Terep-járó: Dobogókő-Királykút-Prédikálószék: túra az olvadó hóban

Ennek a kirándulásnak akár azt a címet is adhattam volna, hogy "a hóhernyók nyomában". Napsütés, olvadó hó formái, kék ég, igazi téli színpompa jellemezte kedvenc útvonalaim egyikének bejárását.

Kilátás Prédikálószékről

A HÉV-en zötyögök Pomáz felé. Egy nyugdíjas tanítónővel beszélgetek, felnőtt szellemi fogyatékosokat tanít matematikára. "Ha nem foglalkoztatnánk őket, csak ülnének, néznének maguk elé és leépülnének..." Mit mondjak, ad gondolkodni valót. Még a dobogókői buszon is ez jár az eszemben. A busz ablakain egyébként nem látni ki, a sofőr pedig dühös egy szegényemberre, aki a középső ajtón merészelt felszállni. "Ki mondta neked, hogy itt felszállhatsz?! Ez nekem százezer forint bírság, ember, nekem családom van!" - nem nehéz kihallani a sofőr szavaiból az egzisztenciális félelmet, már-már pánikot. Megint csak van min gondolkodni.
Örülök, amikor végre a természet világába érek... ahol a dolgok logikusan, optimálisan, hatékonyan mennek.

A dobogókői kilátópont alatt párába vész a táj. A Dunát nem is látni, de odaképzelem. Hirtelen felszívja az erdő a busszal érkezett sokaságot, csak egy pilincka lábú kis énekesmadár nézeget rám, félrebillentett fejjel. A Zsindelyesben iszom egy kávét - vendégmarasztalóan lobog a láng a kandallóban - aztán indulás, végig a piros háromszög jelzésen Király-kútig. Csodálatos az erdő pompás magánya! Kattintgatok a "sífutó út" mentén felbukkanó látnivalókra... Az első fotók sose sikerülnek... Az út egyre meredekebben lejt, izmaimat meg kell feszítenem minden lépésnél, a jeges olvadék erősen csúszik. Dalolnak, dalolnak a madarak. Kék az ég felettem, sziporkázik a Nap, egyre meredekebben sütnek be sugarai a sarjerdő vézna hajtásai között. A tüskés szeder levele bezzeg most is zöld.

A Király-kúti vadászkunyhóhoz közeledve keréknyomokat és egy vékony vércsíkot látok a havon. Rekonstruálom a történteket: a lelőtt, vérző vadat utánfutóra dobták. A vérnyom körül szaglászó rókák nyomai mindenfelé látszanak. Egyszercsak barna ragadozómadár lebben fel pár méterre egy bokorról. Gatyás lábait lefelé mereszti, karmai sárgák, vonakodik távozni. Érzem a szárnyai szelét az arcomon. Akkora, mint egy fél paplan. Őt is idecsalta a vér, a vadász-zsákmány. Több eszem is lehetett volna, "csőre töltött" fényképezőgéppel kellett volna közelítenem, tudva, hogy lehetnek itt ragadozó állatok... de mindegy, a "sast" már elszalasztottam. Valahol már a távolban lengeti szárnyait hangtalanul, lomha ívben kanyarodva.

A Király-patakon nem könnyű az átkelés. Jeges minden, az áthajló vulkanikus köveken jégcsapok lógnak. Igen nehezen találok a lábamnak stabil pontokat, főleg a patak után, felfelé - hiába építettek ide lépcsőket, tükörjég minden. Pont ekkor érkezik két fiatal, vidám kiránduló lány a túloldalra, sikerül méltóságom romjait megőrizve felkapaszkodnom valahogy a fák közé...

Gyönyörű rész jön, olvadó hóformák: manók, kígyók, kukacok, mackók, miniatűr hóemberek... megannyi absztrakt forma, amibe akármit beleláthatok. A két lány elég sokára ér utol, nekik se lehetett könnyű az átkelés. Fotózgatok a sziporkázó fényben, élvezem, hogy időmilliomos vagyok. Állatnyomok szelik át keresztül-kasul az erdőt. Egy hete esett a hó utoljára - amikor épp a Salabasina-árokban voltam - azóta nem, tehát egy hét nyom-termése látszik a fák alatt.

Végre kiérek a "főútvonalra" Prédikálószék felé. Ez a turistaút egyben Komárom-Esztergom és Pest megye határa is egy rövid szakaszon. Arra számítottam, rengeteg kirándulót fogok itt látni, de két terepfutót, egy elvetemült bringást és egy kutyasétáltató bácsit látok csak. Fejem felett hollók keringenek. Szinte mindig hallani őket az utóbbi években. Örülök, hogy Mátyás király címermadara ismét ilyen szép számban él errefelé, biztos találnak maguknak táplálékot is bőségesen.
A kilátó felé ismét mélyül a hó, csúszik a meredek, odaérve megpihenek egy kicsit, iszom a termoszban hozott forró teából, nézegetem a párás panorámát, szokás szerint elborzadok kicsit a magyar történelem drámai pillanatait ábrázoló, képregény-stílusú grafikákon, amik a kilátó falait díszítik. Sorban érkeznek a kirándulók, egész szép sereg ember lesz itt hirtelen.

