Terep-járó: Fel a Csóványosra!

A Börzsönyi Természetbarát- és Hegymászó Egyesület túra-kiírására a Neten figyeltem fel. Tetszett, hogy szabadon választható az útvonal, csak a találkozó helye és ideje kötött: Csóványos, 10 és 13 óra között, lesz forró tea és csokoládé... Pesten a héten volt már nemzeti gyásznap, kisebb földrengés és szmogriadó, úgy éreztem, muszáj kimozdulni. A "kimozdulásnál" azonban sokkal többet adott a Börzsöny. Képeslapra kívánkozó tájakat, fotótémák áradatát, ropogós, mély havat, napsütést, panorámát és ibolyaszín eget.

Sok kiránduló kezdte a túrát Diósjenőn

Csörög a vekker. Jó ideig nem tudom, milyen nap van ma, miért kéne felkelnem, sokáig tartott tegnap a születésnapi köszöntés... aha, vasárnap van, menni kell a vasútállomásra. Még sötét van és hideg, harisnyát is húzok, meg bélelt bakancsot. Odakint minden csendes, szmog-paplan alatt alszik Pest, a Nyugati is néptelen még - de jegyet lehet venni, és szerencsére a vonat is bent áll már, melegedhetek rajta. Lassan világosodik odakint a szürke világ. Vácott átszállás, majdnem visszafordulok... annyira reménytelen, nyirkos, szürke vacogás érződik mindenfelé, ameddig csak a szem ellát. Az előrejelzésben olvasott "zúzmarás köd" ad csak reményt, egy fotósnak ez biztatás. A kis, két szerelvényből álló "Piroska" vonat gyakorlatilag megtelik kirándulókkal. Túrabotok, hátizsákok, termoszok. Néhány erős, napszemüveges, borostás fickó egy nepáli hegymászásról beszélget. Óriási, mindennel felszerelt hátizsákjuk van, de kiderül, hogy ők is a Csóványosra készülnek... Néha kékes fények derengenek át a ködön, sőt itt-ott a fehér, zúzmarás hegyoldalak is felsejlenek. Ó, alakul ez, gondolom...

Az időről időre megolvadó, majd újrakristályosodó hófelszín mesevilágot varázsol

Diósjenőn kiürül a vonat, nekivágok a botokkal kopogó kirándulók nyomában az aszfaltnak. Köd mindenfelé, a hajam hirtelen "megőszül", fehérre változik - pillanatok alatt bevonta a zúzmara. Aztán egyszercsak kiérek a ködből, olyan hirtelen, hogy hátranézek... mögöttem a köd a faluszéli házakat nyeli el éppen, előttem a kék ég és a hegy. Nem sietek, meg-megállok fotózni, masinám nem szereti a hideg párát, az ujjaim annyira fáznak, hogy fájnak - de kesztyűben nem lehet az exponálógombot és a beállításokat kezelni... Minden lépés: mesevilág, a Dugóhúzó meredekén végre kimelegszem. A Csehvár után lankásabb az emelkedő, jókedvemben dudorászok, kezemet zsebre dugva. A Gál-réten vége a zúzmara-zónának, szinte elvágólagosan, fényképezem a hegyoldalt, aztán ismét megy az út, megy felfelé, végig a zöld sáv jelzésen. Megváltozik az erdő képe: az ibolyaszín égbolt alatt, a fehér havon kék tintaként folynak végig az árnyékok, élesek, szinte ollóval vágottak, vibrál minden... néha egy-egy kísérleti madárdal hallatszik, amúgy csak a hó ropogása a bakancsom talpa alatt, nagy a csönd. Néma extázisban állnak a fekete fatörzsek.
A Nyír-rét olyan, mint egy téli képeslap. Magányos fa terjeszti ágait a mélykék ég felé, a Nap vakítóan süt, pókhálófinom árnyékcsipke terjeszkedik a ragyogó fehér havon. Távolabb a ködből szigetként kiemelkedő, tintaszín hegycsúcsok. Ropogva lépkedek a majdnem térdig érő, szűzfehér hóban. Az utolsó, nyílegyenes emelkedő a Nyír-réti nyiladék, aztán már fent is vagyok a csóványosi kilátónál. Még ismerősökkel is találkozom, sokan vannak itt fenn, a Nap vidáman ragyog, valósággal ünnepi a hangulat. Oklevelet és igazán szép, bronz kitűzőt kapok, felkapaszkodok a kilátóba... mesés a panoráma. Még a Tátra fehér hegyláncát is látni. Aztán tea bográcsból és Sport szelet. Kutyák, síelők, szánkók, gyerekek. Szinte meleg van, érzem a bőrömön a Nap erejét, nem fázom. Nehezen is indulok el erről a vendégmarasztaló helyről...
Beszélgetek, sokan mondják, hogy a turistaházban töltötték az éjszakát, bizony ez jó lehetett... terveim közé fel is veszem.
Szabó-kövek, Haramia-lyuk: sokan jönnek szembe, felfelé a meredeken. Addig biztatom őket, amíg elnézek egy elágazást, és "kisodródok" jobb kéz felé, a Szent István-keresztnél jövök rá, hogy majdnem a nagyhideghegyi turistaháznál vagyok. Működik a sífelvonó is. De nincs kedvem visszafordulni, végül is mindegy, hol jövök le Királyrétre... végül is a Nagy-Vasfazék patak útvonalát követem, erre alig jár valaki, körülölel a csend. Itt-ott már olvad a hó, csörgedezik a hólé. Ahogy lépkedek lefelé, pattog a fülem a légnyomás-különbségtől, gyöngyházassá válik a napsütés... és érezhetően hidegebb is van. Pár elvetemült kerékpáros teker szembe a hóban, nyúl-nyomok mindenfelé. Jobb kéz felé zúzmarás, halottnak látszó, zord hegyoldal, bal kéz felé, ahová a Nap odasüt, elolvadt a hó, szárnyak pirregnek, ide-oda ugráló kismadarak keresgélnek. A Cseresznyefa-parkoló tele van autókkal, innen inkább az úton megyek, mert a kék kereszttel jelzett ösvényről patakugrós emlékeim vannak, és most a hó alatt nem látnám, hová lépek. Ismét a zúzmara-zónában járok, a délutáni nap ferdén nyilaz be a kristálybevonatú ágszövevénybe. Ismét fázom, szedem a lábamat, szinte hirtelen érkezem meg Királyrétre. Két perccel késem le a kisvasutat... a busz indulásáig van egy óra, ezt a vendéglőben töltöm egy arany-áron mért sör társaságában, de muszáj, különben megfagynék. A Nap már lefelé tart. Most érzem, mennyi hólé került a bakancsomba, leginkább felülről. A falon trófea, alatta felirat: "gyilkos agancs áldozata, 1945." Tűnődök, mi történt a szarvassal, no meg a dátumon... sok gyilkos dolog történt abban az esztendőben. A buszon gyűlik a nép, aztán Kismaroson örülök, hogy fűtik a vasúti várótermet, de igazán a vonaton olvadok ki.

A lehető legszebb szezon-nyitó túra volt ez!