Terep-járó: Keresztül a Bükk-fennsíkon, ritka vadvirágok nyomában

Hű, de vártam már ezt a túrát! Végre egy szabadnap... Igyekszem kihasználni: minél hosszabb utat megtenni a két végpont, Lillafüred és Szilvásvárad között. Igazi gyalogos fotószafári! Itt jegyzem meg, hogy - például - a bükki Nagymező fokozottan védett terület, ahol nem szabad letérni a jelzett utakról, tanösvényekről. De nem is "kell". A ritkaságok közvetlenül az út szélén is ott vannak. Az itt látható képek mind a jelzett utak, tanösvények mentén virágzó növényekről készültek.

Reggel hatkor már a miskolci vonaton ülök, kezemben a bő kétórás vonatút elmaradhatatlan kellékeivel: egy jóféle krimivel, a Bükk térképével és egy zacskó sóspereccel. Furcsán üres a város, talán a szombati meccs után lábadoznak a népek - Magyarország-Izland döntetlen - vidáman süt a reggeli nap, és sehol senki. A vonat érkezése és az 1-es villamos indulása között három perc van, ezalatt 1. ki kell találnom a Tiszai állomásról, 2. megtalálni a vonaljegy-pénztárat, 3. megvenni a jegyet, 4. megtalálni a villamosmegállót. Büszkén mondhatom, hogy szintidőn belül sikerült mindez! Egy ősz bajuszos, BKV-pólós törzsutas, aki már a vonaton is ott volt, elismerően bólogat, mosolygunk. Felső-Majláthon van negyedórám a lillafüredi buszig, nem unalmas, mert egy hatalmas, izmos, selyemszőrű vizslát simogathatok, ami a gazdája szerint "nem barátkozó"... hát ennek semmi jele, a vizsla lelkes farkcsóválása odavonz még két tetovált bengát, azok is simogatni kezdik, a kutya valósággal elolvad a gyönyörűségtől.

Terebélyes harangvirág - Campanula patula

Lillafüred, mint mindig, most is képeslapra emlékeztet a tóval és a benne tükröződő mesekastéllyal. A busz motorhangja még el sem hal, amikor én már az erdőben járok, követve a sárga sáv jelzést... egy darabig még hallani a járműveket, aztán a lombok szűrte neszek puha vattába csomagolják a civilizációt.
Patakcsobogás, madárdal, fönt, messze valahol, repülőgép. Nagyon meleg van, bár itt a fák alatt egyenlőre árnyékban kapaszkodok. A sáros foltok felett csípős, pici rovarok milliárdjai. Nini! Egy kislevelű nőszőfű rejtőzik a fehér sziklák között! Megpróbálom lefotózni, most jön jól a héten kapott kicsi, de masszív fotóállvány. Közben alaposan beletérdelek a sárba is, a patak meg csak nevet, nevet...
Kidőlt bükkfatörzsek keresztben az ösvényen. Szerencsére át lehet mászni rajtuk, alattuk... aztán kiritkul az erdő, érzem, hogy a hátamon végigfolyik a verejték, arcomba csap a júniusi napfény. Az ösvény mellett réti szegfűk ragyogó, élénk rózsaszín foltja rezeg.

Közönséges gyíkfű - Prunella vulgaris

Erdős részek és nyíltabbak váltakoznak, magas, selymes füvet ringat a szél. Víznyelők, dolinák, barlangok. Némelyiket jelzi a térképem, némelyiket nem. Egy tisztáson ifjú barlangászok szárítgatják sáros overalljukat, amott pedig a dzsungelből egy csapat csicsergő japán bukkan elő. Amikor meglátnak, derékból meghajolnak, "halo!", gondolom ez hello! akar lenni, én is halózok nekik, mosolygunk. Innentől viszont már nemigen találkozom gyalogos turistákkal, egy-két autóst eligazítok a mindenféle panziók felé, aztán jön a hosszú, magányos, élvezetes bandukolás a fennsík jelzett turistaútjain.

Jávorkúton leülök pihenni, ebédelni az egyik ácsolt fa asztalhoz - van itt jó pár piknikező család, amott bográcsoznak is. Asztalomhoz ül egy fura, idősebb ember, kezében egy piros, kemény fedelű Weöres Sándor kötettel, és a kortárs művészetről, főleg a dadaizmusról és a szürrealistákról próbál velem beszélgetni. Kicsit kikérdezés jellege van, felidéződik a húsz évvel ezelőtti művészettörténet felvételim. Bosszúból elég elvont Zen buddhista idézetekkel válaszolok. Végül udvariasan menekülőre fogom, és eltűnök a hatalmas széleslevelű nőszőfüveket rejtő fák alatt. A hőségtől szinte izzik a kerékpárút, néha elsuhan rajta egy-két tarkaruhás bringás.

