Délibáb Terepfesztivál, vagyis inkább hortobágyi sárdagasztás. Dagonya, bivalyok, békák, virágok

Ne higgyetek Petőfinek meg Arany Jánosnak puszta-ügyben.
A valóság más.
A valóság valahogy így szól:

"Víz alatt ázik most a kopár szik sarja,
Tikkadt szöcske helyett béka ugrál rajta.
Földig ér a felhők eső-terhes hasa,
Sár, szmötyi és dágvány, bárki megmondhassa."

Tavaly valósággal vadnyugati élmény volt a nyár derekán megrendezett BSI Terepfesztivál. Tűző napon rohantuk végig a félmaratoni távot, lovak patája dübörgött, porzott a szikesen átvezető szekérút, vibrált a levegő a hőségtől a végtelennek tűnő préri felett. Be is szereztem hát egy sikkes, széles karimájú kalapot az idei alkalomra, hozzá illő, hajszálcsíkos mellénnyel - figyelembe véve az esetleges tévéseket is, akik tavaly meglepetésszerűen, a nádasból elém ugorva interjút készítettek velem.
No hát a valóság 2014-ben egészen másként alakult. Öt perc alatt alakultam át potenciális fitt-celebből vigyorgó varacskos disznóvá. 

Még éjszaka is esett az eső... Komphajó, vonat, villamos, metró - és kilencre ott is voltam Pesten, a BSI iroda előtt, a találkozóhelyen. Jó, hogy idén is volt különbusz, különben sose jutnék el a Hortobágyra - mondjuk pont ide talán amúgy sem, védett nemzeti park, Világörökség, ritka növény- és állatfajok otthona. Ez a tény engem, a pestit, különösen vonz.

A buszon, ahogy tavaly is, én voltam az egyetlen, aki a teljesítménytúrára nevezett, a többiek mind futók, de ismerős azért akadt közöttük is. Útközben hol aludtam, hol az útfelbontások miatti várakozásokkor az árokszél pezsgő életét szemléltem - például egy buzgó kis pockot, ami fel-alá szaladgált az aszfalt, a melósok által elhagyott kiflivégek és az árokbéli vizes dzsunga között. Idén is sikerült tíz perccel a start zárása előtt megérkeznünk, szóval buszról le, irány a sátor a mátai ménes pályáján, ahol átvettem a rajtszámot és az itinert, aztán spuri bele a pusztába, a gémeskutak felé. Pár méter után felismerhetetlen kerékpárosok jöttek szembe, némelyik a hóna alatt cipelte a drótszamarat - mindenről öles sárcsimbókok lógtak. Itt már sejtettem, hogy ez a pálya nem a megszokott fajta lesz.

A szekérút járhatatlannak tűnt. Eleinte - nagy csobbanásokkal - át és átugrottam a szik-ereket, kerestem a szárazabb részeket, de aztán bekövetkezett az a pont - nagyjából rögtön a gémeskutak táján - amikor mindenfelől víz vett körül. Szépen tükröződtek benne az esőfelhők. Az ugrások során a sáros víz a hátamra loccsant, a hajamig felcsapott, a zavaros víz felülről folyt bele a cipőmbe - még szerencse, hogy nem a vajpuha, valódi bőr terepfutócipőmet hoztam el... Brutálfutás, a javából.
A szikes ilyenkor is gyönyörű. Ilyennek márciusban láttam, Farmosnál, amikor a békaterelő kerítést építettük a többi természetvédő önkéntessel. A szikes él - a víz ide-oda folyik rajta, vibrál, nem holmi élettelen pocsolyák ám ezek, saját vízrajza van. Ha már eszembe jutott a békamentés, lehajoltam, hátha az itteni vizes mélyedésekben is van béka. Hát, van! Sok! Szép, kövér, gőgös pillantású vöröshasú unkák, bizony, tőlünk nyugatra nagy szenzáció egy ilyen béka felbukkanása, nálunk meg mozog tőle a víz... meg kell becsülnünk, amink van. A lefotózott béka, tudatában lévén védett voltának, egyáltalán nem kívánt menekülni, sőt méltatlankodó hangokat hallatva szembenézett velem, amikor fölé hajoltam az objektívvel... egy igen ritka, zöld alapszínű példányt is láttam.

