Terep-járó: Rebellis hóvirágok március 15-én

Aki azt hiszi, hogy minden hóvirág egyforma, az nagyot téved. Hihetetlen a változatosságuk! A március 15-i szabadnapra azt terveztem, hogy a Budai-hegység lankáin felkutatok néhány - az ünnep szelleméhez illő - rebellis hóvirágot! Azaz, szokatlan kifejlődésű, furcsa, a megszokottól eltérő példányt. Úgy terveztem, a húsz kilométeres túra során azért csak észreveszek az út szélén egy-kettőt, a sok száz közül "kikacsintó" fura példányt. Ehhez képest a furcsaságok elbűvölő áradatával találkoztam...

"Dagi" és "sovány" kikeleti hóvirág - Galanthus nivalis

Reggel van, nem sietek. Odakint szürke, borongós a világ, és meglepően hideg is van. De már annyira vágytam ki a szabadba, hogy muszáj menni... azért húzom kicsit az időt, mosogatok-vasalok, aztán irány a villamosmegálló. A Széll Kálmán téren "lovat váltok" - azaz, villamost, és elzötyögök vele egészen Hűvösvölgyig. Tele van botos-hátizsákos kirándulókkal, még ismerős is akad köztük. Hűvösvölgyben szerencsém van, öt perc múlva indul a 63-as busz Nagykovácsi felé, egy papírpoharas kávé még épp belefér...

Az utak szélén szép számban virít a védett kikeleti hóvirág

Nagykovácsiban a piros sáv turistajelzésre kanyarodok, nyári emlékeim szerint szép itt az erdő. Ahogy kiérek a település meredek utcái közül, a fák között egy másik világ fogad. Megállok, megérintek egy érdes, szürkésbarna törzset - ráhangolódok lélekben is az erdőre, és ahol vendég az ember, ott köszönni illik...
Hóvirágok itt is, ott is, fehér cseppek a barnás avaron. Más még nemigen bújik, viszont harsog, harsog a madárdal, harkálydobolás visszhangzik, ahogy lassan magam mögött hagyom a városi zajokat, az autókat, a kutyaugatást. Kövér, kékesfekete nünüke gyalogol komótosan az ösvényen, átlépem, biztos fontos dolga van... Kirándulók errefelé most nincsenek, zavartalan az erdő, próbálok hóvirágot fotózni, de kevés a fény... az égen vastag, szürke felhők, a csupasz fák szinte összezáródnak felettem, bajlódok a makro-előtétlencsével, ami szintén elég sok fényt elvesz - a fenébe is, hozhattam volna a kis teleszkópos állványt!

Utak kereszteződéséhez érek, egy jelzetlen szekérúton megyek tovább, sok ilyen van errefelé. Nem túl izgalmas, no meg fázom is, ezért szorosabbra húzom a hátizsákom vállszíját és kocogótempót diktálok. Csak a pocsolyák késztetnek fékezésre, meg néhány ritka hóvirág - hopp, egy "Galanthus nivalis forma isomicrochlamydeus"! (Archaikus hóvirág-forma, vagyis alkalmasint így nézhetett ki az ős-hóvirág. Olyan, mint Superman: kívül hordja az alsóneműjét. Külső pártaköre éppoly hosszú és zöld mintás, mint a belső "alsószoknya".) Kocogok, aztán fékezek a kisvirágú hunyorok megpillantásakor is. Fura kis zöld virágcsokrokat hajtott a föld, az egyik bimbóit mintha manókéz markolná.

Egy közelebbről meg nem határozandó helyen valósággal a csodák ligetére bukkanok. Pár négyzetméter, telisteli a vágyott ritka változatokkal. Mintha a teremtés alkotóműhelyébe léptem volna, a kísérletezés és a játékos kedv helyszínére. Hóvirág van egyfejű, van kétfejű... van, ami négyleplű, és van, ami szabályosan három, de a harmadik a "kupak" tetejéből nő ki. Van, amelyik virágot szabályosan beburkolja egy másik virág, találok szinte teljesen fehéret (lusus albus, a belső pártakör zöld mintája hiányzik), és olyat is, amit kívül is zöld minta díszít (viridapice vagy lusus pictus változat).

