Terep-járó: Négy nap a Bükk-fennsíkon

Végre kivehettem a szabadságomat, cél egy többnapos túra a Bükkben - a "kiváló" időzítés mintapéldája. Zivatarokkal betörő hidegfrontot ígért a meteorológia erre a néhány napra. No de mindegy, engem már az se tarthat vissza, ha tornádót, lavinát és cúnamit vizionálnak a rádióban.

Kilátás Cserepes-kő környékén

Első nap
A boldog emlékű Népstadion - ma Stadionok - beton buszvégállomás, ahová négy éven át jártam az egri fősuli miatt, hát, nem lett szebb az utóbbi közel húsz évben. A tömeg se lett kisebb az egri buszon, ami azt illeti. Egertől szórakoztató társaságom akad, két természetgyógyászat-mániás néni személyében, akikkel a mákolaj vitamintartalmáról lehet értekezni. Tudom, hogy ahogy az erdőbe érek, napokig nemigen fogok találkozni senkivel... A fátyolosan világító Nap besüt a busz sötétített ablakain. Már ebből is látni, hogy jön a hidegfront.

Fátyol-vízesés

Szilvásvárad, kisvasút. Szép hely, tomboló idegenforgalommal, kisgyermekes családok sokasága vár a nyitott kocsikból álló szerelvényre. Errefelé pisztrángból van a világ. A kínálat füstölt pisztráng, rántott pisztráng, sült pisztráng, sőt pisztrángos pizza. Eltéblábolok indulásig, megveszem a jegyet - kilencszáz forint, hm - aztán beszállás, indulás. Alig tíz perc az út a Szalajka-völgyben. Fent piknikezésre csábító gyönyörű, zöld rét, egy érdekes ásatás - mintha miniatűr vár lenne, masszív falakkal, jó lenne tudni, mi ez - és persze a kristálytiszta vizű, csobogó patak. Elsétálok a forrásig, aztán megnézem a híres Fátyol-vízesést, a pisztrángos tavakat. Szép hely. Leballagok megnézni a Sziklaforrást, megbámulom a halkeltető masszív, mohalepte kőfalait. Kirándulók sokasága nyüzsög a büfék, padok, pisztrángsütők, fagyiárusok körül.
Aztán hátat fordítok az emberi nyüzsgésben és sülthal-szagban megnyilvánuló civilizációnak, és egy éles ívben rákanyarodok a zöld jelzésre, az ösvény egyre magasabbra kapaszkodik a patak felett, csobogása elvegyül a madárdallal, rovarciripeléssel, szépen kezdek megizzadni. Néha mintha nem is jelzett turistaúton mennék: jókora bozótosokon kell keresztül törnöm, persze van benne csalán is (csalán, az mindig van), no meg pőcsik, ez a nedves talajú helyeken mindenütt otthonos harapós légyszerűség. Mégis tetszik a hely: mennyi virág! És mekkorára nő minden! Három méteres harangvirág-fürtök alatt bújok át, a máshol páraraszos növénykék itt derékig érnek. Átlag két méterenként torpanok meg lefényképezni valami szépet. Most még jó az idő, azért is jövök erre... Egy névtelen rét szélén durván ácsolt pihenőpad: itt szárítkozom, elnyúlok a mohos asztalon, hátizsákom a padon pihen, szemhéjamon vibrál a levelek közt átsütő napfény.

