Dunakanyar, hó, máglyatűz

Évek óta hagyomány már nálunk a téli máglyagyújtás. Találkozás Szentendrén, a HÉV megállóban, aztán személygépkocsis támogatással irány a Szigetcsúcs, vagy ahogy az itteniek nevezik, Szigetspicc. Vagyis a Szentendrei-sziget csúcsa, ahol nyáridőben félvad kemping található, most viszont csak hó, összetorlódott uszadékfák zavaros tömege, fűzfák - és a visegrádi vár pazar látványa.

Havazás, hideg. Összeszedtük a fákat - a fiúk esetében inkább törzseket mondanék, nem is mindig sikerül begyújtani ezeket a nedves, nehéz koloncokat - pedig most gázolajat is hoztunk egy kannával. Pár kíváncsi, illetve némileg agresszív hattyú figyeli tevékenységünket. Sziszegnek.

A Szigetcsúcs havazásban is gyönyörű. Mennyi árnyalata van a szürkének! Gyakorlatilag olyan tájba kerültem, ahonnan kivonták a színeket, vagyis mint a régi, szemcsés, fekete-fehér tévék képernyőjén... Egészen varázslatos volt.
Végül begyulladt az óriásmáglya, és egy pernyétől kis híján a kapucnim is - de egy-két kis lyuk nem számít. Az impregnálóspré ellenére lassan beázott a hótaposóm (megint!), viszont a srácok hoztak forralt bort, kézről kézre járt a termosz... néztük a sötétedő égre felröppenő pernye-szilánkokat, éreztük a tűz melegét (elöl: sülés, hátul: fagyás), ezúttal senkinek nem volt kedve megmártózni a jeges Dunában. A pattogó máglya, a tűz lángja hidat teremtett az ősközösség és a huszonegyedik századi embere között... énekeltünk, elcsendesedtünk. Sziszegett-sistergett a tűz, a visegrádi vár kivilágítva lebegett a sötét hegytömeg felett, a túloldali part fényei tükröződtek a Duna vizén...
Nagyon szeretem ezt a tájat.