Nem megyek tovább a Vadálló-kövek felé, mert túlságosan csúszósnak, veszélyesnek ítélem a terepet, inkább visszafordulok, és kb. másfél-két kilométer után letérek egy jelzetlen szekérútra a Duna felé. Jókora kerülő, gyakorlatilag hátulról megkerülöm a hegyet, de mégis jobb, mint Diós felé menni a világ legunalmasabb erdészeti kacskaringóján. Így nagy ívben kikerülöm a fokozottan védett területet is. Végül ez a szakasz lesz utam egyik legemlékezetesebb része! Az út szépen kirajzolódik a hópaplan alatt, de érintetlen: egy hete sem jármű, sem ember nem haladt rajta. De mit is mondok, még hogy érintetlen? Hiszen ez valóságos főútvonal. Az állatnyomok valósággal tobzódnak. Különféle csülkös vadak jártak erre minden elképzelhető méretben, ezen kívül természetesen róka, nyúl, és pár olyan apróbb nyom, amit nem tudok azonosítani. Van egy közel tenyérnyi, "sokujjú" nyom is, amiről tudom, hogy a borzé. Maguk az állatok nem láthatóak, de érzem: számos szempár figyel. Pár száz méter kell csak, hogy a piros sáv jelzésű útra érjek. Borz koma láthatóan szereti az emberi járást követni, mert hosszan látom lába nyomát ezen a forgalmas, járművek által is fényesre kijárt útnak a szélén is.

A turistaút néhol levezet a fák közé vagy a patakhoz, át is kéne ugrálni rajta - ilyen jeges köveken én nem szeretnék ugrálni, inkább maradok fent a jégbordák alatt rejtőző töredezett aszfalton. Fakopáncs bontja felettem egy száraz fa kérgét, csak úgy záporozik a nyakamba a törmelék. Itt, a Szőke-forrás völgyében már alig van hó, inkább csak foltokban. Szememnek üdítő a rőtbarna színek látványa a vakító fehérség után. Látok pár zöld, áttelelt, fehér pettyes tüdőfű-levelet is. Zöld moha, vöröslő száraz bükkfalombok. Színes az erdő. Itt van a Fingós-forrás is, amit szemérmes turistatérképem nem nevez a nevén, ám a kihelyezett tanösvény-tábla igen. Hallani már Dömös zajait is megszűrve a fák között.

A Szentfánál megint vannak kirándulók. Elolvasom az ismertetőt a helyről, "csodák és ámítások", írja, micsoda vonzereje lehetett a két libapásztor lányka Szűzanya-látomásának annak idején! Akár egy második Lourdes is válhatott volna a helyből - áradtak a csodavárók, gyógyulni vágyók, vagyis hitben, testben megerősödni vágyók - ha a helyi polgármester meg nem elégeli, és ki nem vágatja a Szűz képmását kérgén kirajzoló "csudálatos" fát... Tűnődök hát tovább, miben is rejlik vajon valójában a csoda? A szent hely, a kápolna persze megvan, és manapság is felkeresik még...

Dömös határában három dolog is megállásra késztet. Az első egy hívogató büfé a kisállat-simogatóval szemben. Palacsinta, rozéfröccs, még melegedő házikó is van. Ritka látvány a manapság gyakori bezárt faluszéli kocsmák, tönkrement falatozók világában. Örülök neki, és szívből kívánom, hogy legyen bőven vendége, bevétele.
A másik egy pitbull. Jó kövér, fehér alapon fekete foltokkal. Szökdécselve ront rám. "Nem bánt!" kiabálják a gazdái, mondjuk ez a mondat szerepelhetne a világ 10 legnagyobb hazugsága között, de a kutya tényleg nem bánt. Kivéve, ha a rám ugrálást és összenyalást nem tekintjük annak. A vigyorgó bullterrier egész máshogy ugrik rám, mint ahogy a vizslák szoktak. Ha egy vizsla rád ugrik, az rajtad is marad, mint egy matrica. Ez viszont lepattanót játszik. Nekem ugrik, visszapattan, röhög. Én meg csak győzzem az egyensúlyomat megtartani!
A harmadik két Jehova Tanúja. Eddig még csak Budapest néhány helyén láttam a mosolygó néniket az Őrtorony újságjukkal, így faluszélen soha. Szerencsére ezek is ártalmatlanok, pár szó után "Isten áldásával" elköszönünk, és egy utcahosszat megtéve már látom is a buszmegállót. Egy perc, és itt a sárga busz, ahogy a menetrendben állt... kiváló. Szentendrén kiszállok, még teszek egy sétát az óváros hangulatos utcáin - a lehetetlen időpont ellenére hemzsegnek a külföldi turisták - eszem egy sajtos-tejfölös lángost, nézek ki a fejemből, megbámulom a Dunát - kövér, fehér hattyúk siklanak rajta méltóságteljesen, és egy sereg, egyáltalán nem méltóságteljes vadkacsa - aztán irány a HÉV, hazafelé.
Gyönyörű nap volt!