Csalánlevelű harangvirág - Campanula trachelium

Az a napfény, ami már nem homályos, hanem egyre gyilkosabb erejű. A levegő áttetsző, párás, nyomott, és még mindig felfelé gyalogolok, egészen addig, míg a zöld jelzés bele nem csatlakozik az Országos Kéktúra útvonalába. Ez hosszabb ugyan, de igazi panorámaútvonal, ezért is választottam - valószínű, hogy a következő napokban már nem lehet majd látni semmit a ködben, esőben. Végre szinte szintben haladhatok, noha nagyon nehezen megy. Mintha az erőnlétemet lent felejtettem volna Szalajkavölgyben, lassan úgy kezdem érezni magamat, mintha egy vánszorgó bogár lennék, amelyre hatalmas hüvelykujj nehezedik, alig haladok. "Lenyom a levegő". Valószínűtlennek tűnik, hogy én amúgy negyven kilométert is gond nélkül meg tudok tenni. Most számolom a hátralévőeket, amelyek nehezen akarnak fogyni. A fejemben tompa sajgás, fülem mögött verejtékpatak indul - pedig nem vagyok izzadós. A napsütésben van valami fenyegető él, a távoli hegyek furcsa lilák, az árnyékok lilásan elomlanak, a természet hallgat - csak a monoton rovarzizegés hallatszik, amitől szinte vibrál a levegő. Áll a levegő és nagyon meleg van. Vihar előtti csend.

Kilátás a Tar-kőről

Kisétálok a Tar-kőre. Gyönyörű hely! Egymás mögött hullámoznak a hegyek, látszólag a végtelenig, éles sárga fényben merednek fel az elszáradt füvek, ragyognak a furcsa fényben a fehér mészkősziklák. Rengeteg virág nyílik a kövek között: ibolyáskék veronika macskafarok-szerű fürtjei, finom lila harangvirágok, tűzijáték-szerűen nyíló sárga hagyma, fehér pipitér, sárga pimpó... Itt néhány kiránduló is tanyázik, egyiket megkérem a "csúcsfotó" elkészítésére. Aztán zokniszárítás egy forró kövön, bakancs-szellőztetés, pihenés, műzliszelet. Nincs nagy kedvem tovább indulni... Gyönyörű, mélykék sisakvirágokat fényképezek, ez ritka, védett faj. Három-kőnél megint teszek egy kis kitérőt (az OKT valamiért nem jön ki a "kövekhez"), de ez is tartogat botanikai ajándékokat: nagy völgycsillag, Szent László-tárnics, réti szegfű - mind-mind ritkaság. Kicsit felélénkülök, átesek valamiféle holtponton - megint másféle tájon járok, montán bükkös szürkés törzsei közt, mintha füstölne valami... öt méterenként találok egy-egy tő széleslevelű nőszőfüvet, hihetetlen, mennyi van ebből az orchidea-féléből. Mindnek a "szemébe nézek", eléggé változékony a faj, hátha találok rendellenes fejlődésű egyedet - de nem, ez mind kiváló, mutánsmentes minőség. Kibukkanva az erdőből "bekapcsol a kosbor-érzékelőm": újabb ritkaságot találok. Közvetlenül az út mellett három szép tő sömörös kosbor, nyári alfaj - tudtam, hogy él itt ez a ritkaság, de nem számítottam arra, hogy találkozni is fogok vele. Mindjárt a kosborok mellett itt az elmondhatatlanul finom lila színű csinos tárnicska... Még otthon megfogadtam, hogy - környezetvédő kirándulóként - EGYETLEN LÉPÉST SEM fogok jelzett turistaúton, tanösvényen kívül megtenni, még akkor sem, ha egyébként (jelzetlen) ösvény, szekérút kínálkozik, vagy nagy a kísértés egy szép növényt, fotótémát meglátva. Örömmel állapítom meg, hogy nem is "kell" - minden itt van rögtön a turistaút mellett, csak le kell hajolnom a fényképezőgéppel... Csodavilág.

Kilátás Három-kőről

Nem sok kiránduló járhat erre. Ahhoz képest, hogy Országos Kék, jókora, mellközépig érő bozót borul az amúgy is egynyomtávos ösvényre Bánkút előtt. Összetétele tüskés szederinda, szúnyog, vadmálna és csalán: verhetetlen kombináció. Egy módon lehet mindezt fokozni: ha mindez vizes is. Nem panaszkodom, mert tudom, hogy eljön ennek is az ideje... Átcsörtetek rajta a fokozódó hőségben. A kevés kirándulónak azért van egy nem elhanyagolható, két szóban összefoglalható előnye is: málna, szamóca. Jócskán kínál a bozótos legelésznivalót. Így hát továbbra se haladok valami gyorsan...
A Faktor-réti Madonnánál megállok egy kicsit. A fatörzsön bronzból domborított Szűzanya-kép, no és mindenféle, naptól kékült, felrajzszögezett nyomtatott szentkép, kereszt, koszorú. Előtte egyszerű pad. A népi vallásosságnak az ilyen megnyilvánulása sokszor kedvesebb, mint egy rideg kőtemplom...

