Terep-járó: Jakabnapi túra a Bükkben - ökörszemek, mésztufagátak, virágok

Alapvetően ritka vadvirágokat látni, fényképezni mentem a Bükkbe - pont ezeket alig találtam, adott viszont a hegy sok egyéb ajándékot: elbűvölő ökörszem-fiókákat, pompás mésztufagátak "sólyomfejeit", kisvasutat, viharfelhőt, pompás lepkéket és egy meglehetősen kalandosra sikerült hazautazást.

Hívogató kerékpárút a Bükkben: a Lendeczky-út

Szinte megszokott már, hogy megyek a Stadionhoz, a hajnali hat tizenötös egri buszhoz. Kiírja a digitális tábla, hogy a busz az 1-es állásról indul... szinte természetes ezek után, hogy a busz a 4-eshez áll be, szerencsére a lakosság tudja ezt, elég a várakozó embersereghez csatlakoznom a szürke beton-alagsorban. Békés az utam Egerig, leszámítva a helyjegy körüli vendettákat, szunyókálok is. Az egri buszpályaudvaron leszállva meglepően simogató, kellemes hőmérséklet fogad, még harminc fok sincs... iszom egy papírpoharas kávét, aztán keresem a Lillafüred-miskolci buszt... ami nem szerepel a táblán villogó menetrendben, pedig láttam a Neten, hopp. Épp kezdek pánikba esni, hogy már megint egy nem létező buszt szemeltem ki a világhálón, amikor jön egy bácsi túrabottal, hátizsákkal és kicsiny, de elszánt nyugdíjas hölgykoszorúval, igen, létezik az a busz, ismeri a sofőrt is, már itt is van, ne izguljak. Marci bácsi innentől ellát engem jótanácsokkal és túraútvonal-javaslatokkal. Végre valaki, aki nem kérdezi meg, hogy nem félek-e egyedül az erdőben.
Ez a bizonyos hétvégi járat a hegyen keresztül halad, mégpedig egy olyan úton - ezt is Marci bácsitól tudom meg - ami pontosan 365 kanyarból áll. Valahol a kétszázadik kanyarnál kezdek el küzdeni a tengeribetegséggel... mégis valósággal szárnyal a lelkem, örülök, hogy az ablakon túl újra zöldet, hegyet, erdőt látok.
Kétszeresen is örömmel ugrok hát le Hollóstetőnél, hogy megkeressem a kék négyzettel jelölt ösvényt. Itt, ebben a dzsungelben kell lennie... igen, megvan. Szerencsére hamar kiszélesedik, és kellemes cseres-bükkösbe érek, ahol rögtön ott van az első széleslevelű nőszőfű is. Jó jel!

A szúnyogok az orchideákat se hagyják békén - széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine)

Emelkedik az út, izzadok, mégis öröm minden lépés, érzem, hogy szabad vagyok... furcsa az erdő: régóta tart a szárazság, zörgős avar borítja a földet, mindent alaposan feltúrtak a vaddisznók. De valami még furcsább: csend van, mintha halott erdőben járnék! Csak az avar zörren a lábam alatt. Megállok, fülelek: nincs madárdal. Nem azért, mert meleg van - egyébként igen, nagyon meleg van - hanem mert vége már a nászéneknek és nagyjából a fiókanevelés idejének is, amikor harsányan kell védeni a revírt, a területet. Elhallgattak a madarak, csak néha hallatszik egy-egy amolyan helyzetjelző "szííp", vagy veszekedő cserrenés a lombok közül.
Nincsen itt virág sem, csak néhány elnyűhetetlen, szőrös harangvirág dacol a szárazsággal.
Fenyvesbe érek, itt-ott fák dőltek keresztben az útra, kerülgetni kell... de itt is találok nőszőfüveket, sokuk még bimbós. Intenzív fenyőillat érződik a kánikulai levegőben. A téli fenyőillat mindig a karácsonyt idézi fel bennem, a nyári fenyőillat, amikor valósággal kábítóan párállik a gyanta, a régi, albániai, meg görög mediterrán nyarakat, amik emlékképei úgy élnek bennem, mint egy vakítóan túlexponált fénykép, odalent az Égei-tenger örök hullámverése és sós tajtékjai...
Kicsit még éneklek is.
Hiszen Szent Jakab napja van, a vándorok napja ez!
A kék négyzet jelzés a kék sávra vált át, aztán kibukkanok a keskeny aszfaltcsíkra, ami kerékpárút, járműforgalom itt nincs, és ami azt illeti, árnyék sincsen. Balfelől dolinák füzére szegélyezi az utat, és amott lent ott az Erdész-emlékmű.

Széleslevelű nőszőfű - Epipactis helleborine

Jó tempóban tudok haladni, és az út szélén pompázó vadvirágokat fényképezem. Végre vannak! Színesek! Rengeteg a lepke! Fürgék ám, de azért ahogy igyekszem becserkészni őket a masinámmal, elröppennek, de egy kanyarral máris vissza, a szúrós aszatok és bogáncsok lila-rózsaszín párnái ellenállhatatlanok. Örömömre Szent László-tárnicsot és egy szál kárpáti sisakvirágot is találok.

