Terep-járó: Tojás 20 - túra Húsvét hétfőn a budai hegyekben

Tojás 20: kellemes sétának ígérkezik! Röviden, arról van szó, hogy az ember elsétál Normafától Solymárra, végig a Zöldön. Húsvét hétfő van, tegnap és tegnapelőtt esett, de mára szépen kitisztult az ég, és igazi hidegfront utáni, "tisztára mosott" kontúrok szegélyezik a távoli horizontot. A Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesület által szervezett túrán nem először veszek részt, pont kellemes sonka-ledolgozásnak ígérkezik, egyben átmozgatás is a jövő szombati félmaraton előtt.

Tündér-szikla

A szél kis híján visszalök a buszba Normafán. A nagy kanyarban vígan himbálódzik a narancs-fehér bója, alatta a rajtoltató asztalon minden papíron különféle nehezékek díszlenek. Meglepően hideg van. Korán is van még, nem vagyunk sokan, hamar végzek a papírmunkával és irány a zöld sáv jelzés. Kezeimet mélyen a zsebembe süllyesztve ballagok a lombtalan fák között. A reggeli napfény csíkokat fest a barnás földre, fénylő pára száll a csupasz ágak között. Itt-ott ujjas keltikék optimistán rózsáslila csomócskái pompáznak az avarban.

Valószínűtlenül masszív ujjas keltike tőcsooport - Corydalis solida

Jobbra le. A túra végig a zöld sáv jelzést követi, a navigáció semmi nehézséget nem okoz. Néha más túrázók, kisebb-nagyobb csapatok sietnek el mellettem. Körülöttem kora tavaszi fények és élénk madárdal szövedéke, nem sietek. Egy szűk kilométer után máris itt az első ellenőrzőpont a Disznófő-forrásnál. Itt, a szélvédett oldalon egész kellemes a világ. Ballagok tovább, kíváncsi széncinege ugrál az ágak közt, néha összekap más cinegékkel, okos szemével, fejét félrebillentve éberen figyel. Teleobjektívet elő... sikerül is elcsípnem egy kattintásra a kis akrobatát. Csak otthon, a képletöltéskor veszem észre, hogy életem első melanisztikus színezetű cinegéje, fehér arcfoltja "kormos", eddig csak képen láttam ilyet.

Reggeli párás fények Normafánál

Vakító fehéren villannak elő a Tündér-szikla függőleges szirtjei. Gyönyörű, elvarázsolt hely, nem lepne meg, ha az ősember vagy a bronzkoriak kultuszhelye lett volna. Itt-ott a fák alatt a bársonyos tüdőfű liláskék csokrai díszlenek, de akad pettyegetett tüdőfű is, kedvenc tavaszi fotótémáim egyike. Megjelennek az odvas keltikék lila-fehér fürtjei, orromban megérzem a virágok finom, édes illatát. Ázsiai lányokból álló csapat halad el mellettem nagy vígan: látom náluk az ellenőrzőfüzetet, úgyhogy ők is ezen a túrán vesznek részt...
A második ellenőrzőpont előtt épp a sarat kerülgetem, amikor egy kis tündérlány szalad elém, kezében csokinyuszival. Ajándék.

Fiatal bükkfa, széncinegével - Parus major

Innen városias részek jönnek, sok lépcsővel és aszfalttal. Nézegetem a nem éppen szegény emberek házait. A villamossínek feletti vezetéken mókus szalad át. Lassan elrágcsálom a csokinyulat, és mire a végére érek, a lépcső is elfogy alólam - pedig alulról nézve úgy tűnt, sose lesz vége. Egyenesbe fordul az út, feltárul a panoráma az imént elhagyott hegyoldalra, látom a Tündér-sziklát is a távolban. Az Apáthy-szikla mellett visz az út, aztán a Vaskapu-szikla nyílásán villan át a reggeli napfény. A kövek között élénk sárga ternyék virágoznak, fentebb leánykökörcsinek finom lila virágait mozgatja a friss szél. Néhány túratárs a caminós élményeit veti össze, bennem is felréved néhány emlék... az ajtó előtt hagyott bakancsok sora, a fura vacsorák, a vízhólyagok, a galíciai ködös reggelek.

Pettyegetett tüdőfű - Pulmonaria officinalis

Át az aszfaltúton - valaha volt egy srác, akit ugyanúgy hívtak, mint ezt az utcát, ki tudja, mi van vele most? - aztán ismét felfelé a Zöldön. Két virgonc turistahölgy spriccel el mellettem, a sebesség mellett még a kacagásra is van erejük, így kell ezt csinálni, kérem. Nagyot sóhajtva kapaszkodok utánuk. Szép út ez, szeretem, gyakran járok is erre. Szintbe fordul, és hamarosan felbukkan a harmadik ellenőrzőpont: az Árpád-kilátó. Itt egész nagy a nyüzsgés, a pontőrök egyike rám ismer a Fészbúkról, pecsételés, a "kötelező" fotó Budapest hídjaira, és már megyek is tovább. Tudom, hogy hamarosan elérkezik az "etető pont", ami mintegy a túra védjegye. De előtte még egy váratlan ellenőrzőpont is felbukkan, nyilván azok miatt, akik levágnák a kanyart.