A Faktor-réti Madonna

Végre itt vagyok Bánkúton. Minden út ide vezet, először a Fehér Sas fogadó tűnik szembe, a kerítésre felszerelt táblák sült pisztránggal, gőzgombóccal, defibrillátorral kecsegtetnek. De én nem itt foglaltam szállást, hanem háromszáz méterrel lejjebb, a Síházban, ami nyáron turistaházként működik. Körbejárom, becsengetek - kiderül, hogy én vagyok az egyetlen vendég, talán az időjárás-előrejelzés elijesztette a többieket... Egy sör mellett üldögélek hosszasan, sárga árnyéka ragyog a faasztalon, a sanda napfényt bárányfelhők tépázzák, és máris úgy érzem, hogy érdemes volt felkapaszkodnom ide. Mennyei béke, zuhany, földi paradicsom retrókivitelben, amit én szeretek. Béka harsan a lombok közt - mobil-térerő és wifi nincs, de azért van itt is időjárás-előrejelzés... az a régi, bio-fajta. A béka máris az esőt ünnepli.

Második nap
Reggelire három tojásból rántotta, a jó hagymás fajtából, aztán indulás. Párás az idő. A gondnoknő, akivel telefonon beszéltem, igazi anyás fajta: leellenőrzi az öltözékemet és a kulacsban lévő vizet, rákérdez az esőkabátra, aggódik, hogy eleget eszem-e, és "Szandikámnak" szólít. Nagyon kedves.
Először is felmászok a Bálványra, a Petőfi-kilátóhoz... úgy írták ki, hogy Bállvány... olyan köd van, hogy a kilátó tetejét sem látom, nemhogy az esetleges panorámát - ami pedig, pazar lehet. Tompán fáj a fejem, bizonyára a légnyomás teszi - megállok az erdőben, a bükkfák között, lehunyom a szemem és elképzelem, ahogy a bőrömet végigsimító szellő kiszellőzteti a homlokomból az összes városi gondolatot és érzelmet... oké, önhipnózis, de működik. Arcomra apró, hűs esőcseppek hullanak. Málnát szedek, erdei ínyencség. A kék kereszt jelzésen lefelé megcélzom a Nagy-Mezőt. Közben zizegni kezd felettem a bükkfalomb: olyan, mint Baszkföldön a zirimiri (csirimiri) nevű tengerparti köd-eső, az ember észrevétlenül ázik pacallá tőle. Trükkös átöltözést hajtok végre, de a ködeső simán átrágja magát a vízhatlan felületeken - ez is Baszkföld tengeri esőit idézi... Egyre erősebben esik. Felhúzom a Mágikus Esőnadrágot, húsz éve megvan, és még sose esett igazán, ha rajtam volt... A hegyek teteje szaggatott ködfelhőkben, a lovacskáknak nyoma sincs, de a mező ilyenkor is szép. Végigsétálom a Kis-Kőhát-Nagymező tanösvényt, közben diszkréten elkezdi beereszteni a vizet a bakancsom is... A híres kornistárnicsok bimbói kék ceruzaként emelkednek fel, az autofókusz sehogy se akarja bevenni az élességet a ködös esőben, bajlódok a fotózással. Finom esőcseppek reszketnek mindenen, gyönyörű látvány ez is. A tanösvény mellett gyönyörű szál turbánliliom emelkedik: máshol már rég elvirágzott, itt azért más a mikroklíma, vízcseppek gyémántjai ékszerezik fel a csodálatos virág pettyes-rózsaszín szirmait. Enyhe irigységgel nézem a rózsabogár és a szöcske kitinpáncélját: szépen megállnak rajta a vízcseppek, ellenben az én öltözékem szürcsölve issza az esőt. Igen, a Mágikus Esőnadrág is.

