezve. A hótalp is rafinált egy eszköz, párszor belefejeltem a mintegy két méter vastag hóba, míg rájöttem, hogy ebben hogyan lehet kanyarodni üzembiztosan. A feltápászkodásoknál vállig szakadtam a hóba, de még a síbotok is eltűntek, nem érték el a talajt. Egy elegáns oldal-lépés, puff. Egy udvarias hátralépés, puff. Hótalpon csak előre van út. Párszor eszembe jutott az ultreia.

Meseszép téli világ! Igazi képeslap-ország! A fiatal fenyőknek csak a csúcsa állt ki a hóból, a fennsík szélén túl végtelen távlat, a Schneeberg kétezres csúcsa fehérlett a kék horizonton. Maga a Jakobskogel 1736 méter magas, innen tovább a Preine Wand csúcsa következett a szélviharok miatt drótkötéllel kipányvázott kereszttel. Szűz hó, gyönyörűség! Azért annyira ügyetlen se voltam, fázni meg nem volt időm. Láttunk zergéket is. Most jó volt a barakás stílusú rohanás, csak a fotózásban kicsit akadályoztak a folytonos hanyattesések, az elfagyott ujjak és a síbotok. Egy hóátfúvásos kis völgybe levetettük magunkat - mennyei volt hólavinaként érkezni! Gyerekkorom óta nem csúsztam fenéken a hóban - habár a kabátom alá bement a fél Alpok, nagyon élveztem a dolgot. Valahányszor nem az elemekkel vagy a saját végtagjaimmal küzdöttem és felnéztem, mindannyiszor elámultam: Képeslap-ország gyönyörű!