Persze eközben elhúzott mellettem pár sáros személy, de aztán én is gyorsítottam. A dagonyával a legkényesebb ízlésű vízibivaly is elégedett lett volna. Csúszkálva tettem a lábaimat, egyiket a másik után, a sárral-vízzel-tehénlepénnyel immár nem törődve, csak talpon maradni igyekeztem. A távolban látszott, hogy lóg az eső lába... milyen pompás dolog, hogy körbe nézek, és sehol sem akad a tekintetem házfalakba!

Az első ellenőrzőpont után aztán, valami mágia folytán, eltűntek az emberek. A rövidtávosok fordulója is itt volt valahol, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy sem előttem, sem mögöttem kilométerekre nincsen senki. A pusztában gyakorlatilag bármerre lehetett volna az út, szerencsére piros bójákkal kijelezték, nem volt gondom a tájékozódással. Fura érzés volt ez az út a semmiben... a barnás, kiszáradt növényzet közben szemvidító látvány volt a sáfrányos szeklice élénk kénsárgája, a magyar sóvirág lilája, és néhány a megszokottabb vadvirágok közül: ibolyaszín szarkaláb, rózsaszín füzény, égszínkék katáng is akadt. Hátam mögött hatalmas fellegek tornyosultak, a szél néhány meglepően hideg esőcseppet szórt rám. És még mindig sehol senki - csak én és a puszta élővilága.

A nádas melletti egyenesen gyorsan végigszaladtam, nagyon sáros volt, a vendégmarasztaló fajtából. Ki-kibukkant a víz, sárga tündérfátyol-réteg világított a tetején - védett faj, és mennyi él itt belőle... Mellettem felcsapott a levegőbe egy nagy, szürke, hosszú lábú madár, hangtalan volt, de hatalmas szárnya szelét éreztem az arcomon.

A pallósoron most nem leskelődtek tévések, nem is baj, ahogy kinéztem... nem épp szalonképesen... egy náddarabbal lepiszkáltam a cipőmről a nagyobb sárkoloncokat. Felmásztam a madárvártára, aztán a kisvasút végállomásán közérzetjavító intézkedéseket hajtottam végre: zoknicsere, kávé termoszból, kőkemény szalámis szendvics elrágcsálása. A szendvicset egyébként majdnem elejtettem, amikor valami akkorát csobbant a lábam mellett, mint egy gól a vízilabda-döntőn. A hangból ítélve magát a békakirályt riaszthattam fel. Botanikailag érdekes rész jött: tó széle, csatorna, végig a kisvasút sínei mentén: volt mit nézegetnem, fotóznom, miközben a sárban cuppogtam. Találtam egy szál rózsaszínű katángot a millió égszínkék között, szép pirosas rózsaszín feketenadálytöveket, mocsári tisztesfüvet, elegáns fehér orvosi zilizt... aztán pedig a bivalyokat, amik őskövületként hevertek a villanypásztoron túl. A felhők között egyre nagyobb kék sávok szakadtak fel. Fejem felett gém, kócsag, és valamilyen nagy ragadozómadár szállt el méltóságteljesen. Igazi vadmadár-paradicsom.

Lehagytam két teljesítménytúrázó hölgyet, akik ezen nagyon meglepődtek - "azt hittük, mi vagyunk az utolsók" - de felvilágosítottam őket, hogy az lehetetlen, az utolsó az általában én vagyok :-)

