Terep-járó: Karácsonyi Dolina túra: ahol a fának is füle van

Karácsonyi Dolina túra. Nevével ellentétben nem mészkővidékre, vad karsztok, víznyelők és barlangok világába vezet, hanem Albertirsa tájékára, az itteni szelíd lankák közé. Különlegessége a túra vége felé bekövetkező szalonnasütés, ahol megint csak becsapós a név: nemhogy szalonna, de kolbászkarikák, befűszerezett husidarabkák, hagyma, jó húsos kolozsvári szalonna is várja a túrázókat. A szintén emblematikus pálinkázással kapcsolatban most önellátásra kellett berendezkedni, de mit mondjak, az "önrész" nem hiányzott, amiként a javak megosztásának jóindulatú szándéka sem. Bizony, nem csak a népdal száll szájról szájra, de a pálinkás butykos is. Így hát nem voltam szomjas. Ez ebben az igazi, klasszikusan vigasztalan, szürke, szivacsos recergésben, kabát alá bújó, nyirkosan szitáló ködben látványosat lendített a közérzetemen. Noha túrán egyébként nem iszom a multivitaminos víznél erősebbet, itt és most jól esett.

A földút és az aszfaltozott út érdekes ötvözete

Az öt harmincas albertirsai vonaton gyakorlatilag csak a túra rajtjába igyekvők tartózkodnak, különben ki lenne olyan őrült, hogy december 26-án - hacsak nem sürgősségi karácsonyi rokonlátogatásról van szó - útra keljen ilyenkor. Odakint, a vonatablakon túl mattfekete sötétség, csak a homályos, elmosódott körvonalú lámpák sárgás pászmái mutatják, hogy haladunk. Félig jutok a Maigret felügyelős krimimmel, amikor vonatunk fékez. A vasútállomás aluljárójának sárgás fényben ázó falára valaki jókora, fekete betűkkel felírta: "halandó vagyok". Másik valaki mindezt vörös festékkel áthúzta. A graffiti metafizikai tárgyú gondolatokra ösztönöz a furcsamód langyos, ködös, szinte tapintható sötétben. Innen még két kilométer a rajtpontig, ami az albertirsai strand bejárata mellett van, kopognak a túrabotok a sötétben, itt-ott karácsonyi kivilágítás sejlik a házak homlokzatán.

Fafülgomba - Auricularia auricula-judae

A rajtponton élénk nyüzsgés, az előjelentkezők neve matricán, csak rá kell ragasztani az itinerfüzetkére, aztán már csak választanom kell a meleg kakaó és tejeskávé között, és indulhatok is a fakuló sötétségben. Beveszem magam a fák közé - tavaly egy őzike is átsétált előttem - most ha itt lenne, se látnám meg.
Az út falusias utcákon vezet, néhány roskatag, százéves parasztház kuporog rokkantan, mellettük a hatvanas évek unalmas egyemeletes kockaházait jótékony homályba vonja a köd, még az építőanyag-kupacok, autógumik és más efféle faluszéli tartozékok is kapnak valamiféle varázsos ködkabátot. A tápászkodó reggel csendjét hurutos kakaskukorékolás töri meg, lassan kirajzolódnak a csupasz ágak szövevényei. A Nap nem kel fel, egyszerűen kicsit világosabb lesz a köd. Előttem és mögöttem túrázók - a semmiből bukkannak fel és a semmiben tűnnek el, miközben elhaladnak mellettem, mert mint általában, most is igen lassan ballagok.

Lassúságom oka nem kis részben a bakancs. Nem akármilyen bakancs ez. Masszív és elnyűhetetlen darab. Bakancsom szelleme már ott lebegett a pleisztocén mocsarak felett, talpának csattogását visszaverték Pannónia római útjai, és amikor majd a piramisok köveit ismét homokká őrli az évezredeken átsétáló Idő, ezt a bakancsot fogja viselni. Az Appenninek-i manufaktúrában örökgaranciát vállaltak rá. Baromi drága volt. Vízhatlan, bivalybőr, kézzel varrott. Csak, sajnos, rohadt kényelmetlen, kilométerek százain próbáltam már betörni, de hát az én világomat a mulandóság szülte a mulandóságnak, hogy jövök én egy ilyen bakancshoz? Nem egy ligában játszunk, érződik. Viszont élvezem, hogy fékezés nélkül gázolhatok át benne mindenen, ami itt adódik: pocsolya, sár, tüskebozót, gazos dzsunga, valamint ezek kombinációi.

