Terep-járó: Rákosborzasztó 25: túra Budapest határán

Rákosborzasztó. Közismert gúnyneve a "Rákos..." kezdetű budapesti településrészeknek, amik olyan messze vannak a központtól, hogy "ide már útlevél kell". Valójában a rajthely, Akadémiaújtelep a Nyugati pályaudvartól alig egy órányira van metrópótlóval és expressz busszal (jó-jó: tudom, hogy ennyi idő alatt Szobra vagy Székesfehérvárra is el lehet vonatozni). Viszont tény, hogy errefelé még nem túráztam, sőt, konkrétan: ez a táj túrázás szempontjából "fehér folt", a Rákosborzasztó 25 nevű szervezett teljesítménytúrának egyetlen métere sem zajlik jelzett turistaúton: errefelé talán nincs is ilyen. Szóval, kíváncsi voltam, mit lehet itt látni?

Meglepően sok mindent...

Kedvetlenül tápászkodik a Nap, vastag ködpaplanját magára húzza ezen a novemberi vasárnapon. Fázósan összecipzározom a kabátomat. Nyirkos a levegő, kihalt a Belváros, amikor a Nyugati felé ballagok a Körúton. Metrópótlóval megyek a végállomásig, Kőbánya-Kispestig, a buszon kellemes meleg van. Itt, a Kökin meg kell találnom a 202E busz megállóját, egész gyorsan sikerül, és a járat egy perc múlva már indul is. Szerencsém van.
Nézek ki a busz ablakán: amerre ellátni, szürkeség. Az Új Köztemető keresztjei sorakoznak előttem, mielőtt elveszítik körvonalaikat és belevesznek a ködbe. Érezni vélem a nedves föld, a fonnyadó krizantémok, az elhamvadt gyertyák illatát. November: Enyészet hava. Aztán sírkőfaragó műhelyek végtelennek tűnő sora, "konyhapultot is vállalunk", szürke műkő-angyal áll összetett kézzel, szárnya tollai mintha nedvesen összetapadtak volna a ködben.

Precíz szalagozás

Aztán jön az 501-es utca nevű megálló, itt szállok le, ez Akadémiaújtelep sarka. Érdekes városrész. A terület valaha Vigyázó Sándor grófé volt, akárcsak a Vácrátóti Arborétum, és ugyanúgy a Magyar Tudományos Akadémia birtokába került végrendeletileg, ahogy az... innen a név. Egyszerű az alaprajza: romboéder, két nagy átló, középen kerek tér. Kertváros, nem is rossz környék. Az utcáknak nem neve, hanem száma van, akárcsak New Yorkban, de ezzel a hasonlóság véget is ér. A sarkon mindjárt egy barnára mázolt "Nemzeti Dohánybolt és Italdiszkont" üzemel. Becsattogok a számozott utcán, pár száz méter, és itt vagyok a kerek téren, ami a maga módján szintén jellegzetes. Itt van a rajthelyül szolgáló Boris Büfé, egy óvoda, egy számomra ismeretlen gyülekezet imaterme, egy közösségi ház.

A városrész teljesen kihalt, ám a Boris Büfé körül nyüzsgő emberek jelzik, hogy a rajtoltatás már bőven zajlik. Kitöltöm a regisztrációs lapot, sorbanállok, befizetek, és hamarosan a fénymásolt A4-es itinerrel a kezemben útnak is indulhatok a kihalt, szürke utcán vissza, amerről jöttem. Ezúttal nem hagyom ki a Nemzeti Dohánybolt és Italdiszkont nevű hungarikumot, a visszajáróként kapott kétszázast szorongatva reménykedek, kapok kávét ennyiért, nem kell előásnom a pénztárcát a hátizsákom aljából. Kiderül, hogy a presszókávé 110 forint. Ez tényleg nem a Belváros.

Selyemkóró - Asclepias syriaca

A vasúti síneken átkelve jellegzetes peremvidékre érek. Kopottas aszfalt, aztán földút, valami ipartelep jobb kéz felől - most, vasárnap reggel is zúgnak a gépek - málladozó szemét az út mentén, enyésző avar. Zsebembe mélyesztem kezeimet, és tűnődve ballagok. Előttem, utánam túrázók. Ez a 25 kilométer olyan, mint egy masni, amin a csomó maga Akadémiaújtelep. Először egy 15, aztán egy 10 kilométeres "füle" van. Pompásan láthatók a fehér papírszalagok, amiket követnem kell, mégis majdnem elvétek egy kanyart, mert megszólal a mobilom, és távban intézkedek gázkonvektor ügyben...
Aztán elásom a mobilt, hogy elő se vegyem a továbbiakban. Az út szántóföld szélén halad, köd előttem, köd utánam. A kórók, száraz gizgazok fehér páracseppeket ringatnak, érdekes kontrasztot adva valamilyen faféle megfeketedett leveleivel. Kezdem meglátni a táj rejtett melankóliáját, szépségét. Az apró látnivalók lassan felfejtik titok-álcájukat, szemem átáll "fotós üzemmódra". Kék katáng, piros csipkebogyók, halványsárga ördögszemek. Sőt, örömömre megpillantok egy kék búzavirágot is. November derekán elég szokatlan látvány.