Az utolsó ellenőrzőpontnál ufó-kék színű energiaitalt lehetett inni - jó sok pohárral volt még, talán a népek inkább a vizet preferálják. De volt banán is, és jó kedv. Tudtam, hogy innen az utolsó hét kilométer egy nyílegyenes szakasz egy töltésen, kell is a jó kedv... Főleg a juh-hodálynál, ahol nem is csak a sár ért bokáig, hanem... ehh, hagyjuk. Ezen is átcuppogtam, próbáltam benne nem hasra esni, és megfogadtam: ez a nadrág megy a kukába, ki se érdemes már mosni... Embermagas imolák, aszatok, bogáncsok szegélyezték az alacsony töltés szélét, madarak kiáltottak, az ég lassan kitisztult - és nagyon meleg lett. Ahogy gőzölgött a puszta, szakadt a verejték rólam is, pedig nem vagyok izzadós. Egy nagy fürdő képe lebegett a szemem előtt. De azért itt is találtam érdekes növényeket, és főleg lepkéket: szép kék csukókát, amit eddig csak képen láttam, néhány ismeretlen fajt, amit még meg kell határoznom... kis tűzlepkét, óriás kardoslepkét, szép kék boglárkalepkét... örültem, hogy bőven szintidőn belül vagyok így is, ráérek bogarászni. A célt még messze nem lehetett látni, de a szpíker mikrofonhangja már hallatszott, először torzan, visszhangozva a semmiben, aztán egyre tisztábban, ahogy a beérkező futókat méltatja, név szerint. Jó volt hallani... Aztán egyszercsak ismét itt voltam a parkolónál, a ménes pályájánál, a célkapuban... nem is mentem ám rossz időt, különösen a talajviszonyokat figyelembe véve.
A befutócsomagban banán, műzliszelet és egy doboz sör is volt. Kézcsókomat küldöm annak, aki kitalálta. Nagyon jól esett a sör, noha egyébként ritkán iszom ilyesmit, most mindez igen finom, a nyírott füvön üldögélve elnézegettem az eredményhirdetést, örültem a beérkező sárgombócoknak - vagyis a futóknak, kerékpárosoknak. Jó nagy nyüzsgés volt, színes világ, délutáni ragyogó napfény, emberek ízléses fa érmekkel a nyakukban, én is megkaptam a magam kitűzőjét, lassan gyűlt a nép a buszhoz...

Remek nap volt, köszönet érte a szervezőknek!

"Csúcsfotó" a madárvártán

Úgy vélem, ez közönséges szikipozdor - Podospermum canum

Gémeskút a pusztában... bár a víz nem hiányzott

Magyar sóvirág - Limonium gmelinii. Endemikus faj, vagyis csak itt él

Macskahere - Phlomis tuberosa. Védett növény.

Vad pórsáfrány - Carthamus lanatus. 

Erdei mácsonya - Dipsacus fullonum. Nekem a "betyárkulacs" név is nagyon tetszik

Vesszős füzény - Lythrum virgatum

Ez valamilyen peremizs, talán a fűzlevelű - Inula sp.

Mezei katáng - Cichorium intybus

Tündérfátyol - Nymphoides peltata. Védett növény

Vigyázat, a kép nyomokban unkát tartalmaz! :-) Vöröshasú unka - Bombina bombina

Fehér tündérrózsa - Nymphaea alba

Kisvasút, turistákkal. Eredetileg halat szállított a halastavakból

Mocsári tisztesfű - Stachys palustris

Feketenadálytő, rózsaszín virággal - Symphytum officinale

A szurkolótábor a vízből figyel. Vöröshasú unka (Bombina bombina), zöld alapszínű változat

Színhiányos katáng: égszínkék helyett halványrózsaszín.

Orvosi ziliz - Althaea officinalis

Feketenadálytő, pirosba hajló virágokkal - Symphytum officinale

Borzas füzike - Epilobium hirsutum

Berepülőpilóta: óriási kardoslepke - Iphiclides podiliarius

Madárvárta

Vízmelléki csukóka - Scutellaria galericulata

Vastövű imola - Centaurea scabiosa

Kis tűzlepke -Lycaena thersamon

Boglárkalepke - Polyommatus sp.

Célkapu - végre! :-)

Az elmaradhatatlan célfotó. Felkészültem rá, hogy visszatérjek a civilizációba :-)