Jávorkútnál tartok pihenőt a padok egyikén. Kipakolom a vaskos nyersfa asztalra az uzsonnámat - szalámi, zsömle, müzliszelet - kényelmes ez így. Tavaly micsoda eső volt itt! Most viszont minden száraz, és kábítóan zizeg-zsezseg millió és millió rovar, szinte vibrál hangjuktól a levegő. Egész sok kiránduló van itt, töltik a kulacsaikat forrásvízzel. Az ég vakító, ólomfehér színekben játszik, dől belőle a hőség. Ahol a forrásvíz túlcsordul, illatos, embermagas lózsályák nőnek.
Tavaly - emlékszem - óriási, derékig érő, dús fürtű nőszőfüveket láttam itt az út szélén. Részben ezért jöttem most is. De ezúttal szinte semmi, bár most is találok egy brutálisan "kigyúrt" széleslevelű nőszőfüvet, olyan vastag a szára, mint a kisujjam, sajnos megviselte az élet, meg el is virágzott már, így fotózásra alkalmatlan.
Ómassánál megunom a betont, és hirtelen döntés alapján elkanyarodok jobbra a sárga sáv jelzésen. Nem is bánom meg: ez a rész számomra még ismeretlen, nagy örömömre gímpáfrányokat is találok, szép rész... csörögni kezd a patak odalent, aztán ahogy rákanyarodik a turistaút a völgyre, egy papírt találok a fatörzsre rajzszögezve: az út fakidőlés miatt járhatatlan.
Mivel egyrészt utálok visszafordulni, másrészt a járhatatlan utakról alkotott elképzelésem nem egyezik az általános vélekedéssel, így nekivágok lefelé. Csoda! Micsoda mésztufagátak! A Sebesvíz-patak valóságos szabadtéri cseppkőbarlangot épít, a mész kiválása lassan mindent bekérgez - belehullott ágat, növekvő mohát, csigahéjat... idővel az egész völgyet fel fogja tölteni. Álmélkodva nézem e karsztformákat, a lassan kővé váló mohákat, a vízköpő "sólyomfejeket", az ugrásra kész oroszlánra hasonlító alakokat a vízesésben... és alig veszem észre a fiatal erdei békát, ami bakancsomra ugrik. Szemezünk, lefényképezem, ugrik tovább... aki fürge, itt sem válik kővé.
Valóban, fák sokasága tőlt ki gyökerestül, talán még a decemberi jégtörés során, de könnyedén át tudok bújni a törzsek-ágak között, aztán már lent is vagyok az úton. Megmosom a kezem a kristálytiszta, hűvös patakvízben, pár lépés, és a lillafüredi műút szélén járok már. Megnézem a Helyiipari-forrást, aztán letérek a kisvasút sínjei mentén, izzik a levegő, és szinte függőleges felhők tornyosulnak egyre magasabbra felettem. Zivatar lesz ebből, érzem... a fejemben is fokozódik a tompa fejfájás, amit a légnyomás esése okoz. Még mindig csend van, a Garadna-pataknak már a látványa is hűsítő, bár most alig csordogál. A pisztráng-telepet messziről először egyfajta strandnak vélem, aztán figyelmem a növényzet felé fordul. Itt kicsit mégiscsak nedvesebb a talaj, sok érdekességet találok az út szélén. Szegfűbogyó, aminek olyan a tudományos neve, mint egy cifra káromkodás: Cucubalus baccifer!, itt a "méregzsák" kárpáti sisakvirág, megtévesztően ártatlan finom lila virágaival, a magashegységekre jellemző nagy völgycsillag menyasszonyi csokrai, az erdei varázslófű finom fehéres-rózsaszínű virágai...
Hopp, mi mozog itt? Rozsdavöröses kis élő folt villan meg, először azt gondolom, erdei egér, de ekkor odaröppen a kettes számú, féltenyérnyi rozsdavörös kis folt... ciripelő visítás, csutka-szárnyak verdesése, kitátott csőrben tűnik el a kukac... ökörszem! Még sose láttam! A bokor alatt még három pici van. Több fordulónyi etetést nézek végig, annyira bájos a látvány...
Megnézem az Őskohót, és a kisvasúti menetrendre pillantva észreveszem, hogy öt perc múlva jön! Miért ne ugorhatnék fel rá? Itt még sose kisvasutaztam! Így is teszek, balra lent felcsillan a Hámori-tó, aztán jön az alagút... alig tíz perc alatt ér a kis szerelvény Lillafüredre. Itt is téblábolok még egy kicsit - megnézem a csónakázókat, a csodálatos virágos függőkertet, a Palotaszálló tornyait - milyen fenséges lehet itt vendégeskedni! - a vízesésben sajnos nincs víz, a fülledt meleg pedig még egyre fokozódik, pedig érett délután van már, egyre jobban megnyúlnak az árnyékok, a tó tükre megfeketedik.
Busszal megyek be Miskolcra, villamosra szállok, Búza tér, innen Intercityvel vissza, Pest felé... minden simán megy, szinte gyanúsan simán, ekkor még nem tudhatom, hogy a vihar rá fog dönteni egy fát a vezetékre Gödöllőnél, és emiatt rám vár ma még egy összesen négyórás várakozás, kitérő Szolnok felé, őrjöngve politizáló utasközönséggel, teljes fejetlenséggel és egyéb hungarikumok élményével.
Bennem béke van.

Amikor végre hazafelé száguld velem a vonat az éjszakában - valahol a Jászságban lehetünk, ahol nem terveztem, hogy megfordulok ma - kint állok a folyosón, arcomat simogatja a lehúzott vonatablakon besüvítő langyos menetszél, a vonat a sötétből a sötétbe fut, odakint a végtelen préri, időnként kis falvak elvillanó lámpafényei, elsuhanó, felismerhetetlen állomások, és körben a villámok... misztikus utazás.