A Csergezán-kilátóhoz való közeledésemet messziről elárulja a kiránduló-áradat. A semmilyen, szürkés, nyirkos idő ellenére rengeteg kisgyermekes család és szerelmespár andalog az ösvényen, ki kutyával, ki kutya nélkül, mindenesetre nagy zajjal, vidáman. Itt már minden hóvirág-fotózásom közönséget vonz (elég mókás jógapozitúrákat tudok felvenni, hogy ne kelljen a sárba hasalnom). A négyleplű ("szirmú") példányt azért nem hagyom ki, bár ma ez legalább a negyedik ilyen. A kíváncsiskodó anyukával és kisgyermekeivel megbeszéljük, hogy ez olyasmi, mint a négylevelű lóhere.
A kilátónál nem időzök sokáig. Nagy a nyüzsgés, pár elvetemült még piknikezik is. Örömmel látom, hogy senki se szed hóvirágot, "tudjátok, ez az, ami az alcsúti arborétumban is van és védett".
Ismét kocogótempóban megyek lefelé, a Tarnai-pihenő felé, itt is rengeteg az ember és a kutya, tízóraiként elrágcsálok némi aszalt gyümölcsöt, aztán útba igazítok két, GPS-el bajlódó leányzót a kilátó felé - mintha nem lenne tízméterenként felfestve a jelzés... Megsimogatok egy boxert, aztán egy-két elágazás után rátérek a zöld kereszt jelzésre, ami már velem marad Normafáig. Hirtelen elmarad mögöttem a vásári hangulatú felvonulás, ismét körülvesz az erdő csendje. Itt is csodálatosak a kisvirágú hunyorok, egy-egy keltike is tápászkodik már.
Az út a budakeszi műútig elég hosszú, viszont nem túl izgi, gyér erdő váltakozik sűrű, felsarjadzott ligetesekkel, a fakitermelők teherautói mély árkokat vájtak bele, az árkokban ott az elmaradhatatlan sár is. Amikor felbukkan mögöttem vagy hét színpompás ruhákba öltözött kerékpáros, és félrehúzódok, ezt mind a hét megköszöni - az egyikük egyetemi tanár, mint később kiderül.
Ballagok tovább a madárdalos csendben, kicsit unatkozom - az ég továbbra is bágyadt-szürke, nincsenek fények, jobb híján lefotózok egy tavalyról maradt gomba-kövületet - a sárgult szalmaszálak úgy csüngnek róla, mint a rasztahaj - meg valami kidőlt fát, ami olyan, mintha anakonda kúszna át előttem.
A műút után jön a vizsla. Hatalmas, izmos jószág, masszív nyakát megvakargatom, jön a gazdája is - az iménti biciklista, beszélgetünk a kommunikáció oktatásáról, a vizslák szokásairól. Nem sokkal később ismét "kutyás" kalandom van, a Pusztatemplom-mezőknél két agár szegődik mellém. Megint sok érdekességet tudok meg az agarakról, az állat hosszú, nedves orrát a tenyerembe dugja, szuszmákol egyet és szalad tovább. Távolabb ott áll a két monumentális mamutfenyő. Nem gondoltam volna, hogy ezek tényleg ekkorák!
Budakeszin teszek egy kört. Nem szándékosan, egyszerűen furán vannak felfestve a jelzések. Ismét a mamutfenyős réten kötök ki, nem akarok hinni a szememnek. Viszont láttam egy óvilágian bájos részét a településnek, így végül is nem bánom a kört. A buszállomás után megint egy unalmas aszfalton ballagás jön - sűrűn elhúz mellettem egy-egy autó, várom már, hogy vége legyen ennek a résznek, és a zöld kereszt jelzést ne villanyoszlopokon, hanem fák törzsén lássam... Végre! Tábla jelzi, hogy Natura 2000-es területre értem, mégpedig a Mária-szakadékba. Itt még sosem jártam, ami bizonyítja, hogy még a közelben is lehet új dolgokat felfedezni... Megcsodálom a két sziklát, amit mindha egy óriás hasított volna ketté egy bárddal, és tudom, hogy valami kis barlang is volt itt valaha... alkalmasint régi, pogány kori kultuszhely lehet, ami aztán Mária-kegyhellyé vált, különös hangulata van. Különleges a mikroklímája is. Ahogy nézegetem a mohos, páfrányokat lengető köveket, az a benyomásom támad, hogy valaha itt víz is folyt. Szinte sötét van itt a nyirkos szurdokmélyben. Hóvirág bőven akad errefelé, és a sziklák között mintha egyenesen odakészítették volna őket a fotózásra. Szebbnél szebb "beállítások", hátterek, színek - csak ne lenne ilyen borongós, sötét az idő! Jólnevelt turistaként az ösvényen maradok, és így is rengeteg a látnivaló. Még különlegességet is találok: egy csokor "isomicrochlamydeust", valósággal mesebeli virágnak látszanak.
Sajna a település egész közel van, a szurdok peremén kerítések húzódnak, a hátsó kertekben pedig autóroncsok enyésznek a szokásos szemét és "jó lesz az még valamire" típusú autógumik és építési hulladékdeszkák társaságában... ejj, nem kéne ezt.
Ahogy kijutok a szurdokból a "faluszélre", érezhetően több fokkal melegebb lesz. Innentől megint sokasodik a nép, és elég beszédesek - a kelleténél többet hallok politikáról. A nemzeti ünnep előhozza ezt a témát... Szedem is a lábam, a makkosmáriai kegytemplom csúcsa az ég felé bök a vityillók tetői felett, a réten valakik szalonnát sütnek - ínycsiklandozó, most jut eszembe, hogy én csak az aszalt gyümölcsöt ettem... Hamar felérek Normafához, kicsit kékül az ég, aztán hirtelen szél kerekedik és szinte vihar előtti módon elfeketedik... de akkor már a kezemben a forró, frissen sült lángos.