Terep-járó: Három nap Magyarország tetején - bivakszállás, békák, bolyongások a Mátrában

Végre szabadságon! Az elmúlt három hétvégén is dolgoztam... plusz, éjszakai futóedzések (a hőség miatt nappal nagyon szenvedős lett volna futni), mit mondjak, rám fért már a pihenés! A Mátra pedig eddig szinte fehér folt, "Terra Incognita" volt a számomra. Ideje hát belekóstolni Magyarország tetejének különleges világába...

Első nap: Piszkés-tető, Ágasvár, Csörgő-patak
Fáradtan és kedvetlenül ébredek, villamosozok-metrózok a Stadionokhoz (lánykori nevén Népstadion). Sok időm van még, igazgatom a hátizsákot... ezt a zsákot a Caminón használtam utoljára, ebbe jól elfér a hálózsák, a polifoam... mert hogy ez "ottalvós buli" lesz a javából. Rengeteg időm van még a busz indulásáig, veszek is a könyvárusnál egy krimit, de aztán ahelyett, hogy olvasnám, Gyöngyösig alszom. A Mátra teteje tépett aljú, szürke felhőkbe burkolózik, mellettem egy idősebb asszony fénymásolt fitoterápia jegyzetekbe mélyed. Beszélgetünk... helybéli, mesél a fallóskúti Mária-kegyhelyről, hogy lehetne felkapottabb, mivel - teszi hozzá gyakorlatiasan a néni - "az ilyesmi vonzza a turistákat". Kicsit beszélgetünk a csodákról és a kegyhelyekről, miegyébről. A csodának végül is mindegy, hol esik meg... viszont ahol egyszer már megesett, ott, úgy tűnik, könnyebben történik meg még egyszer. Az események mintegy medret vájnak maguknak. Odaszoknak, ahol szívesen látják őket. Persze a balesetekkel is így van... hitek, elvárások, szokások... Érdekeset elmélkedünk, mi: két generáció, két tájegység, falu és nagyváros lakói.

Réti szegfű - Dianthus deltoides

Galyatető, centrum. A hangzatos elnevezés egy kósza buszmegállót jelent, leszállok, a busz eldübörög, dízelfüstje eloszlik, és ott állok egyedül. Szemerkél az eső, és meglepően hűvös szél fúj, bebújik az ingem alá. Sehol senki, Galyatető néptelen. Keresem a szót, ami kifejezi az érzést: "barátságtalan", ez az. Felkapom a hátizsákot, kihúzom magam, no lássuk! Három napig mégiscsak ez a hely lesz az otthonom!
A turistacentrumban természetesen tudnak rólam, előre foglaltam szállást, mégpedig a bivakszállást, a kilátóban. Megkapom a szalagon lógó kulcsokat és a zuhanyozóhoz járó mágneskártyát (huszonegyedik században vagyunk mégiscsak). Most három napig igazi kulcsosgyerek leszek megint. Felmászok a négyszögletes toronyba, szokásommal ellentétben nem töröm bele a lakatba a kulcsot... A kerek rozsdamentes ajtó éktelen nyikordulással nyílik, no ide nem lehet csak úgy besettenkedni... lecuccolok, leterítem a polifoamot, hálózsákot, a legfontosabb dolgokat átpakolom a kishátizsákba, ajtót zárni, indulás!

Oszladozik felettem a felhő, ki-kivillan már az ég is. Nyugat felé indulok az Országos Kék jelzésen. A Galya-fennsíkon kellemes, enyhe hullámzású az ösvény, igazi ízületkímélő fenyőtű-párnázással. Nem csoda, hogy végre felbukkannak az emberek is. Kiránduló családok, anyuka babakocsival, virgonc kutyák. És, a daliás, kék kígyósziszekkel szegélyezett ösvény szélén, felbukkan az egyik kedvenc vadvirágom is, a turbánliliom. Piszkés-tetőnél kinyílik felettem az égbolt, a mellig érő szénában színpompás vadvirágok. Réti szegfű élénk rózsaszínje, sárga réti lednek, festő rekettye, sárga-lila csormolyák. Egy ösvény bal felé leágazik, panorámát ígér... igen, egy durván ácsolt pad is van itt, letámasztom a hátizsákom, hanyattfekve elnyúlok a deszkákon... lehunyt szemhéjamon vibrál a napsütés. Odafent fehér szélű felhők között ragyog a kék ég.