Nagy-Mező

Se a pocsék idő, se a magány nem árt a kedélyemnek - számítottam ezekre. Ázott lepkét, vízgyöngyös bogarakat fényképezek, amíg elegem nem lesz a cuppogásból. A bakancsom kívül-belül csurom víz... a felfelé kapaszkodó úton arasznyi mély patak folyik, az átázott bakancs előnye, hogy nem kell kerülgetni, mert úgyis mindegy...

Turbánliliom - Lilium martagon

Szétteregetem ázott cuccaimat az emeletes ágyakon, a bakancsba újságpapírokat tömködök, odakint vigasztalanul esik, esik. Nincs mit tennem, de nem is akarok... csendespihenő. Olvasgatom az emeletes ágy alján az osztálykirándulás-generációk által hagyott üzeneteket. Többségük szerelmes, illetve trágár, de van megfontolandó is: "óvakodj a hírektől". Hát, ide tényleg nem jutnak el a hírek. Kívül-belül csend.
A kimondottan nekem főzött fergeteges palócleves melegíti a gyomromat, lassan leszáll a szürkület, odakint halk zizegéssel megint rákezdi az eső.

Harmadik nap
Mit is mondott a Ji Csing erről a bükki "ottalvós" kirándulásomról? "Alul-felül Víz. Kívánatos félúton visszafordulni, nem kívánatos átkelni a Nagy Vízen." Hm, ez az a ritka eset, amikor szó szerint kell venni a "jóslatot"... Reggel is esik, aprószemű, szitálós, köd-eső ez. Nagy sóhaj, a szokásossá vált hagymás rántotta után indulás. Mára hosszabb utat terveztem, keleti irányban indulva. Eleinte nincs is rossz idő, néha még az ég is ki-kivillan, jó tempóban haladok a bükkösben a Czékus-úton, a piros jelzésen, Szentlélek felé. Megint megcsodálom a nőszőfüveket. Ködfelhő incselkedik velem a fák között. A süppedős avar és fenyőtű-talaj után sziklagerincen vezet az út, aztán némi aszfaltos kacskaringó, és kibukkanok néhai pálos kolostor romjainál. Igen, eléggé romos, van némi állványzat, meg a szokásos kiírás, hogy ne menjünk közel, omlásveszély. Nyolcszáz éves falak, néhol szépen faragott gyámkövekről indul a semmibe vezető szürke, boltíves kőborda, szemem előtt egy pillanatra felmagaslanak a hajdani falak, helyreáll a tető, fehér habitust viselő szakállas szerzetesek árnya sejlik fel a gótikus ablakok mögött... amott, a "turistabüfé" teraszán vidámkodó biciklis kirándulók hangja térít vissza a huszonegyedik századba.

A szentléleki pálos kolostor romjai

Nem messze mered fel az erdőben a Látó-kő, fel is mászok rá, hátha látni is lehet valamit a tetejéről - de nem, fák sűrűje mindenfelé. Ki tudja, talán nem is a panorámára utal a Látó-kő elnevezés, hanem a régi "látókra", sámánokra? Nem ritkán épült templom, kolostor régi, megszelidített pogány áldozóhelyekre...

