Terep-járó: Ragadozómadarak testközelből - madarászás a Dinnyési-fertőn

A Dinnyési-fertő valaha a Velencei-tó része volt, most attól elválasztja a vasútvonal és a Székesfehérvárt Budapesttel összekötő közút. A szikes-zsombékos, nádas terület madarak ezreinek kínál háborítatlan fiókanevelő- és táplálkozóhelyet, emiatt védett, sőt a "fertő" szíve fokozottan védett terület, így csak vezetéssel látogatható. Egy ilyen vezetett túrát néztem ki a Duna-Ipoly Nemzeti Park honlapján.

Vörös vércse - Falco tinnunculus

Ötkor ébresztő, hatkor indulás, hétkor már a vonaton ülök a Déliben, nyolcra a vonat Dinnyésen van. A vonat modern, tiszta, fűtött - igazán kényelmes az utam. Odakint lassan pirkad, rákezdi a hó, vékony paplant terít a tájra. A vonatablakra hópelyhek tapadnak, odakint mesekastéllyá változik minden egyes szegényes külvárosi porta, ipartelep, lerakat. Néhol még a karácsonyi fények is világítanak. A túra találkozója egyébként kilenckor van, így lett egy óra "szabadidőm" Dinnyésen. Kilépek a hóesésbe, rajtam kívül két srác száll le, az egyiknél hatalmas távcső, a másik vállán fotóállvány - biztosan a madarak miatt jöttek ők is. Nincs hideg. Fejemre húzom a kapucnit a szakadó hóban, és körbeballagom a települést. Egész gyorsan telik az idő, de azért még jut arra is, hogy beüljek egy egész kulturált kocsmafélébe egy kávéra. Homlokzatán "disco"-t hirdet egy málladozó felirat, odabent meleg van és igazi vasárnap reggeli béke.

A hóesés eláll, puhán olvadozni kezd a fehérség, fekete-fehér fametszetté változik a világ. A találkozási pont jellegzetessége egy gólyafészek az oszlop tetején, pár lépésre egy nádfedeles csűrféle kínál szél- és esővédett helyet. Látszik, hogy amúgy a gyapjas jószág menedéke, de most egy asztal áll benne, a túra idejére madárgyűrűző állomásként funkcionál... és már gyűlnek is a kirándulás résztvevői, leginkább kisgyermekes családok, és a fiatal madarász segítők máris marokszám hozzák a textilzsákocskákat, bennük mocorgó bemutatandó madarakkal.

De nem ők kerülnek szem elé elsőként, hanem egy áramütést szenvedett, szárnyaszegett, mentett vörös vércse. Szelíden viselkedik, óriási fényes szemeiben szomorúságot vélek látni. Meg lehet simogatni. Nagyon óvatosan nyúlok felé, megérintem a tollait - milyen bársonyos, micsoda kontraszt ez a meleg, barnás-rőt puhaság a félelmetes, fémes-fekete csőrrel és karmokkal!
Szakvezetőnk végtelen kedvességgel bánik a zacskóból kiemelt madarakkal, legtöbbjükön már van gyűrű, csak adminisztrálni kell, ami pár másodperc, aztán jöhet a szabadon bocsátás. Szén- és kékcinegék, zöldikék, és - nini - egy mezei veréb. Belőlük egyre kevesebb van, mióta a falvakban megszűnőben van a háztájizás... viszont a kerecsen- és vándorsólymok száma a nyest-biztos költőládáknak köszönhetően növekszik, és a templomtornyokban ismét tanyát ütött a gyöngybagoly.

Jó kezekben... az az ujjbegy bizonyítja a cinegék harciasságát

Indulás a "terepre"! Olvadozik a hó, leple alól egyre nagyobb foltokban ütközik ki a barnásfekete föld, a meglepően zöld fűcsomók, egy-egy rubinpiros csipkebogyó. A gizgazok megrebbennek, szerteszórják hópamacsaikat, amikor madársereg lebben fel róluk - még mindig bőven vannak gyommagvak, az apró énekesmadarak táplálói. Távolabb valóságos felhő emelkedik a magasba. Vadludak, mint megtudom, százával, de lehet: ezrével is vannak. Harsány gágogással örvénylenek, távolabb két felriasztott tőkés réce repül merev szárnycsapásokkal a tó felé. Amott, a nádason túl vonat siklik hangtalanul.
A ragadozómadár-fogó hálócsapdák ezúttal üresen maradtak, de azért látni ragadozómadarat: egy kövér egerészölyv figyel a fekete, téli gallyak között.

A bakancs igen hasznos ilyenkor

Hopp, vízátfolyás, gondos kezek egy szál zsaludeszkát fektettek rajta keresztbe. Jobb kéz felől nyílt víz, nádas, minden nádbugán hópamacs. Jókora a sár. Nincs más, itt át kell kelni. Én köztudottan bele szoktam esni az ilyen helyeken, ezért mielőtt lenne időm gondolkodni és magamat ijesztgetni, bátran a pallóra lépek, öt-hat lépés, és már a túloldalon is vagyok. Jönnek szépen a többiek is. Ballagunk a Dinnyés-Kajtor csatorna partján - ez vezeti le a Velencei-tó felesleges vizét - kétfelől nádak, egy-egy öreg, csomoros törzsű fűzfa, a vízben titokzatos, gyűrűző élet. Vaddisznótúrások vetik fel a földet, az egyik túrás felszínén kerek, "sokujjú" nyom, némileg még az úszóhártyák is látszanak. Vidra! Amott vaddisznócsülök hagyta nyomok, és egy róka kanyargós csapása rajzolódik ki.
És persze a nádasban is temérdek a láthatatlan madár. Hangjuktól szinte vibrál a levegő. Barkós cinegék, récék, távolabb, a nádon túl egy korán jött bíbic jajong. Fejünk felett méltóságteljesen átbilleg, mint egy fél ajtónyi téglalap, egy fiatal réti sas. Fényképezőgépem teleobjektívének fókusza persze a nádbugákra van élesítve, ezért az összes képen a sas mindössze egy szürke paca, de legalább láttam, életemben először láttam vadon élő, szabad sasmadarat!

Megtudom, hogy a bíbic "kicsiklandozza" a földből a gilisztákat. Egyik lábán áll, míg a másikat a talajon rezegtetni, ettől a giliszták előjönnek. A "bíbices" réten tudnánk megkerülni a nagy vizet, de végül mégiscsak a billegő zsaludeszkán, mint pallón kell átkelnünk megint. Meglepetésemre a hófoltok között egy szál virágzó sziki őszirózsára bukkanok!
A csűrfélében közben ismét gyűltek a hálóval fogott madarak. További zöldike- és cinege-áradat, egy szigorú tekintetű meggyvágó, és - de gyönyörűek! - két fiatal, hím tengelic. Igazi trópusi látvány élénk színeivel. Még egy gyönyörű mesét is meghallgathatunk arról, hogyan lettek a tengelic színei... a Teremtő festőpalettájának utolsó, összekapirgált szín-morzsáiból. Megszólal a déli harangszó, és mintha angyal szállna el a kismadarakkal együtt.
Csodálatos, mennyi élet, mennyi szín és hang rejlik egy ilyen havas januári napban...