Mátraszentlászló

Végig lejt az utam Mátraszentlászlóig. Egészen "ausztriás" hangulatú hegyi falu, csak a tehenek hiányoznak... a falun túl az út szélén találok egy szál fehér terjőke kígyósziszt, örülök neki, gyűjtöm ezeket a különlegességeket... persze csak fénykép formájában!
Valahogy nem vagyok formában, nem igazán simul lábam alá a táj, nehézkesen mozdulok, most nyújtja be a számlát az elmúlt napok terhelése. Szemem sarkába, jobb kéz felől, rózsaszín foltocska villan. Nini! Rögtön feléledek. Rebeka-kertnél járhatok épp, és a fák alatt... ennyi piros madársisakot még sose láttam egy helyen! Gyakorlatilag más aljnövényzet nincs is, csak orchideák. Még színváltozatok is vannak: élénkebb és halványabb rózsaszínek, mind-mind csodálatos. A Nap elé felhők kúsztak, az amúgy is sötét erdőalján nehéz bemozdulás nélkül fotózni.

Sima az utam Ágasvárig. Az Országos Kék igazán pazarul jelzett. Ám a híres ágasvári turistaháznál nem találom a piros kereszt jelzést. Itt kell leágazzon valahol bal kéz felé, de az ösvény belefut egy "Magánterület!" jelzetű táblákkal sűrűn kirakot kerítésbe, azon túl az ágasvári rét is bekerítve, rajta sátrak, táborozó gyerekek... Megkerülöm a "kerülőút" feliratú ösvényen az egész miskulanciát, de az ösvény nem lesz meg. Mi mást tehetnék, nekivágok a bozótos erdőben légvonalban afelé, ahol a továbbvezető utat sejtem. Lecsörtetek, meg is lelem hamar, az út továbbra is lefelé vezet... Nem tudok nem arra gondolni, hogy vissza is kell majd másznom. Ballagok a Csörgő-patak mentén, méltó a nevére, gyakorlatilag kis vízesések sorozata, vígan csordogál kristálytiszta vize. Valaha malmot is hajtott, és huta is volt itt... A hajdani huta helyén most pihenőhely vár, ide nem jutottak el a túraút-felújításra szánt pénzek, pedig megérné a dolog. A hajdani nádfedeles esővéd szakadozott nejlonnal fedve, szeméttároló is van, de igen régen üríthették... Valamiféle málladozó melankóliát sugall a romos szurdokmély. Mégis jól esik megpihenni és uzsonnázni a mohásra korhadt padon, a teljes egyedüllétben. Gyerekkorom egyik kedves könyve volt az Ágasvári csata. A táborozó gyerekek számháborúztak benne. Még én is számháborúztam táborozó koromban - sose felejtem el a csőszt a puskájával, igen zokon vette, hogy a kukoricásban sunnyogunk - de vajon a mai gyerekeknek kijut-e az ilyen ősközösségi örömökből?

Terjőke kígyószisz színanyaghiányos példánya - Echium vulgare

A Rothadt-bércen kapaszkodok felfelé. Tényleg rohadt... fülledt meleg van, csípős rovarok zümmögnek izzadt arcom előtt. De legalább "kiizzadom a mérget", az elmúlt hetek munkahelyi stresszeit... Mátraszentimrére érve megérdemeltnek érzek egy sört! Gusztusos kis kocsmaféle van a buszmegállóban, finom szlovák csapolt sört is tartanak, az ára is igazán megfizethető. Közérzetem ugrásszerűen megjavul, így a menettempóm is, lendületből túlmegyek a jelzésen, úgyhogy ballaghatok Galyatető felé a műút szélén. Mivel igazán nincs világvárosi forgalom, ez nem gond. Néhány igazán daliás széleslevelű nőszőfű integet felém, sajnos még igencsak bimbósak. Hétre illik visszaérnem a turistaházba, addig van vacsora. Sikerül is, meglepetésemre már hatkor ott vagyok, jó-e a mikróban melegített lecsó? Nincs ellene kifogásom. Élvezem az egyedüllétet a bivakszálláson. Igencsak fapados egy hely, négyfelől betonfalak, a színes, kerek ablakokon bevilágít a lemenő Nap fénye. Fent a kilátó tetején még beszélgetek kicsit egy kéktúrázó sráccal - az erdőben akar aludni, függőágyban - aztán egy nagy nyikordulással magamra zárom a kerek kabinajtót, és megpróbálok aludni.
Nem könnyű. A polifoam vékony, a kerek ajtón bejön a huzat, a szél elkárhozott lelkek módjára sivít a kilátó acélhuzal-hálós borításán, és hideg is van. No de hát erre számítottam is, magamra húzok mindent, és igyekszem kényelmesebbre bélelni magam alatt és körül a hálóhelyet. A kishátizsák a párnám. Aláteszem a krimit is, hogy magasabb legyen, remélem nem fogok túl "kriminálisat" álmodni tőle...

