Terep-járó: Fel a Csóványosra!

Fel a Csóványosra!
Az idei év számomra első olyan túrája, amin kitűzőt és emléklapot kap az ember. A Börzsöny Természetbarát és Hegymászó Egyesület néhány tagját már évek óta ismerem, a Börzsöny pedig mindig is közel állt a szívemhez, így ez egy ígéretes túra január végére. Lent már csörgedezik az olvadékvíz, hóvirágok bújnak, de a hegyekben még magasan áll a hó, így akár évszakokat is átgyalogolhatok... egy a lényeg: időre fent lenni a Csóványoson.

A csóványosi kilátó

Korán kelek - legalábbis ahhoz képest, hogy vasárnap van. A Nyugatiban kiváló, frissen sült és még meleg rántottszeletes szendvicset veszek, ráadásul 350 forint mindössze. Megszépíti a pirkadatot. A zónázó vonaton nincsenek sokan, a váci átszállás is simán megy a régi időkből itt maradt kis piros szerelvényre. Irány Diósjenő, túrám kiindulópontja.

Diósjenő felett csak pár métert kell megtenni az aszfaltos erdészeti úton

Úgy egytucatnyi ember száll le velem együtt, elég hamar lehagynak, egyre távolabbról hallom a túrabotok kopogását. A falut ködös nyirkosság és fojtogató széngázszag lepi be, azért megbámulok egy-két, lepusztultságában is hangulatos 19. századi és századfordulós épületet, tornácot, ahogy szedem a lábam felfelé... vagy két kilométer, mire kiér az ember a hegy lábához. Most hó fedi a szerintem középkori útdarabkát - akkoriban rakták ki púpos hátúra, élire állított kövekkel az utakat - aztán egy rövidke aszfalt, és a zöld sávval jelzett ösvény meredeken bekanyarodik az erdőbe.

Ködzónában

Ködzónába érek, szerintem gyönyörű, én szeretem a köd titokzatosságát és a finoman kibontakozó színeket. Nem is haladok valami gyorsan, mindig akad valami fényképezni való! A csertölgy tavalyi, odaszáradt levelei szinte fellobbannak, ahogy közel érek hozzájuk, rókavörösen és telten, hogy aztán visszahulljanak a szürkületbe.
Elegyes erdő, egyre több a szürke törzsű, daliás bükkfa. A Dugóhúzó nevű részhez érve vizsla ront ki az erdőből, igazi vizslamódra úgy kanyarodik előttem, hogy csak úgy repül a hó, fenekét nekicsapja a combomnak. Én megpaskolom a vadgesztenyéhez hasonlóan fényes hátsót, hálából kapok néhány ostorszerű farokcsapást, markom tele lesz bársonyos fülekkel és pofazacskókkal. Aztán ott a másik is, mert kettő van, rakétaként száguldoznak, hamarosan beérnek a gazdik is.

Kikékül felettem az ég, ahogy kiérek a köd-zónából. A színek megváltoznak: a vöröst és szürkét felváltja a kék és fehér árnyalatok sokasága, kiélesednek a kontúrok. Ragyogva záporozik a napfény, villognak a hókristályok. Állatnyomok sokasága szeli keresztül-kasul a ritkás csalitost, aztán ismét bükkösbe érek, katonás vigyázzba állnak a törzsek, csíkosra festi az árnyék a havat... Az Őz-berek patakon át kell kelnem, egy kidőlt fatörzs segít ebben, bár piszkosul csúszósnak tűnik. A túrázók lábnyomaiból látom, hogy nincs más út... nagy levegő, nekivágok, sikerül a művelet anélkül, hogy megmártóznék a jegeces, fekete vizű patakban. A patakot amúgy olvadozó jéghártya borítja, rajta milliónyi rókanyom. Erről eszembe jut a háromezer éves kínai könyvnek, a Ji Csingnek a 64. koája: "úgy közelítsd meg a problémát, ahogy a róka átszalad a jégen". Hát itt látom, ahogy átszaladt...

Utam hullámzó, hol fel-hol le, de inkább fel. A Nyír-réten számítok némi panorámára, de hiába: ködcafatokat sodor az egyre erősebb szél, beburkolja a távlatot. Kezemet a kendőmbe tekerem, mert annyi eszem nem volt, hogy kesztyűt is hozzak, bár vagy fényképez az ember, vagy kesztyűt visel...
A navigáció nem is lehetne ennél könnyebb. Szépen kijárták az emberek az ösvényt. Fenyvesbe érek, furák a fények - elmosódnak a fénysugarak, ahogy átfurakodnak a sötét, kicsit baljós fenyőtörzsek között. Szinte színpadias a megvilágítás.
Valószínűtlen érzésem fokozódik, amikor bükkösbe érve becsíkozódik körülöttem a hó, aztán eltűnik a csíkosság, méghozzá csíkról csíkra, mintha leoltották, majd újra felgyújtották volna a világítást, ahogy a Nap előtt elrohan egy-egy felhőfoszlány... diszkófények!