Melanisztikus színezetű, "kormos arcú" széncinege - parus major

Etető pont? Valóságos svédasztal, még olajbogyó és sör is van. Kiderül, hogy a bögrémet a másik hátizsákban hagytam, de kreatívan megoldják egy pillepalack nyakrészét felhasználva. Egy túratársnak a műanyagpalack alja jut, készül pár vicces fotó...

A Tündér-sziklát kísérő kisebb kőképződmények

Nagyon szép útszakasz jön a Hármashatárhegy oldalában, a Guckler-úton. Szeretem az ilyen helyeket növényfotózás szempontjából, mert nem kell lekuporodni: a meredek oldalon valósággal szemmagasságban van a téma. És téma van bőven: meglepő mennyiségű hóvirág, aztán erdei galambvirág, épp kigöngyölődő, ráncos levelű tavaszi kankalinok. Jó sokat bíbelődök velük, hátamat simogatja a napfény, egyszer pedig belelépek egy monumentális ...-ba, elég sokan sétáltatnak errefelé kutyát, bár ez, a "nyomból" ítélve, bölény nagyságú lehetett. Sebaj, legalább szerencsém lesz - gondolom, miközben egy pocsolyában igyekszem a nagyját leáztatni.

Keltikés erdő

Szedem a lábam, hogy lehagyjam a szagot, ami minden növényfotós megálláskor utolér. A Virágos-nyereg után még egy kis felfelé szakasz jön - legutóbb, amikor erre jártam, hó borított mindent, pedig nem is volt olyan rég. Most a kopár hegyoldalban egész daliás bíboros kosbor tőlevelek pompáznak, persze ezeket csak az veszi észre, aki tudja, mit kell keresni... Ibolyák milliói színezik a talajt a ferde törzsű bükkfák alatt, mindenütt a lombfakadást megelőző virágok pompája.

Odvas keltike két színváltozata - Corydalis cava

A Tök-hegyi éles kanyar után végre tartósan lefelé sétálhatok, hosszú és monoton magányos ballagás következik. Tűnődök az élet dolgain, mint ilyenkor általában. Aztán egyszercsak véget ér az erdő, és sarjadó búzavetés szélén találom magamat, a távolban Solymár háztetői. Szemembe villan a napfény, megtaszít a szél. Elgondolkodok azon, hogy mi lenne, ha elveszíteném az itineremet. Ilyen még sohase történt velem. Na, ezek után hány percbe telik, míg tényleg elveszítettem? Tán öt se. A szél egyszerűen kifújta a hátizsákom hálós oldalzsebéből. Legalább hamar rájövök, visszafordulok érte - ott fehérlik a smaragdzöld vetésben - de két túratárs srác már le is hajol érte, hozzák felém. Csak az utolsó, a célpecsét hiányzik még róla...

Sarjadó élet. Hagymás fogasír - Cardamine (vagy Dentaria) bulbifera

Bal kéz felől ott a Szarkavár - a Pálos70 egyik pontja, most nem kell felmászni ide - az út a vetés és a kaszáló között vezet, felettem mélykék az ég, fehérek a felhők, igazi Windows háttérkép hangulat. Salátaboglárkák fényes kénsárga tányérjai nyílnak a kék ég felé. Gyönyörű lepke sütkérezik a lábam előtt: nappali pávaszem, a kedvencem. Annyira dermedt még a telelés után, hogy az ujjamra tudom sétáltatni, hogy odébb tegyem, biztonságos helyre. Fotózgatok, sietnem továbbra sem kell, a tempóm nem rossz, különösen a múlt heti Dél-Börzsönyi Kilátások túrán összehozott negatív rekordomhoz képest. Beérek Solymárra, szép ritkás "túrakígyó" halad előttem-mögöttem. Utcák sora, kínai bolt - most ez is zárva - építőanyag-kereskedés, műkörmös, kétnyelvű (ha az ó-sváb külön nyelvnek számít, akkor háromnyelvű) utcatáblák. A célkocsmára tavalyról emlékszem, meg is van. Kisebb sorbanállás, a harmincas táv résztvevői mennek tovább - idén a félmaraton miatt döntöttem a rövidebb, húsz kilométeres táv mellett - megkapom a záró pecsétet, az oklevelet és a kitűzőt. Épp beáll a 64-es busz, szerencsére van nálam környéki jegy, nem kell az automatával bajlódnom.
Süt a Nap.
Tavasz van.
Végre!