Terep-járó: Intersport Túranap - 32 kilométer a Pilisben

Intersport Túranap a Pilisben - az egyik kedvenc őszi teljesítménytúrám. Természetesen a hosszú távra neveztem, ami 32 kilométer. Ilyenkor, novemberben már hamar sötétedik, ennyi pont elég lesz mára...

Rutinosan megyek a Csillaghegyi általános iskolához, ami rajtközpont és cél is egyben. Már messziről hallom a szpíker hangját a hangszóróból, az iskola kapuján áradnak kifelé a terepfutók. Az ő rajtjuk előbb van, mint a túrázóké, ami jó ötlet: nem kell egymást kerülgetni, akadályozni. Meglehetősen hideg van, zsebembe süllyesztem a kezem, megszerzem az itinert, feltűzöm a rajtszámot a hátizsákomra, és már indulhatok is.

Mármint, indulnék, mert még itt van a Vizsla. Vizsla nélkül nem túra a túra, természetesen megsimogatom, "ez a kutya félénk!", mondja a gazdája, a jószág nekicsapja masszív fenekét a combomnak további simogatás reményében, majd visszapöndörödik, izom-rugók lökik magasba a fényes őzbarna testet, és a "puszit" se úszom meg. Milyen lehet, amikor nem félénk?

Jó sok ember nyüzsög itt a táv elején, de hát ez mindig így van, türelmesen lépkedek a Róka-hegyi kőbánya meredek lépcsőin, emberkígyó előttem-utánam. Tudom, hogy hamarosan, de legkésőbb a Kevély-nyeregnél eloszlik a nép. A lovacskák idén is kíváncsiak, aztán egy közúti átkelés után megint meredekre vált az út, nyílegyenesen kaptatok felfelé a vízmosásra emlékeztető, köves úton. Máris trappolnak visszafelé a tíz kilométeren nevezett terepfutók, kőről kőre szökellve. Borús, hideg idő van, borzonganak az utolsó virágok is a szélben: egy-egy rózsaszín útszéli imola, fehér cickafark, kék katáng, sárga hölgymál akad még a száraz, barna és rőt kórók között. Tavalyelőtt itt még egy másodvirágzó gyapjas gyűszűvirágot is láttam, idén úgy látszik, jobb belátásra tért, mert nyoma sincs. Igazán "semmilyenek" a fények, se napfény, se köd, se eső, csak az általános szürkeség, amiben nincs távlat, nehéz jó felvételeket készíteni... Mit fogok én itt fotózni? Tűnődök zsebre vágott kézzel, a felfelé kapaszkodástól legalább már nem fázom. Nem volt butaság harisnyát húzni a farmernadrág alá, de egy polárpulcsi azért még elkelt volna... Odafent, a Kevélyeken 2 celsius fok van. Itt-ott felvillan egy-egy vérpiros levél, didergő napvirág, a sziklák zavarbaejtően hasonlítanak a betonra, pedig üledékes kőzet, konglomerátum.

Gyülekezik a rajtnál a nép

Dermedt kézzel cserélek objektívet fent a Kevély-nyeregben. Tényleg eltűnik a nép innentől, mert a középtávosok is lecsatlakoznak. Óarany erdőbe érek, vastag, ezüst bükkfatörzsek oszlopai között halad az út. Erre fogok majd visszafelé is jönni, útba ejtve a Mackó-barlangot... de az még sokára lesz. Megszaporázom a lépteimet, a Csobánka felé haladó murvás úton nincs sok bámészkodni való, sem szintkülönbség, jól lehet haladni. Egy-egy rubinpiros csipkebogyó azért megállásra késztet. Találok egyetlen szál réti szegfűt is. Nem éppen gyakori, és védett is.

