Terep-járó: Dunakanyari panorámatúra: hunyorok és hóvirágok a Börzsönyben

Hosszú és hideg volt a tél, most, március elején viszont ahogy hirtelen melegebbé vált az idő, éledezni kezd a természet. Éledezek én is, enyhe megfázással, de annál nagyobb fotós-kedvvel. Erre a vasárnapra a kedvenc börzsönyi panorámás útvonalamat választottam, Nagymaros és Zebegény között, a Déli-Börzsönyben.

Kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis

Érződik a levegőben, hogy el fog romlani az idő. A tegnapi ragyogó napfény után most, reggel az eget borító felhők mintha szürke, vaskos, ázott gyapjúcsomók lennének. A Nap itt-ott rést hasít közöttük, ahogy vonatom a Dunakanyar felé szalad, hátizsákomban forró tea lötyög a termoszban.

Nagymaros, a szecessziós stílusban épített általános iskola részlete

Nagymaroson szállok le, egy pillantást vetek a katolikus templom gótikus tornyára, de most nem a Templom-völgy felé kanyarodok a Kéken, hanem egyenesen fel, a szecessziós stílusú iskolaépület melletti macskaköves utcán.
1. panorámapont: ahol a kék kereszt jelzésen felfelé haladva véget ér a település, van egy kis plató. Augusztusban jártam itt utoljára, akkor fedeztem fel a kilátópontot a kisváros felett. Néhány padot is elhelyeztek itt. Fátyolos napsütés, harsány madárdal verseng a harangszóval, a túlparton kékesen dereng a visegrádi várhegy tömbje, távolabb a Naszály. Nem látom, de tudom, hogy a Dunán hattyúsereg fehérlik. Vasárnap van.

Megyek tovább a kék kereszt jelzésen, felfelé, felfelé egészen a Köves-mezői parkolóig. Hátha akad már egy-két hérics bimbó - de nem, még semmi nyomuk, nem bújik még a sárgálló, tavalyi fű közül semmi. Ahogy tovább ballagok a Julianus barát-torony felé, felbukkannak viszont a fák rejtekében a pirosló hunyorok. Itt-ott a tavalyi avart emelgetik a hattyúnyakú, lilásvörös bimbók, a kinyílt virágok bókolva a földet nézik. Nem is olyan könnyű észrevenni őket, igazából akkor piroslanak, ha a napfény átsüt rajtuk - ám most nincs napfény, az ég borongós, és lassan szemerkélni kezd az eső is. Nem bánom - finom nedvesföld-illat száll, a madarak harsányan énekelnek, az esőcseppek finom szöszmötölése bársonyos aláfestő zenét ad hozzá dalukhoz.

Gyönyörű szecessziós kovácsoltvas kerítésrészlet (Nagymaros, általános iskola)

2. panorámapont: Julianus barát-kilátó. Masszív, terméskő, illik ide, a történelmi tájba. Holló lágy hangja kering a Duna felett. Bámészkodok, majd' lefúj a szél, a Duna túloldalán a középkori királyi vár kontúrjait elmossa a szemerkélő eső. Kiránduló alig-alig van, annál nagyobb nyüzsgést csapnak a madarak. Hosszú nyakú fekete harkály rebben át előttem, fontoskodó repüléssel, mint valami gyászhuszár, nyomában tarka tollú, piros sapkás fakopáncs. Cinegék serege, rebbenő szárnyak, távolabb valami piros az ágak között... először szélfútta nejlondarabra, netán gallyra szúrt, aszalódó almára gondolok a láttán, aztán jobban megnézem: hím süvöltő! Eddig csak képen láttam ezt a madarat, színessége szokatlan, valósággal kirí a szürkés-barna ágak szövevényéből. Gyönyörű szép!

Kilátás a visegrádi fellegvár felé

Az Ürmös-rétet alaposan feltúrták a vaddisznók, a hajdani tárnák pokolmélynek látszó üregeit akkurátus kerítés övezi. A Szent Mihály-hegyi nagy turistaút-elágazásnál megállok egy kicsit: hóvirágok itt is, ott is. Most van időm bíbelődni a fényképezéssel, sehol senki, és most nincs szintidő sem. Játszom hát a beállításokkal, a kihajtható nézőkével, a képkomponálással. A mohos törzsű fákon túl, valahol a mélyben teherhajó motorja dohog, halványan hallani Visegrád felől a hagyományőrző történelmi dobszót is.
Jön a fel-le liftezés és cikcakkozás a hegyorom peremén, fel-felnyílik a panoráma a Duna felé, nem takarják még lombok. Erősen fúj a szél és egyre erősebben esik is. A védettebb mélységben, az andezitsziklákból álló kőfolyáson találok néhány ujjas keltikét, most fognak hozzá a virágzáshoz. Harsány zöld, mérges kontyvirágok dugják ki pöndöri leveleiket a kemény, barna földből.
3. panorámapont: Remetebarlangok. Szép, békés hely, mindig is szerettem... most is téblábol itt néhány kiránduló: egy üldögélő szerelmespár, adrenalindús tinédzserek, egy népes család, még ismerőssel is találkozom a régi szép bélyeggyűjtős korokból. Felettem, a szürke sziklákon sárgán ragyog a ternye. Virágzik a hajdani vulkán. Lent, láthatatlan mélységben vonat zakatol el, füttye visszhangzik a sziklákon. Április elején, ott lent, félmaratont fogok futni.

Meredek a kapaszkodó felfelé, utam a barlangokat rejtő szirt fölé kanyarodik, meg-megállok lihegni egy kicsit. Szerencsére a száraz talaj nem csúszik, de várom, hogy jöjjön már az elágazás, ahol rátérhetek a sárga kereszttel jelzett útra - ez már lefelé tart, egészen Zebegényig.
Összehúzom a kabátomat, az eső hol rázendít, hol abbahagyja. Dobozi Mihály történetén tűnődök, mennyi emberi sors, mennyi személyes tragédia, mennyi hősiesség teszi ki azt, amit történelemnek nevezünk... Miközben a Dobozi-oromnál nézelődök, ahol valaha a mélybe ugratott a hajdani vitéz, felettem repülőgép zúg el. A túlpart távolinak tűnik, az esőben fénysugár simogatja végig a szántóföldet. Csuszka balettozik a vékony ágakon, fejjel lefelé lóg, fél lábacskájával kapaszkodva, hogy elérjen valamit az ág végén.
Ismét cseperegni kezd, indulok tovább, az út szélén ráncos, bársonyos, puha leveleket hajt a tavaszi kankalin. Talán mikor legközelebb itt járok - március végén lesz egy teljesítménytúra - addigra bimbót is hajt. Most hóvirágok fehér cseppjei ragyognak a barna avar felett, fázósan.

Lent, Zebegényben jöhet a rétes és a sör... így kerek a nap.