Csipkebogyó - Rosa sp.

Érezni, hogy fel fog szakadni a köd, a táj kap valami kékes árnyalatot, ami az égbolt felől derengi át a párát. Utam a Felsőrákosi-réteken halad, a Rákos-patak mentén. Hangulatos hely, jó futóterep, minden nedvesen csillog. Tanösvény táblák mellett haladok, az egyik a madárvilágról szól. Madarat ugyan egyet sem látok, de annál inkább hallom őket. Egészen tavasziasan csetteg a cinege, szarka cserreg valahol a ködben felháborodottan, valahonnan dolmányos varjú szól. Az enyésző táj tele van rejtett élettel.

A Felsőrákosi-rétek tanösvényen

Kezdenek megszokottá válni a derékszögű kanyarok, ennek a túrának másmilyen kanyarodása talán nincs is, a fehér szalag utat mutat: elhagyva a patak mentét mezőre lépek, kivilágosodik a táj. Száraz füvek, sárguló nádak - a lógó nádlevelek végén vízcsepp csüng - néhány, makacsul virágzó sárga ökörfarkkóró és tüskés bokor kíséri utamat. A távolban épületek derengenek, néhány család is kint van a ködös mezőn. Egy apuka focizik a kisfiával. Egészen különös látvány, ahogy az elrúgott labda eltűnik a ködben, a kisfiú körvonalai hol élesebbek, hol feloldódni látszanak. A csipkebogyókon milliónyi ragyogó vízcsepp. Kékül felettem az ég. Jobb kéz felé lovarda bontakozik ki, a lovak áttetszőnek látszanak a párában.

Kékes párák lebegnek a Rákos-patak felett

Az első ellenőrzőpont az "51. számú határkő" nevet viseli. Tényleg, a környék bővelkedik régi, 19. századi határkövekben. Lábam alatt földút, vagyis pontosabban homokba vájt keréknyom. Hajdan a Duna járt erre, hatalmas hordalékkúpot rakott le. Az emberek viszont kimustrált autóalkatrészeket, úgy látszik. Ezt sose tudtam megérteni. Meg is botlok egy lökhárítóban, miközben egy füzérnyi kecskerágó-bogyót igyekszem lefényképezni. A susnyásban jó százéves, kidőlt határkő hever, akár egy domború tetejű nagy olajoshordó.

Láthatóan sok kiránduló választotta a Rákosborzasztót mai programnak

Lassan derül az ég, homályos árnyékom születik, a napsugaraktól hunyorogtatóan vakítani kezd a pára. Terepfutó szökell el mellettem. Hosszú, egyenes, lassan emelkedő szakasz ez, nyílt terep. Már nem fázok. Hagyom, hogy a fürgébb túrázók lehagyjanak, nem sietek. Így is bőven meglesz a hat és fél órás szintidő. Megint átkelek a síneken - összesen nyolc sínátkelést sikerült összegründolni az útvonalra - aztán a forgalmas Bökényföldi úton is átszaladok, persze Bölényföldinek olvasom elsőre - ennek van értelme...

Ragyog a párán áttörő Nap, amikor a Cinkotai-kiserdőbe érek. Szép hely. Bal kéz felől felcsillan a Naplás-tó, sok a kiránduló, a horgász... de most nem megyek közelebb a tóhoz, egy pihenőhelynél vár a következő pecsét. Sőt, egy müzliszeletet is kapok, pont jókor jön, kezdek megéhezni. Kibontom a müzliszeletet. Egy nagy labrador világos szempillákkal árnyékolt ábrándos szemeit le nem venné róla.
Szép ez az erdőrész, noha tényleg kiserdő, ahogy a neve is mutatja. Sajnos, vége van. Egyetemisták csoportjába kerülök, ami azért jó, mert jó dolog vidám diákok történeteit hallgatni, ez eltereli a figyelmemet arról, hogy aszfalton gyalogolok. Pontosabban, bicikliúton, bár kerékpárt egyet sem látni. Épületek, ipartelepek. Megtudom, hol árulnak pénzért szakdolgozatot. A diákok megvetően beszélnek erről, aminek örülök. Tűnődök a saját diákkoromon...

Csipkebogyó - Rosa sp.