A "Dugóhúzó" felső vége

Az utolsó nyiladékkal kapcsolatban rosszabbra emlékeztem. Már jön egy-egy visszafelé tartó túrázó, az egyik szerint fent nagyon hideg és zúzmara van, ezt nehezen hiszem el. Kétszáz méterre a céltól ilyen nagy lenne a különbség az időjárásban? És igen! Ahogy meglátom a csóványosi kilátó szerkezetét, kellemetlen zúzmarahullás kezdődik. Az erős szél apró nyílként lövöldözi a fülkagylómba a zúzmaraszilánkokat. Igencsak barátságtalan odafent az idő! De vidáman lobog a tűz, forró a tea, a fafüstöt elkapdossa a szél. Megkapom az emléklapot és az ízléses kitűzőt - emlékeznek rám tavalyról - kortyolok ezt-azt, és pillanatok műve, hogy csörgősre ne fagyjak. Eszméletlen hideg van itt a hegycsúcson, bár ezt biztos csak a szél teszi, reszketni kezdek. Indulás lefelé!

Állatnyomok mindenfelé

Kedvem ugrásszerűen megjavult, bár tudom, hogy lefelé nehezebb, mint felfelé, ilyen meredeken legalábbis. Szerencsére mély a hó. Nem a kitaposott, jól eljegesedett ösvényen ereszkedek lefelé, hanem igyekszem ki-kilépni a térdkalácsig érő hóba, ami egész jól megtart. Most gondolok először arra, hogy valamiféle bakancsa szerelhető hóláncot és botot kéne szereznem... Különösebb egyensúlytartási gondok nélkül érkezek a Zsivány-lyukhoz, ahonnan visszanézve megpillantom a fák felett a kilátót. Biztatom is a szembejövőket, hogy nincs messze a cél. Elég sokan jönnek szembe, még ismerős is akad köztük.

Az árnyékok csíkosra festik a havat

Lekanyarodok a piros X-en az Égés-bérc felé, ezután már nem is találkozom túrázókkal egészen Királyrétig. Már nem fázok, itt szélvédettebb, kezd visszatérni az ujjaimba a vérkeringés, ezzel visszatér fotós-kedvem is. Gyönyörű az erdő, mint mindig. Meghőkölök egy monumentális szarvascsapás láttán: akkora paták hagytak itt nyomot, mint egy söröskrigli! Akad vaddisznónyom is bőven. Az apróságok közül róka, nyúl. Két nyúlhuppanás közt egy három méteres hézag: jókorát ugorhatott a tapsifüles! De magukat az állatokat nem látom. Ismét süt a Nap, ragyognak a száraz lombok, fejem felett holló köröz lágy károgással. Aprómadarak éneke is hallatszik, csuszkák baletteznek a sima törzseken.

Az öreg, manó-lakta hársfát persze lefényképezem. Nyilván nem csak én, jól látszik kitaposva az ideális fotós-pont. A hatalmas, erős karjaival apró lények sokaságát dajkáló, odvas, furcsa formájú fa bizony alaposan eltér a bükkök katonás sorától. Nem csoda, hogy a térképen is szerepel.
A hó, ahogy haladok lefelé, egyre inkább megroskad, latyakká válik. Egy-egy meredekebb részen meg is csúszok, hemperedek egyet-kettőt. A bakancsom nyilvánvalóan átázott, de az XXL-es kamásliért hálás vagyok a karácsonyi kiárusításnak, ahol vettem. A kislábujjamon jól érezhetően fejlődik egy vízhólyag, az átnedvesedett zokninak köszönhetően.

Jön a Bagoly-Bükk, aztán a Suta-berki nyiladék: nem túl izgalmas, nyílegyenes terep, ráadásul most csúszik is, ahogy a latyak meg a jég váltakozik benne nagy, gömbölyded, vulkanikus kövekkel. Órámra nézek: ki kell lépnem, ha el szeretném érni a kisvasutat! Tavaly pont lekéstem, hallottam a távolodó dudálását... úgyhogy kilépek, itt lent a Bajdázói-tó körül már nincs hó, csak terjengős sár, nem lenne jó pont itt dobni egy hátast... A tavacskát ezüstös-fémes fényű jéghártya borítja, olvad is már, titokzatos buborékok ébredeznek benne, itt-ott kékes repedések is vannak rajta már. Egész jó a tempóm. Biztos ami biztos, bele is kocogok - itt Királyréten bezzeg hemzsegnek a hétvégi kirándulók, sár ide vagy oda - és könnyedén elérem a kisvasutat, ami indul is, ahogy felszálltam.

Átszállás Kismaroson - csatlakozás van, épp van időm megvenni a jegyet - és egy óra múlva már otthon, Pesten áztatom magam egy kád forró vízben, egy pohárka barna sör társaságában... Remek nap volt!