Körbement a népszerű közösségi oldalon, de hírlevélben is megkaptam - meg rajtam kívül nyilván párezer ember - hogy egy népszerű kalandtúra-szervező utazási iroda ingyenes kirándulást hirdet a Börzsönybe. Ezek jó hangulatú csődületek szoktak lenni. Amúgy is sokszor ér a gyanú, hogy magányos túráim oka az emberutálat, most hát beírtam a naptáramba... és már előre kíváncsi voltam, kikkel fogok találkozni, megismerkedni.
Szürke, nyomott januári reggel, tegnap még hívogatóan kéklett az ég... A Nyugatiba hamar kiérek, nekem csak egy villamosmegállónyi távolság, és a jegypénztár előtt se áll hosszú sor. Elég sok kiránduló nyüzsög a szobi zónázó vonat körül, csattognak a túrabotok - úgy látszik, ezen az idei első hétvégén mindenkire rátört a bejgliundor! Főleg, hogy ilyen tavasziasan enyhe az idő...
Zebegényben kiderül, hogy a túra résztvevőivel volt tele a vonat. Vagy százötven ember gyűlik össze a Koós-féle templom körül. Már épp azon gondolkodom, hogy megszökve előreindulok, amikor meglódul a tömeg és nekivág a sárga+ jelzésű útnak. A lejtés egyenlőre enyhe, szép hosszú libasor alakul ki. De sebaj, fog ez még oszlani a hegyen! Mert aztán jön a mélyút, egyre meredekebb - és sárosabb - aztán a Borostyán-kői pihenő után az igazi sziklás, kapaszkodós rész. Mit mondjak, nem fázok. Néhol piszkosul csúszik, főleg miután az előttem haladók is össze csúsztákmászták a hegyoldalban kanyargó ösvényt. Lehet, hogy sebességtúllépés az oka, de az egyik kanyarban én is "kisodródom" lefelé, a sáros avarba, nem könnyű visszakapaszkodni. A tavalyi avarréteget szinte összenemezelte a ránehezedő hó, hullámzó barna tengeréből zöld mohaszigetek emelkednek ki. A fák között felvillan a Duna túloldalán a visegrádi fellegvár liláskék, masszív kontúrja.
Homályos az idő. Felfelé, mindig csak felfelé. Valahol lent, a Duna tompa kékesszürke, szinte fémes szalagján teherhajó úszik. Még mindig sok az ember. De nem baj. Két ismeretlennel jót beszélgetünk a 40 feletti párkeresés nehézségeiről. Kész terápia.
Az Ürmös-réten hirtelen megváltozik az időjárás, a fények, a színek. Kék az ég, rajta guszta, fehér bárányfelhő-flotta. A fák ágai körül vakító fényű párapamacsok. Aurája van mindennek, ragyognak a cseppek. A rétet alaposan összetúrták a vaddisznók.
Nini! Egy pirosló hunyor! Nem hiszek a szememnek. Ez elég korai vadvirág, rendszerint előbb találkozom vele, mint hóvirággal, mégis eddig februárnál előbb sosem találkoztam vele. És most mégiscsak Vízkereszt napja van, január hatodika.
A Julianus barát-kilátónál megint változik az időjárás. Hatalmas ködpaplan hullámzik alattam, és emelkedik egyre feljebb. Pillanatok alatt elmosódik az ágak szövevénye, elnyeli a köd az előttem ugrabugráló csuszka-párt, és hamarosan az orromig se látok. Felmászok a kilátó tetejére, de panoráma nincs - viszont sok mindent megtudok a drónokról. Megiszom a csúcsra tartogatott dobozos kávémat - jól is esik - aztán lefelé indulok, szerencsére a túraszervezők eltekintenek a Remete-barlangoktól - az a rész most nagyon csúszhat, és ilyen ködben...
Elmosódnak a kontúrok, hullámzik a köd. Szeretem fotózni. Viszont nem vastag, ahogy pár métert ereszkedek lefelé nagy óvatosan a kék-sárga sávon, ismét kiélesednek a körvonalak, kiszínesedik túratársaim ruhája, hátizsákja. Visszanézek felfelé, a tejföl-köd határára. Szép.
Balra el a sárga sávon. Megint jó nagy a sár. Hirtelen árnyékom keletkezik: a párát napsugarak bökik keresztül. Felragyog a maradék, aranysárga tölgylomb a fákon, millió és millió festett, templomi üvegablakként fénylenek a még tavaly lehullott levelek. Gyönyörű látvány! Egy korhadt fatörzsre szép, fehér szegélyes lepketapló rajzol szeszélyes kottavonalakat. Ragadozómadarak jajongó kiáltása száll a fák felett. Furcsa, de hirtelen egyedül maradok az erdőben, már egész megszoktam a nyüzsgést... Ballagok az érdes törzsű tölgyek között, a Nap ismét eltűnik, ezúttal az égen úszó lencsefelhők mögött. Kutyafejű, mohos ág nyúlik be elém. Most már folyamatosan lefelé tart az út, megtettem ezt nemrég, novemberben lehetett... csúszik most is, mint akkor.
Megnézem a Trianon-emlékművet, és szemezek az erdő aljával, mert itt szokott ám hóvirág is nyílni, de még egyet sem látok. Úgy látszik, az a hunyor amolyan "első fecske" lehetett. Bár ha az idő ilyen marad, idén különösen korai lesz a tavasz!
Az eget hirtelen fénysugár szeli át. Ferdén süt a Dunára a napfény egy felhő-lyukon keresztül. Varázslatos, olyan, mint egy szentkép, egy profán szentkép.
Zebegényben mindenfelé sáros bakancsú emberek jönnek-mennek, ülnek a padokon, vakargatják a sarat ágdarabokkal, bélelik nejlonnal az autóik padlóját. Még a sörözőben is sorbanállás van, nem erőltetem a dolgot, inkább leballagok a Duna-partra, nézni kicsit a nyugovóra térni készülő Napot. A Dunán, annak a szigetfélének a végénél kitárt szárnyú kormoránok szárítkoznak. Olyanok, mintha fekete rongyokat akasztottak volna az ágakra, mozdulatlanok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.