Olvadás a Normafánál: a hó titkos magánélete

Téli vasárnap reggel. Párásan süt a Nap. Látom, ahogy a budai hegyek felé nézek, hogy ott még hó fehérlik át a fák fekete rácsozata között... villamosra hát, irány a Normafa!

A Jászain japán turistacsoport tömörül, minden irányban fényképeznek. Fényképezik a síneket, a villamost, egymást villamossal, egymást anélkül. Utat engedek nekik. Sűrű bólogatás, mosoly. A Széll Kálmán téren baleset - valaki át próbált szaladni a villamos előtt, nem sikerült neki igazán, de szerencsére a jármű "csak" fellökte... az idegenvezető gyorsan odébb tereli a japánokat, én meg megyek fel a lépcsőn a 21-es buszhoz. Ahogy felérek, már meg is érkezett a mentő, indulnak a villamospótló járatok... Aztán egyszercsak a busz is tele lesz a japánokkal. Sűrű bólogatás. Mosoly. Mosoly.
Örülök, amikor végül fent vagyok a Gyermekvasútnál. Ragyog a Nap, kék az ég. Olvadozik a tegnap éjjel lehullott puha, nehéz hó. Szánkózók, síelők, hógolyózók. Veszek egy még meleg rétest és egy kávét. Szép minden. A japánok elmentek libegőzni.
Aztán amiért jöttem: egy ötkilométeres körséta, bekukkantok az ösvények szövevényébe, vörösen ragyognak a tölgy- és bükklevelek, narancs színek és kék ég, szürke és barna törzsek, színeket sziporkáztató fehér hó... Az ágakon olvadó "hókukacok" lógnak, halk zörrenéssel hullik le egy-egy pamacs. Úgy érzem, a hó titkos magánéletébe kaptam bepillantást. Él és mozog az egész erdő, csöpög, zizzen, csicsereg, az ágak megrázzák magukat és ledobják olvadó terhüket, a fehér havon valami fátyolszárnyú szúnyogféle szalad. Duzzadnak a rügyek. Az olvadó hó mindenféle alakzatot felvesz: óriáskígyó, lajhár, kukac, számtalan figura... micsoda színház!
Minden szép.