Turbánliliom - Lilium martagon

Második nap: Pisztrángos-tó, Kékestető, Mátraháza
Ami a bivakszállás komfortját illeti, fél úton található egy szálloda és egy aktív vulkán oldalában lévő lapos kő között. Aludtam már ott is, a krátertől kétszáz méterre, szóval alvásból elég jó vagyok, de így is meglep, milyen kipihenve ébredek ennyi forgolódás és elzsibbadás után, ráadásul éjjel az esőkabátot is magamra (a hálózsákra, kívülről) húztam, hogy fogja a meleget...
A turistaszálláson a reggeli bőséges és minőségi: négy szelet magos barna kenyeret, kétféle felvágottat, sajtot, vajat és többféle teát kapok. Az utolsó morzsáig felszippantok mindent a tányérról... és már megyek is.
Érintetlen, ártatlan a reggel, az a fajta, amikor az ember érzi: jó dolgok fognak vele történni. A turistajelzésekkel igencsak kipitykézett nagy fák tövében, mintegy százötven méter után mégis megállásra kényszerülök: sehogyse tudom összehozni a jelzéseket a térképemmel. Pedig a legújabb Faragó-Hibernia féle kiadás. Rájövök, hogy a piros kereszt helyén kék sáv van egész Rudolftanyáig, a kék sáv helyett pedig kék kereszt, nem bonyolult végül is, de idő, mire rájövök és fénymásolt kis papíromon tollal berajzolom a változásokat... Nahát. Miután így kihüvelyeztem a dolgot, vígan trappolok is lefelé a jó sötét, sűrű Károly-vágáson, a Nagy-Lipótnál szép panoráma nyílik ki egy szál magányos fával - ez mindenfelől jól látszik - Kékestető felé. Itt van Nagy-Lápafő is, a felhagyott bánya, a greenockit ásvány magyarországi lelőhelye... a térképen olvasott nevek visszaköszönnek hajdani geológiai terepgyakorlataimról és ásványgyűjtő túráimról. Itt-ott kis tisztások, teli pompás vadvirágokkal. "Rózsaszín párduc!" ujjongok fel némán egy tő szokatlanul foltos, rózsaszín turbánliliom láttán - erről lehetetlen rossz fotót készíteni - és végre a többi virágfotóm is elfogadhatónak tűnik. Egy másik liget meg telis-tele van réti csormolyával, selymes-sárgás lebegés, furcsa, mélytengeri halakhoz hasonló virágokkal. Bizarr külseje méltó fél-élősködő mivoltához. Hatalmas fecskefarkú pillangó lebben elém, fürgék a lepkék a melegben! Itt-ott erdei szamócára is bukkanok, sokszor az illatát előbb érzem, mint hogy megpillantanám a rubinpiros kis gömböket. Hmmm, mennyei...