Nini! Fehér madársisakok, odalent már réges-rég elvirágoztak... itt meg még színváltozatokat is látok. A vakítóan mészfehér kis orchideavirágok mellett ott vannak a sárgásabb, okkeres tónusúak is, mindez csodálatos zöld mohapárnából emelkedik ki, igazi fotós-öröm.
Nahát! Ámulva pillantok meg egy hatalmas tüzes liliomot, mindjárt az aszfalt mellett... fokozottan védett, azt hittem, sokkal eldugottabb helyeken él... na de hogy itt? Szinte megbotlik benne az ember! Örömmel fényképezem, látom, hogy a rovarokat is elbűvöli a lángszínű, hatalmas kehely. Annyira nem vadvirág-szerű, annyira nagy, annyira "nemesített" külsejű, hogy az ember nehezen hiszi, hogy az őshonos flóra tagja. Hogy nem vettem észre ezt tavaly, meg tavalyelőtt, amikor erre jártam? Talán mert túl nagy, túl feltűnő volt, hogy igaz legyen...
Ugyanígy elámulok a turistaút szélén növő daliás termetű gömböskosboron. Ez is fokozottan védett, nagyon ritka növény. Most látok ilyet először. Elvirágzóban van már, de azért még megcsodálhatom utolsó virágainak finom pettyezettségét.

Az ég vakítóan kék, rajta vakítóan fehér felhőkkel. Vitorlás hajókként úsznak szépen sorban egymás után, valóságos flotta. A fülledt hőség szinte elviselhetetlen. Egy nagytestű őzsuta huppog előttem keresztben át az úton, de látszik, hogy ő se strapálja magát túlságosan ezzel a menekülés dologgal, és én is szinte kábult vagyok a melegtől, még csak le sem fényképezem, inkább csodálom lankadt kecsességét. Egy nagy, szürke nyúllal is megbámuljuk egymást, néha pedig ragadozó madár árnyéka suhan át hangtalanul az úton. A sűrűből szarkák cserregnek. Hatalmas, fehér felhők sorfala gyülekezik a láthatáron, néha a Nap elé is húzódik egy-egy, ilyenkor szokatlanul sötét lesz, mintha felszippantotta volna valami a derűt... nézem, ahogy a dolináktól hullámos felszínen végigsimítanak a felhők ibolyaszín árnyékai, és nosztalgikus lesz a hangulatom. Nini, itt ebédeltem tavaly, egy szikla árnyékában... olyan hideg volt, hogy ide húzódtam a szél elől... pedig akkor is nyár volt, június. Itt egy hatalmas kétlevelű sarkvirágnak kell lennie... igen, itt is van. Amott meg rózsaszín bibircsvirágok rejtőznek... aha, megvan. Az Olasz-kapunál kifejezetten keresem a tavalyi vörösbarna nőszőfüvet, és meg is találom... Nem könnyű egy ennyire terepszínű, kicsi növényt észrevenni. Olyan, mintha kedves, személyes ismerőseimmel találkoznék. Az ég immár szürke és borús, felhőlepel kúszott rá, fösvény markával mind visszaszedte a fénypettyek aranytallérjait.

Szalajka felé gyorsabbra veszem a tempót, el szeretném érni a vonatot... a közvetlen pesti buszjáratot már úgyse fogom. Ismerem már ezt a részt, itt is ismerősek a növények. Kedvenc útkanyarulatomban, Gerennavár lábánál most is ott vannak a kecses piros madársisakok és a nyíló vörösbarna nőszőfüvek. A lombok finom zenéjére figyelek fel: apró esőcseppek kopognak rajtuk... szinte sötét van már, pedig még csak öt óra táján járhat az idő... Tréfálkozok néhány biciklistával, akik a meredeken tolják felfelé a gépeiket, aztán némi aszfalt, és megint itt vagyok Szalajkavölgyben, szinte hallom, ahogy köszön a patak. Nagy a nyüzsgés: szépen fogy a füstölt pisztráng és a hamburger, a bazársoron minden beszerezhető, amit csak gyártanak Kínában. Pónik, sétakonflis, gumiasztal, kisvasút, mászófal, lángos. Leülök inni egy pohárka sört, igazán jól is esik, összekaparom rá az aprót a zsebeimből, elteszem a fényképezőgépet, nem fog kelleni már.

A vasútállomás kicsit elhagyatott hely, falu végén kurta kocsma kéne legyen, itt viszont rétessütő van, ez se rossz. Osztálykiránduláson járhattam itt utoljára. Üldögélek a finom szemű esőben, jön az aprócska, pirosra festett vonat - hejj, régmúlt diákkorom! Egy útbevágásnál eszembe jut, hogy ez a piros, szögletes vonatocska egyszer éppen errefelé majdnem el is ütött, amikor őslénytan gyakorlaton permi fekete mészkő meg agyagpala málló lapjai között keresgéltem - kalapáccsal - az évmilliókkal ezelőtti tengeri élet lenyomatát... A kalauznál veszek jegyet, és megindoklom, miért nincs nálam apró: elsöröztem Szilvásváradon. A pirospozsgás kaller közli, hogy ez "mentő körülmény", és elmegy valahonnan visszajárót keríteni... Egerben gondtalan átszállás, ismét előkerül az úti krimi, meg a müzliszeletem is, amiről teljesen megfeledkeztem. Lassan besötétedik odakint, csíkként húznak az útmenti fények a vonatablakon túl, esőcsíkok szaladnak végig rajta átlósan, robog velem a gyorsvonat hazafelé...
Szép nap volt!