A Pomázról induló buszon egy pilisszenkereszti lakos részeltetett a bölcsességeiben - némileg bőbeszédű, fárasztó, de azért szórakoztató asszonyság... "faluban megtanulja az ember, hogy a kis dolgok számítanak, a kis dolgokkal kell törődni, a nagyok elintézik saját magukat".
Ez a szombat munkanap volt - ha nem az lett volna, lehetetlen lett volna reggel kilencre eljutnom Pilisszentkeresztre, a találkozóhelyre. Hétvégén egyszerűen nem járnak buszok errefelé. De így nem volt nehéz - bár először azt hittem, eltévesztettem valamit, mert sehol a megszokott Baraka-túrás tömeg. Hja, munkanap... úgy 25-en jöttünk össze, plusz két kutya. Az indulás előtti "lányok, ott a kocsmában van a vécé" programpont után pedig irány a Pilis.
Pillanatok alatt belemart a hideg a kezembe: a kesztyűt, bolond módon otthon hagytam, mondván nincs is olyan hideg. De, van. Örültem, amikor a faluból kivezető aszfaltútról letérve elkezdtük a húzós emelkedőt felfelé, mert a mozgás végre átmelegíthetett. A fejemre a polárpulcsi csuklyáját húztam, igazi harlemi stílusban. A "grófi úton" felcikcakkoltunk a zöld jelzésen - néhol a meredeken felmászva át is vágtuk a cikcakkokat. Nagyon szép panoráma tárult fel Budapest felé...
A Budai-hegység felett bizarr, óriási tengeri állatként egy hatalmas felhő lógott az égből. Mint valami medúzának, lefelé nyúltak a karjai - hózápor, bizony. Felettünk itt-ott kikéklett az ég a rohanó felhők közül.
A bakancsom a -jobb híján - saját kezűleg belenemezelt talpbéléssel remekül tartotta a hőt. Csak a sarkamat ne törte volna föl... Furcsa, hártyaszerű havon tapostunk, a hungarocell-golyócskákhoz hasonló gömbölyű daraszemcsék lebegni látszottak a száraz, fagyott füvön. Annyira a színházi műhóhoz hasonlított, hogy nehezen vertem ki a fejemből: ez nem díszlet, ez valódi...
A Simon Halála nevű pontnál meredek, köves szurdok kezdődik (piros kereszt jelzés). Miközben sóskiflimet próbáltam begyűrni - nem álltunk meg enni, nagyon hideg volt - majd' elfagyott a kezem, de nem tehettem zsebre a csúszós, meredek ereszkedőn. Aztán megcsodálhattam a Klastrom-szirtek meredek, szürke, idő-marta falait.
A Pilis-nyeregnél ismét egy többes elágazás: bevártuk a csoport végét, nálam ez alatt sorra került a csokis nápolyi (fagyottan egészen más ízélményt ad, mint nyáron). Az égen rongyos, szürke felhők rohantak, néhol egy-egy foltban kivirított az ég kékje.
Szél, az volt. Néha közeledő vonatként zakatolt el a fák koronájában - hangosan zúgott az erdő - Szerencsére sokszor jártunk a szélvédett oldalon, vagy védett szurdokokban. A szél zaján és a nyikorgó ágak apokaliptikus zenéjén kívül más hangot nem is lehetett hallani. A madarak hallgatnak ilyenkor. Mi persze kevésbé: jó volt beszélgetni.
Aztán fokozatosan kitisztult az ég, bár ezt a Vaskapu-völgy mélyén még alig lehetett látni. A fák között átnyilazó napsugarak fényében csíkokban felragyogott a vékony hófátyol. Kiérve az erdőből kitárult a táj: finom barnák, a hófoltok közt kiragyogó fűzöld, drapp fűszálak, rubincseppek módjára csillogó hecsedlivel megrakott bokrok... csodálatos világ vett körül, míg visszasétáltunk Pilisszentkeresztre, a kiindulópontra. Beálltam a buszmegállóba - igen, a bőbeszédű helybéli hölgy is itt volt, valósággal ujjongott, amikor meglátott - de kiszabadultam a karmai közül, mert egy Pestre tartó autós túratárs lefékezett a megállóban, és felvett. Ezúton is köszönöm neki - ahogy a Barakának is a szervezést, túravezetést. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.