A Mátra-nyeregnél feltűnnek a réti füzény hatalmas, élénkrózsaszín fürtjei. Ez a növény kifejezetten szereti a vizet... jó is, hogy figyelmeztet, kis híján szittyóba cuppan a bakancsom. Elkerülöm a mocsaras tócsát - valami forráska fakadhat fel itt - aztán rákanyarodok a piros kereszt jelzésre, ami végre egyezik a térképemmel is. Megpillantok egy furcsa, hordóból kialakított kis házat, a kéményből ítélve a hordónak fűtése is van, alighanem itt lakik Diogenész... Az út eddigi legszebb része következik: finoman, enyhén lejtő utak, egyre nedvesebb is minden, ahogy közeledek a völgy aljához... A Kőris-mocsárnál néhány, kecsesnek szánt ugrással átkelek a rizikósabb részeken, aztán eszembe jut, hogy érdemesebb a pocsolyákat jobban is szemügyre venni.
De nemcsak én nézem a keréknyomban kialakult pocsolyát, a pocsolya is néz engem. Dupla dudorra leszek figyelmes a víztükrön, a dudorokhoz szív alakú pupillák és megvető pillantások tartoznak. Egy gyors mozdulattal kikanyarítom a békát a vízből, nem is olyan kicsi, igazán derék legény. Hasa puha, sima, háta érdes. Már a tapintásáról tudom, hogy mit fogtam. Sárgahasú unka, életem első sárgahasú unkája! Csak hegyvidékeken honos, lejjebb, de még a Hortobágy vizeiben is a vöröshasú unka honos, a kettő között meg ott a hibridzóna. Nem tudom rávenni békámat a híres unkareflex bemutatására - homorítva villantsa fel hasa élénk riasztószíneit - ellenben a béka "integet", mintha egy rég letűnt kor hírnöke lenne, amikor még tiszták voltak a vizek, gyakori esők permetezték a földet, és az esőerdőben dínók csörtetése hallatszott... Lefényképezem, ami nem könnyű, egy jó nehéz fényképezőgépen fél kézzel fókuszt tekergetni úgy hogy az ember az egyik kezében egy nem igazán együttműködő békát tart, de azért sikerül. Gyengéden visszahelyezem modellemet a vízbe. Egy csobbanás, azt hittem, a világból ki fog úszni, de nem: kettőt tempózik, aztán visszaáll az eredeti, lebegő helyzetébe, és továbbra is nézeget engem...

Sok csodát rejt az út széle az Országos Kék Túra vonalán. Turbánliliom - Lilium martagon

Puha zörrenéssel megérkezik valami a lábam elé. Nahát! Még egy béka... ez egy termetes, sportos erdei béka, gyönyörű példány, teste drapp, finom rózsaszínes futtatásal, áttetsző, mint... mondjuk... egy gumicukor. Meg se merek mozdulni, nehogy elriasszam, de aztán úgy tűnik, ez se egy félős darab. Nemcsak fotózni, de még megsimogatni is hagyja magát. A maga módján szinte pózol is, elég sok képet tudok készíteni róla.
Nyugdíjasokból álló kirándulócsoport jön, nagyon aranyosak, pár szót váltok is a hölgyekkel. Találtak laskagombát ("felmásztunk érte a fára", kemények ám ezek a nyugdíjas nénik!), büszkén mutatják, a zsákmány már fel is van szortírozva nyolcfelé, újságpapírban.
A Pisztrángos-tónál tartok pihenőt. Micsoda varázslatos hely! Páfrányok, hatalmas, fekete sziklák, mint megannyi ősvilági bölény háta emelkednek ki a sekély, moszatos vízből... Pisztráng itt aligha él, ahhoz sekély a víz, de nyilvánvaló, hogy a kis felduzzasztott tavacskának megvan a maga titkos magánélete. Néha buborékok böffennek fel, felszínén molnárkák szaladgálnak. Szép, nemrég felújított és tiszta ez a pihenőhely. Jól érzem itt magamat, miközben elfogyasztom a kétszersültből és gyanús spanyol szalámiból álló tízóraimat. A gyanús spanyol szalámi is caminós emlékeket idéz, no meg a spanyol papírzsepik is, amiket a hátizsák egy elfeledett zsebében találok. Rápihenek az emelkedőre, mert innentől bizony az következik.
Hát, tényleg meredek. Szép, szürke törzsű bükkök között kapaszkodok felfelé, elmarad mögöttem-alattam a patak, elmaradnak a páfrányok is. Sötét-lápától még egy rugaszkodás a Kékes. Egy technikai sportmezbe öltözött, fehér hajú öregúr szökell lefelé szikláról sziklára, jó térdízületei lehetnek. Futtában váltunk pár szót - tán a mennyországba is gyalog, futva fog felmenni, nem holmi gagyi angyalszárnyakon... Amott egy jókora, mohos szikla valósággal piramist formáz. Mélybordó fodros gólyaorr, élénk sugaras-sárga kárpáti aggófű bújnak meg a bükkfák között.

Piros madársisak - Cephalanthera rubra

A Kékesen kiránduló osztály nyüzsög, aztán amikor levonulnak, furcsán csendes lesz a hely. Nem mindegyik bazáros bódé van nyitva, de az étterem igen, iszom is egy kávét, veszek egy palack hideg ásványvizet is, aztán indulok lefelé a sípályán. Kék az ég, felhőtlen, ragyog a Nap - a lelkemben is. A csodálatos, kaszált lejtőn öröm az ereszkedés, noha tudom, hogy a nyereg túloldalán ugyanígy vissza is kell majd mászni, nem bánom. Érdemes a növényekre is figyelni - korcs here, ami a nevével ellentétben mókás kis virág, többféle harangvirág, háromszínű ibolya színváltozatai, lilásrózsaszín cserebükköny és egy klorofillhiányos podagrafű kerül az objektívem elé. Számomra ismeretlen növényt is találok, mint utóbb megtudom, ez a békabogyó. A lehető legszebb kirándulóidő van.