Innen lefelé visz az út, a Farkasnyak-völgybe, ahol ismét bozótossá szűkül a kékkel jelzett ösvény. Bár most nem esik, a növényzet csurom víz, valami ernyősvirágzatúról egyenesen literszám zúdul. Zuhanyrózsa. A fényképezőgépet magasba tartva, hogy védjem a víztől, felemelt karral vágok át a szittyón, mint a katonák a vietnami dzsungelen. Így aztán hónaljon csapat a csalán, ahogy kell. A bakancsom feleleveníti az előző nap vizes emlékeit, pedig reggelre szinte megszáradt. A Jubileumi-forrásnál pihenek, elsötétedik az ég felettem. Ómassán lyukadok ki, szép falu a meredek falú völgybe szorulva, hajdan kohó állt itt, ha jól tudom, a híres Fazola-féle... köszönök a falusiaknak, ahogy illik, aztán pár lépés múlva már a kis, meredekre épült temető felett járok a Bükki Kéken, itt egy régivágású turista jön szembe: a bácsi zergetollas kalapot, zöld zubbonyt, fémjelvényekkel kivert botot hord. Ez a fajta elnyűhetetlen, akárcsak a bakancsa.

Széleslevelű nőszőfű - Epipactis helleborine

Jávorkút előtt műútra lyukad ki a turistaút, az eső pedig - egy, a hegyek felett átbukó felhőből - ismét rákezdni. Megcsodálom a műút mellett növő óriás termetű nőszőfüveket, számtalan színváltozat van, csak az esőben-sötétben nehéz normálisan makrót fényképezni, bíbelődök is vele eleget, meg hát a gépet is féltem a víztől. Jávorkúton egy esővédő tető alatt le is ülök egy kicsit, hátha alábbhagy a zuhé... de nem, sőt. Nagy sóhaj, menni kell hát tovább. A hegyeket nem is látom már a lezúduló vízcseppek áradatától. A térkép Ősfenyvesnek nevezi a most következő, elvarázsolt erdőt. Zuhog, zuhog az eső, szinte már a távolabbi fákat sem látni, szürke párapaplanba burkolódzik az erdő, én pedig csak cuppogok benne átázott holmimban. Szerencsére egyáltalán nem hideg. Olyan érzés, mintha zuhanyozóban kirándulnék... Csipkéskúton nyoma sincs a lipicai paciknak, a bölcs lovászok nem engedték ki őket ebbe az ítéletidőbe. Szörnyülködök kicsit a veszélyesnek látszó (és tényleg az lehet) víznyelőbarlangon. Zuhog, zuhog, a ködtől pedig alig látni pár méternyit előre - nem csoda, hogy elveszítem a jelzést valahol, és hosszan kóválygok Bánkút ösvényeinek sokaságán. Teljesen elveszítem az irányérzékemet - a tájolót pedig egyszerűen nincs kedvem előbányászni, le kéne venni hozzá az esőkabátot... nem mintha számítana, mindenem vizes... cuppogok a bakancsban. A Radart kétszer is megtalálom, két különböző irányból. Az erdőben öles száraz ágak reccsennek, potyognak, nagy csattanással, feltámadt a szél, ez veszélyesnek tűnik. Végül a sífelvonók igazítanak útba. Noha délután van csak még, szinte szürkület van, és mindennel együtt: nagyon élvezem a kísérteties látványvilágot, amit a bükki erdő kínál most, 2014. július 23-án! A Síház közelében őzeket riasztok fel. Gyönyörűek, ahogy vízpermetet fröcskölve patájukkal átugranak előttem az ösvényen, a fényképezőgép eszembe sem jut. Csillapul az eső, a hegygerincek felett tépett felhőcafatokat sodortat a szél...

Kísérteties bükkös Bánkút környékén

Ezúttal mennyei finom babgulyás a vacsi. Szárazra repetázom a kislábost. Hát, "most sem kell altató"... úgy húsz kilométert tehettem meg, ami nem sok, de ebben az időjárásban mégse megvetendő távolság. Fogynak a ruháim, nemigen száradtak meg napközben az emeletes ágyra kiteregetett holmik, pedig már a pizsamanadrágomat és az alvózoknit is elhasználtam száraz váltóruhaként... Holnap ideje hát hazaindulni.