Az első ellenőrzőpontig valahogy hosszabb lett az út. Tudja fene, tavaly alighanem átbeszélgettem ezt a szakaszt, a ködből mozdulatlan óriásként emelkedik ki a kísértetiesen fehér szélkerék. Az utat mindenféle bogyósok szegélyezik: kökény, csipkebogyó, galagonya, valamint egy általam nem ismert fekete bogyós bokor. Minden bogyón kristálycseppként rezeg a ködharmat. Végre lekanyarodást mutat a szalagozás, ismét föld kerül a talpam alá a töredezett aszfalt helyett, mindjárt nagyobb örömmel lépkedek rajta. Kétfelől fák, még mindig látszik a tavalyi jégtörés nyoma, kicsit távolabb "hegyeki pincéket" ír a térkép, talán itt ami három méternél magasabb, az hegy, és szépen egymás mellett sorakoznak a sekély, fura nevű völgyek: Lipina, Kisasszony, Golyófogó, Hársas, és persze Dolina-völgy.
Hol szántóföldeken, hol erdők szélén halad az út, egymás után leválnak a rövidebb távok útvonalai, a szalagozás mindenhol igen alapos, eltévedésre nincs esély. Az első ellenőrzőpontot kis híján elvétem, mert levágok egy pocsolyás részt, keresztül trappolva egy csattanó maszlaggal telített parlagon, és persze pont ott van kitéve a bélyegző. A második pont meg kis híján annak esik áldozatul, hogy el vagyok foglalva az objektívek csereberéjével és a kökénybogyókon ragyogó páracseppek fotózásával. Szerencsére mindenütt segítőkész túratársak ügyetlenkednek a bélyegzővel, nem marad ki semmi. A szervezők nem sajnálták a bélyegzőfestéket a párnától, hamarosan fülig tintás leszek én is - és mivel a tinta zöld, zöldfülű.

Galagonya, kökény: színek a szürkeségben

A köd nyilván nem olvasta az Időkép előrejelzését, miszerint neki déltájra fel kéne oszlania. Még csak nem is vékonyodik. A tavalyi részekre csak ímmel-ámmal ismerek rá, bizonyos szakaszokat valahogy rövidebbé, másokat hosszabbá tett a köd mágiája. Sikerül egy halvány árnykép formájában megörökítenem a felriasztott őzcsapat egyikét, aztán jön a véget nem érő ~~karalábéföld~~ repceföld (szerk. megj.). Itt éppen túrázók sincsenek ötven méternél közelebb, így a ~~karalábé~~ repcesorok a lábam alatt kezdődnek, előre, hátrafelé és kétoldalt is, és futnak a végtelenbe, míg feloldódnak a ködben - a világ egy nagy ~~karalábéföld~~ repceföld. Örvendezni kezdek, amikor megszimatolom a füstszagot - ez azt jelenti, hogy a ködből hamarosan kibontakozik a forraltboros-teás-nápolyis ellenőrzőpont. Itt elörömködök egy kicsit, éhes is voltam már, a müzliszelet mellett jól csúszik a banán, vidámabb kedéllyel trappolok hát tovább, no és azért is, mert vége a ~~karalábénak~~ repcének, végre erdőszerű erdő jön, egészen szép nagy, vastag törzsű fákkal. Itt egy túratárs jóvoltából megismerkedem néhány gombafajtával. Hihetetlen, de már egy fél szatyornyi ehető gombát szedett. Én még csak nem is vettem észre őket. Megismerkedem a gyönyörű, fényes mahagóniszín téli fülőkével és a bizarr fafülgombával, valamint zavarba ejtő részleteket tudok meg a közönséges laskagombák vadászszenvedélyéről (fogóhifák!). Ahogy a köd lecsapódik a csupasz ágakon, kövér vízcseppek hullanak nagy csattanásokkal, egyébként csend van, csak a köd zizeg finoman. Valahonnan méltatlankodó fácánkakas hangja harsan. Közben megtudom, hogyan kell szabályos gombapreparátumot készíteni a gombász vizsgára, és milyen veszélyes immunreakciót tud kiváltani a begöngyöltszélű cölöpgomba. Élvezetes hallgatni, és ennyi veszedelem után más szemmel fogok nézni a sampinyonra is. Az ellenőrzőpont pecsétje - ezen vigyorognom kell - gomba mintájú.
Végre itt a szalonnasütős pont, megsimogatok egy szögletes amstaff terriert, lábamra ül, vigyorog és lesi a szalonnát, jó végre pihenni kicsit, és igazán finom "egytálételt" sütök magamnak. A köd a fák koronájában surrog, aztán a kabátom alá bújik, amikor kilépek az óvó erdőből. Meglepően harcias kis emelkedő, aztán a gyurgyalagos homokdombok, és már hallom is a távolban a műúton zajongó autókat. Egy kislány masszív barna pónin üget előttem, kerülgetem a pocsolyákat, a fényképezőgépet a kabátom alá dugom, hogy óvjam a nedvességtől, a teleobjektív "ormánya" kikandikál két gombolás között, a cipzár már régóta rossz. Örülök, amikor végre közel kerül a műút, innen már csak egy kilométer, és ismét az albertirsai strand kerítésénél vagyok, üresen szunnyadnak a medencék odabent. Cél, választhatok háromféle oklevél minta közül, kapok egy csinos mézeskalács fenyőt és egy mókás hóemberes kitűzőt is. Ismét fakul, fényét veszti, sűrűsödik a köd, a Nap most mehet le a horizonton, valahol a köd mögött, egy másik galaxisban.
Nagyon örülök, amikor akad jelentkező arra, hogy visszavigyen az állomásra kocsival - egyáltalán nincs kedvem ehhez a két kilométerhez most már, ráadásul tíz perc múlva van is egy vonat Pestre. A szerelvény pont begördül az állomásra, amikor felvágtatok az aluljáróból. Valósággal átölel a meleg, kényelmesen elterpeszkedek az ülésen, előveszem a Maigret-krimit... és a Nyugatiba érve már tudom, hogy ki a tettes.
Köszönöm a szervezőknek ezt a napot!