Piros madársisak - Cephalanthera rubra

A "Fel a Kékesre!" túráról emlékszem, hogy Mátraházán a parkolóban a bazársor mellett néhány fagyis-sörös-palacsintás bódé is akad. Nem vagyok éhes, de az egyik helyen házi vörösbort kínálnak. Egyezkedek az asszonnyal, hogy készítse el fröccsnek, látok ott hátul egy szódás szifont... még a felesbe' higított bor is pirosra festi a műanyagpoharat. Ahogy föléhajolok, orromba csap a bor illata... Öreg, sötét pince, pókháló, penész, régi hordók, kovácsoltvas pántos, nyikorgó ajtók, évszázadok illata ez. Ki tudja mi mindent látott ez az évszázados pince - mert ilyen bor nem terem ám új pincében - sírva vigadós vörösbor ez, ki bánatát, ki örömét osztotta meg ezzel a borral, fanyarkás, bíborvörös ízével szánta higítani, de ez a bor csak felerősíti, visszhangossá teszi, ami a lélekben van... Aztán elszáll a "borgőzös" látomás, és ismét ott állok egy - immár üres - műanyagpohárral a kezemben, miután kifizettem az élményért járó száz (!) forintot.

Ereszes hagyma - Allium rotundum

Még mindig lejt az út. Igyekszem megelőzni a kiránduló osztályt - valahol el is maradnak mögöttem, a zsivajt még hallom, amikor észreveszek a fák alatt néhány szál kislevelű nőszőfüvet. A Mátra korántsem kényeztet úgy el orchideafélékkel, mint a Bükk, örülök a ritka leletnek. Jórészt elvirágoztak már, ahogy föléjük hajolok, meghökkentően erős, édes virágillatot érzek. Hogy azért mégiscsak legyen orchidea, egy-egy szép szál piros madársisak errefelé is akad.
A Mátra-nyereg elágazása már ismerős, a "régi Kéken", ami most kék kereszt, kapaszkodok felfelé. Ez az út olyan, mint egy matematikai számsor: szigorúan monoton emelkedő. Egy helyen gigantikus ökörfarkkórók valóságos ligetébe kerülök, vannak vagy három méteresek, pompás ökörfarkkóró a nevük. Az erdészház mellett vízmelléki csukókákat találok, ami csak azért furcsa, mert vizet nem látni sehol - talán egy kis ér akad itt a felszín alatt...
Ahogy a műutat keresztezi az ösvény, gyönyörű harangvirágok csoportját találom. Már megy le a Nap - legalábbis a fák között így látszik - elkészítem hát a "bokeh" fénypettyekben bővelkedő "művészfotót" róluk, és eszembe se jut, hogy nem a megszokott csomós harangvirág átlagnál szebb példányaiba botlottam, hanem ez a szépség a halvány harangvirág... ami egy új faj a "digitális herbáriumomba"!
A Galya-csurgó egy rövid, de undok átkelést jelent a vizenyősön, hosszában végigfektetett, billegős, vékony fatörzseken. Érzem, hogy néz valaki - egy kölyökróka méreget vágott pupillájú szemével, vajon ki fia-borja lehetek én, kell-e tőlem félni... Végül megelégeli, egy utolsó, áttetsző pillantást vet rám, és egy akrobatikus ugrással hátra arcot csinál.
Kerékpáros öregúr vágtat felém a mellig érő fűben, színpompás technikai mezt visel, akár a Tour de France versenyzői - ahogy elsöpör, eszembe jut, vajon tud-e a Galya-csurgóról? Az biztos, hogy észreveszi... Nagy örömömre esti mécsvirágot találok a turistaszállás bejárata mellett, ez is új faj a gyűjteményem számára.
A turistaszálláson sikeresen behatolok a betonfalú zuhanyozóba a mágneskártya segítségével, van meleg víz is, hurrá! Az alkonyt ismét a kilátó tetejéről nézhetem... alattam az egész világ. Nem is hiányzik a vacsora.

