Terep-járó: Dél-Börzsönyi Kilátások - virágok, várrom, varangyok

Harminc kilométeres táv a Börzsöny változatos tájain, 1426 méter szintkülönbség, 8 órányi szintidő. Ez a Dél-Börzsönyi Kilátások, röviden a DBK egyik választható távja. Igazi tavaszi erőnléti szintfelmérő túra, emellett bővelkedik fotótémákban is, úgyhogy az egyik kedvencem.

Pirosló hunyor - Helleborus purpurascens. Csak akkor piroslik, ha átsüt rajta a fény, egyébként feketés-lila. Védett

Süt a Nap, a Nyugatiban is ébredeznek a vonatok, az álmatag újságárusnál olcsó könyveket is kapni - örülök, mert van egy Agatha Christie-novelláskötet, amivel "kihúzom" Zebegényig.
Napsugarak csíkozzák a zebegényi iskolaudvart, nagy a nyüzsgés, ezzel a vonattal is sokan érkeztek. Gyors nevezési lap-kitöltés, fogom az itinert, megnyomom a stopperem gombját és indulok is. Hopp, a pálinkát majd' elfelejtettem!
Macskaköves emelkedő a Trianon-emlékműig, kis kápolna, aztán új, fából ácsolt kilátó. Parázslik a gyomromban a szilvapálesz. Rengeteget változott az erdő két hét alatt! Még a barna és szürkés színek uralkodnak az erdőben, de az egésznek már van egy finom, zöldes árnyalata, ahogy a rügyek milliói kezdenek kipattogzani... a madárdal szinte szövetet képez, tapinthatóan feszülnek a kottavonalak a fák között, bele-beleberreg egy fakopáncs dobolása. Itt-ott virágok is akadnak. Jól ismerem a terepet, tudom, hogy hol "kit" köszönthetek régi ismerősként... A fehér galambvirágos völgy, a kék tüdőfüvek az avarlepte szurdok-oldalban, a tenyérnyi, sárga héricsekkel pettyezett kopár hegyoldal, ami meredeken szakad le a Dunára, egy-egy kénsárga kankalin, aztán jönni fog a fehér-lila keltike-áradat, végül a pirosló hunyorok fent az Ürmös-réten.
Jönnek is, szépen, sorra mind. Még egy-egy csoportnyi hóvirág is felbukkan a fák alatt.

Küszködök a szintvonalakkal, imitt-amott ismerősök köszönnek rám. Legalább öten ennek a blognak a kapcsán ismernek, hogy "ugye te vagy az a virágfotós", hát mit tagadjam a nyilvánvalót: igen. Sok a kiránduló, a túrázó ezen a nagyszerű tavaszi napon, csak nagynéha maradok magamra egy-egy rövid szakaszon. Erősen érződik a nagy víz, a Duna moszatos szaga, elkeveredve a keltikék édes virágillatával.

Közeledve a Borostyánkő-pihenőhöz... (Mátéfy Szabolcs fotója, ezúton is köszönöm!)

A Julianus barát-torony előtt kiegyenesítek egy kanyart - pedig mindig megfogadom, hogy a saját helyismeretem és józan eszem szavát fogom követni, nem holmi GPS-t szorongató pasasokat! Később még egy ilyen eset előfordul, pedig rendesen ki volt szalagozva, csak akkor meg elbeszélgettem valakivel...

És persze itt-ott megállok fotózgatni is. A Büdös-tavat alaposabban is szemügyre veszem, fényképezhető varangyokat remélve. Nem is hiába, nagyban zajlik a nász, lomha, barna, ölelkező testek hömpölyögnek a zavaros vízben. Egy hoppon maradt hímet alaposabban is megszemlélek, szinte a tenyerembe mászik és ott még dalra is fakad. Torokzacskója vibrálva duzzad, ciripelő játékállat-hangja teljesen "varangyiatlanul" hangzik...

Kilátás a Julianus barát-toronyból

Kövesmezőn csomagtartóból rétes vár, a száraz fűbe hasalva készítek néhány héricses fotót is, háttérben a kéklő éggel. Kabátot-pulcsit le, mennek a hátizsákba, innentől egyszálpólós a túra. Valósággal meleg van. Imitt-amott felütik a fejüket a baljósan lilás színezetű hunyorok.
Vágta a nagymarosi sínek mentén, ez "pihenős" rész a következő emelkedő előtt, a szintidővel idén is csúszásban vagyok... Aztán fel a Só-hegyen, itt is keltikék és napsárga salátaboglárkák kísérik az ösvényt, az őszi kikerics pedig most hajt leveleket.
A Rózsa-kunyhónál szörpöt kapok. Nagyon jól esik, úgy látszik, keveset ittam, mert lecsúszik közel egy liter szörpike... de nem is ülök le, menni kell tovább, pedig sok túrázó szinte letáborozott itt. Szeretném szintidőn belül teljesíteni a túrát, de ahogy nézem a stopperen pergő másodperceket, ez az idén sem lesz könnyű.
Nagyon gyorsan a Pusztatorony romjához érek, ahol a hetedik ellenőrzőpont van (ezúttal önkiszolgáló, matricát kell ragasztani a pecséthelyre). Valaha vár állt ezen a kicsi, de meredek hegyecskén, alatta középkori falu - Toronyalja -, és távolabb egy pálos kolostor... aztán jöttek a tatárok. Most csendes vizű horgásztó tükrözi a fák lombjait, kerítésén sűrűn kitett Magánterület! táblával.

Innen nagyjából lefelé tart az út, de tudom, hogy néhány kisebb emelkedő még lesz, például fel a Békás-rétre, meg utána Törökmezőre... szedem a lábam, pár szót váltok egy csúnyán sántító sráccal - ezek a szintkülönbségek igénybe veszik a térdet - szaladni nem akarok, egy hét múlva félmaraton, nem kéne túlerőltetni. Fátyolosodik az ég, a salátaboglárkák összecsukták finom, sárga sugaras szirmaikat, hűvösebb szellő incselkedik velem a fák között, ahogy Törökmezőtől, egy ott kapott almával a kezemben nekivágok az utolsó öt kilométernek. A kis állatkert-kalandpark kerítése mögött fura állatok - mintha egy kenguru is lenne ott, de most nem állok meg megnézni.

A település szélén kibukkanva megnyugtatok egy GPS-el bajlódó túratársat, hogy igen, ez már Zebegény, innen egy kilométer a cél. Betrappolunk, kitűző, oklevél, helyi termékek vására. Lehet venni mézet, csuprot, szörpöt, padlizsánkrémet stb. És van főtt tészta. Mit kérek rá? Lekvárt, vagy mákot, vagy diót? Mondom, mi az hogy "vagy?", ha lehet, is-is, ebben a sorrendben. Az így keletkezett étel majdnem flódni. Örömmel lapátolom be... 30 kilométer után minden jól tud esni. A gesztus különösen.
A Nap lefelé ballag már, van még időm a vonatig, leballagok a Duna-partra. Csónakok enyésznek a csomoros, öreg fűzfák alatt, néhány gyerek kavicsokat dobál, amott kacsák úsznak méltóságteljesen az olajosan sima vízen.

Duna-kanyar. A víz napsugarakat hintáztat a hátán. Itthon vagyok.