Negyedik nap
Nem meglepő: most is permetező esőre ébredek. Éjszaka a turistaház egyetlen vendégeként az erdőben cseppet sem féltem, ez fel sem merült, akkorákat aludtam, mint egy lepényhal! Ezúttal sült kolbászt reggelizek, elszámolunk, start. Megyek haza - furcsa érzés! Örülök is, mert fantasztikus lesz az ázott-izzadt göncöket bevágni a mosógépbe, és végre száraz lábbelibe bújni, másrészt máris megszerettem ezt a fura, ködös-esős bükki világot.

Amolyan merengő idő van, kellemes, felhős, tűnődő... olyasmiken tűnődök, hogy a természetfotós-nő az vajon vadász, vagy inkább gyűjtögető-e? Lassacskán, málnázgatva csorgok lefelé, a váltakozó kék kereszt-sárga bicikli jelzésen. Nagyon kényelmes út, kerékpárnak is igen alkalmas, találkozom is biciklis kirándulókkal. Érdekes gombákat csalt elő az eső: lángoló narancsszín korallgombát, élénk kénsárga cservirág-nyálkagombát, meg még egy csomó olyat, amit nem ismerek. De guszta őzlábgombák is vannak. Dolinák, víznyelők, jellegzetes bükki táj... a térképem kicsit elnagyolt, sok ezek közül nincs is rajta. Belebámulok egy névtelen víznyelő feneketlen mélységébe. Lassan melegszik az idő, az ég vakítóan, ködösen fénylik, gőzpamatok szállnak fel a mezőkön. Igazi párás, izzasztó meleg van. Nem sietek. Láttam a Neten egy videót a nőszőfű alkoholtartalmú nektárjától megittasuló darazsakról: ezt most élőben is végignézhetem, a pajkos csáplengetéstől a vidám hanyatt esésig kísérem a korhely rovar mulatságát.

Cservirág nyálkagomba - Fuligo septica

Istállóskőn megállok pihenni, átöltözni. Kilátás nincs, noha magasan, 958 méteren vagyok. Gondolatban megköszönöm a Bükknek, hogy jól bánt velem, pesti vendégével. Elhalmozott szép látnivalókkal és élményekkel. Az ég felettem szépen kikékül. Innen rémes, csúszós meredek jön lefelé, az Istállóskői-barlanghoz, a zöld háromszög jelzésen. Valami rémlik erről a meredekről a régi, osztálykirándulós időkből - nos az elmúlt napok esői miatt szépen felázott a hegyoldal, eszméletlenül csúszik. Óvatosan, fatörzstől fatörzsig haladva araszolok lefelé, megfeszített, reszkető combizmokkal, térddel. Most is látok őzeket, ők bezzeg könnyedén szökellnek felfelé a fák között. A meredeknek sehogy se akar vége lenni. Aztán végre leérek a barlanghoz - itt, mondhatni, tömeg van, kirándulók sokasága. A háromszögletű barlangszájban kis emberek, gyerekek visongó kontúrjai - nem nehéz a helyükbe képzelnem az ősembert, ős-családot. Élvezik a barlang akusztikáját.
Innen lefelé már korlát is van az ösvény mellett, de bizony kapaszkodni is kell - naná, hogy itt csúszok egy akkorát, hogy majdnem kiakad a vállam.

Istállóskői ősember-barlang

Szalajkánál - mintha nem teltek volna el az utóbbi napok - süt a Nap, kék az ég, nyüzsögnek az emberek, sül a hal és a kürtős kalács. Megint megnézem a pisztrángos tavakat - fekete, pettyes hátak hasítják a vizet - a Fátyol-vízesés mésztufa-gátjait, a Sziklaforrást. Most nem várok a kisvasútra, és hamar lent is vagyok a faluban. Körülöttem vásári, színes forgatag: millió bódé, sütöde, "erdei kalandpark", bobpálya stb. Jól időzítettem: Szilvásváradon még van húsz percem a pesti buszig, így hát jöhet a jól megérdemelt palacsinta egy pohárka sörrel... ragyog a Nap a kék égen.

Nyár van.
Hová is menjek legközelebb?