A Csörgő-patak kis vízesések sorozata

Harmadik nap: Lajosháza, Mátrafüred
Ötkor ébredek, a hely nem igazán csábít lustálkodásra. Ahogy fésülködök - derékig érő, egyenes hajam van - furcsa hasonlatom támad: királylány vagyok a vártoronyban... A kilátó amúgy még zárva, így magam vagyok a tetején a friss, reggeli napfényben. Körbevideózok, aztán összecuccolok, minden megy vissza a nagy hátizsákba, ma bizony ezzel fogok ballagni.
Ma az "édes reggelit" választom, ami tejbemüzli aszalt barackkal és szilvával. Jógatáboros korom óta nem reggeliztem ilyesmit. (Az aszaltszilva bosszúja később következett csak.) Elszámolok a szállásdíjjal, aztán start. Máris meleg van. A Galya-csurgó ma valahogy még mocsarasabbnak tűnik, a cipőm átázik a harmattól. Nagy a csend. Hozhattam volna diktafont, egész jó gondolataim támadnak, ahogy ballagok lefelé, mindig csak lefelé... Néha bizony monoton. A réteken valósággal mellbe vág a napfény és a meleg, az itteni erdők szárazak, szinte porzik minden, érdekes növény is alig akad. Üvöltő-gerinc. Micsoda név! Egy rámenős csontkovács jut az eszembe róla...
Karos-híd után, meglepetésemre, felfelé is kell menni. A sárga jelzések olykor szórványosak, természetesen az elágazásoknál, így néha-néha navigálnom kell, a fénymásolt térképrészlettel a markomban.
Úgy emlékeztem, Lajosházán vannak pihenőpadok. Rosszul emlékeztem, úgyhogy nem állok meg, keserves kapaszkodás jön felfelé a zöld sávon, aztán megint lejteni kezd az út. Ilona-kútnál állok meg pihenni, ahol a térképem ugyan nem jelöl padot, ám a valóságban van, igaz jó korhadt. A nadrágomon mászó, lefülelt kullancsot akkurátusan kivégzem, aztán jöhet a mai napra szánt gyanús spanyol szalámi...
A kis forrás épphogy csordogál, de tisztának tűnik, így megmosakodok benne, az ingemet pedig kiterítem száradni, amíg szétnézek a sáros-pocsolyás környéken. Persze hogy van a pocsolyában unka, nem is egy. A tenyerembe vett példány hanyatt veti magát, kifeszíti a "karjait", felfújja magát, látszik, hogy hatalmasnak és félelmetesnek érzi magát, egyébként úgy dobálja magát, mint egy hisztis, durcás kisgyerek. Nevethetnékem támad. Amikor a béka belátja, hogy megfélemlítési kísérlete nem válik be, gyorsan hasrafordul és visszaugrik a pocsolyába. Menj csak, kishaver!
A pihenés és a békászás feldobott, vidáman trappolok tovább. Nyíltabb részek következnek, a Cserkő-bánya hatalmas gödre - opálfélék lelőhelye, ha jól emlékszem - meg Asztag-kő, itt baritot (súlyos, lap-forma kristályokból álló bárium-szulfát ásványt) gyűjtottem valaha, még akkoriban, amikor geológuskalapáccsal jártam mindenhová. Hát, nem mostanában volt!
Most macskafarkú és kosborképű veronikák keltik fel a figyelmemet (micsoda nevek ezek!) találok "mutáns" és "albínó" egyedet is. A zöld sáv jelzések határozottan felszívódnak a Haluskás-rét táján, de az eltévedés nem felesleges: rábukkanok a védett nyúlánk sárma példányaira egy elhagyatott kaszálón. Visszafordulok, és felkutatom a zöld sáv folytatását egy lehetetlenül szűk kis ösvény formájában, nem csoda, hogy elmentem mellette. Végre jó tempóban haladok, habár érezhetően sokkal melegebb van, mint fent Galyatetőn. Meglepően gyorsan Mátrafüredre érek. Hej, ha öt perccel hamarabb értem volna ide, elértem volna a kisvasutat Gyöngyösre! Ám a következő csak két óra múlva indul, viszont van busz, arra csak tíz percet kell várni... Gyöngyösön átszállok a pesti autópályás járatra - micsoda mázli, hogy ehhez van csatlakozás éppen! A járat nincs is tele, szendergek, míg a busz száguld az autópályán. Pesten még némi metró, villamos, máris kicsit idegennek érzem magam a forró por és aszfalt szagát lehelő falak között, én, az erdőjáróvá lett pesti...