Túrakígyó a Róka-hegyi kőbányában

A csobánkai Szentkútnál szembesülök azzal, hogy bele kell húznom, ha teljesíteni akarom a szintidőt... egek, de lassú lehettem eddig! Ez az ellenőrzőpont öt perc múlva zár... Előhalászom a szendvicsemet, és gyors léptekkel "nyomulok" Csobánka felé. Két víg kedélyű leányzó utolér, megkérdezik, én vagyok-e az utolsó, háát... Na jó. Stopperemen peregnek a számok. Szaporázni kezdem a lépteimet, utol is érek egy túrázókból álló "bolyt", és nem állok meg Csobánkán kávézni, ahogy szoktam. Inkább egy koffeines gumicukrot rágcsálok el... ez már a Maratonon is bevált. Hatni kezd a koffein, könnyedén haladok felfelé azon az undok meredeken a Mackó-barlang felé, a barlangnál jöhet egy kis víz a kulacsból és egy újabb objektívcsere. gyönyörű ez az erdőrész is, tobzódnak a színek, a barlangban két elvetemült kempingezik hálózsákkal, talán bushcraft-osok.

Arany lombok

A Kevély-nyeregben gyakorlatilag helyben kocognak a pontőrök. Megbeszéljük, ha ennyi lépést előrefelé tennének meg, már Svájcnál járnának. Nagyon fázhatnak. Még nekem is hideg van, pedig én haladok... Innentől nagyjából lefelé tart az út, egyre borongósabb az ég, viszont jót beszélgetek valakivel, akinek csak egyetlen számjeggyel tér el a rajtszáma az enyémtől, egymás után nevezhettünk annak idején a BSI-ben.
Közvetlenül az Egri vár előtt a szervezők betoldottak egy néhány kilométeres, cikcakkos hurkot, megteremtve ezzel a kispistázók Mekkáját, majdnem én is lefelé kanyarodok megszokásból. Így viszont jön egy kis liftezés a porló dolomiton, feketefenyő-erdőben. Ez a rész ismerős a Pálos70-ről, szép hely, és tudom: botanikai érdekességeket is rejteget. No persze nem novemberben.

Na végre itt a hajdani Egri Csillagok filmdíszlet, még azokból az időkből, amikor nem animációval vagy kartonpapírból-nikecellből készítették a díszleteket, van kérem itt kő, beton rendesen. Az ál-várrom tövében már pakolnak össze a hagyományőrző íjászok, de a pontőrök is. Iszom egy pohárral a kikészített vízből és lefagynak a nyelvemen az ízlelőbimbók. Jegeces. Rákezdi az eső is, egyre alaposabban. "Elásom" a fényképezőgépet a hátizsákom mélyére, itt már nem lesz több fotó... Sötétedik is, nehéz elképzelni, hogy tavaly ilyenkor még napoztam is egy kicsit a célban egy padon. Most nem állok meg kávézni a Pilisborosjenő határában álló bódénál sem, szorít az idő. Jön még egy utolsó kacskaringó az erdőben, két kóbor kutya kísér. Nem akarok hinni a fülemnek, de mintha a szpíkert hallanám - pedig még kilométerekre van a cél. De mégis. Frontok előtt mindig közelebbről hallatszanak a hangok... a vonat mintha a ház mellett futna, áthozza a szél a harangszót... ez is ilyen akusztikai furcsaság lehet. Fülelek, tényleg. Szedem a lábam, még egy utolsó pecsét az itinerbe - ez is átázott már, pedig nejlon tokban van - egyre több túrázót érek utol itt a végén, egyiküket biztatom is, kicsinálta a lábát a bakancsa... Nekem sem esik valami jól lefelé a köves meredek, nézem: öt perc van még a szintidőből. És sikerül öt perc alatt valószínűtlen távolságot megtennem a hullámzó csillaghegyi utakon, már egészen sötét van, világítanak a számok a célkapun. Végre!

Oklevél, kitűző. Ritkán esik ennyire jól a forró, édes "napközis tea", mint most. Három pohárral is iszom belőle, miközben kiderül, hogy korántsem én voltam az utolsó célbaérkező, mindig azt hiszem, de nem. A szervezők kezdenek elpakolni, én is visszaveszem a hátizsákomat, és elballagok a Hév megálló felé...