Megint jön a Rákos-patak mente, a diákokról kiderül, hogy ELTÉ-sek, kreditpontot lehet kapni a túráért. Egy pszichológusjelölt lány elmeséli, hogy csapatépítő élménytréningeket szeretne tartani. Elmerengek azon, hogy még nem tudja, milyen nehéz dologra vállalkozott. Én már akkor mindenféle csoportokra és tréningekre jártam, amikor ő még meg sem született...
Lehagyom őket, a következő pont egy hídnál van, önpecsételős.

Csíkos kecskerágó - Euonymus europaeus

Ez az útszakasz ismerős, közeledek a "masni csomójához", vagyis megtettem 15 kilométert. Vidám napsütés cirógatja a hátamat, kicipzározom a kabátomat, nyakamban csüng tartójában az itiner és a jó nehéz fényképezőgép. Nem is túra ez, hanem fotószafári. Egész sok apró látnivaló van, és most, hogy kisütött a Nap, felragyogtak az ősz színei is.
Hosszú, egyenes szakasz jön Akadémiaújtelep szélén, telepített fenyves, hosszú, puha fenyőtűk kerülnek a talpam alá, a földön borostyánindák tekeregnek. Megint vasúti átkelés, megint egy forgalmas úttest - meg kell várnom, míg az autók egy valóságos hulláma elhalad, de a dagály után mindig jön az apály: egyszercsak elfogynak az autók, átszaladok. Ismét földutak jönnek, és minden eddiginél derékszögűbb kanyarok.

19. századi határkő

Már szinte nem is tudom követni, melyik kanyarnál járok - bár az itiner hátoldalán lévő térkép, annak ellenére, hogy fekete-fehér fénymásolat, jól követhető, minden fontosabb dolog rajta van. A szalagozás pedig igen alapos, gyakorlatilag semmilyen navigációra nincs szükségem. Csak ballagok, nézelődök, fotózok a ritkás erdőben. Elég sok a vörös tölgy magonc. Adventív faj, felnőtt példányt egyet sem látok: hogy kerültek ide a magok? Feltűnő, nagy, lángvörös levelek... ha ez így megy tovább, a magyar őszi erdők sárgás színhangulata pár év múlva "kanadai vörösre" fog változni.

A kirándulók serege megritkult, ide már "csak" a hosszú táv indulói jutottak el, azoknak is nagy része már valahol előttem lehet. Fejem felett madárraj. Éles, gurgulázó-sipító hangok záporoznak az égből, felnézek: V alakban repülnek, aztán megbolydulnak, valami megzavarta őket - talán egy repülőgép, Ferihegy közel van - örvénylenek, jajonganak. Talán ez a hang is segít őket újra felvenni a rendezett, összehangolt formát, mert ahogy figyelem őket, a hangadás is rendezettebbé válik, ismét V-be rendeződnek és eltűnnek a ritkás, barnuló, novemberi lombok mögött.

Lovak az erdőszélen

Ahogy ballagok a cikcakkos útvonalon, nézegetem a fán maradt levelek szín- és fényjátékát, az átragyogó fénysugarakat, az ősz pazar moziját. Zavartalan a béke. Két túrázó ballag valahol előttem, sokáig látom a körvonalaikat. A Bélatelepi úton átkelve ismét kapok egy pecsétet, pár szót beszélgetek is a pontőrrel, ezután még néhány derékszögű kanyar, és a focipályán találom magamat. Furcsa hely, egy elhagyatott focipálya, nincs itt más a közelben, mint az Új Köztemető meg egy telepített faültetvény - sokan erdőnek nevezik az ilyet, pedig valójában nem az. Itt ismét kapok egy pecsétet az itinerbe, a fából ácsolt padon sósmogyoró is vár, no meg egy elég rámenős cirmos kismacska.

Lepényfa - Gleditsia triacanthos

Rövid pihenőt tartok itt, leveszem a hátizsákom, előszedem az uzsonnámat és az innivalómat, Alig múlt dél, mégis délutániasan laposan sütnek a fénysugarak be a fák között. Mégiscsak november van... Indulok is tovább, a katonás sorokba ültetett fák között kalandosan cikcakkozik a kijelölt útvonal, kicsit olyan érzés, mintha egy számítógépes játékba csöppentem volna, követem a fák törzsére rögzített fekete nyilakat.
Légifolyosó van fölöttem. Épp itt repülnek a Ferihegyre tartó, leszálló gépek, oly alacsonyan, hogy szinte súrolják a fák tetejét. Fura dolog, percenként követik egymást a gépek, az utasok arcát is láthatnám, ha a gépek nem a hasukat mutatnák felém. Próbálom azonosítani a légitársaságokat, nem mindig sikerül. Ballagok tovább az erdőben. Egy fán figyelmeztetés: kamerával őrzött terület!

Zöld juhar - Acer negundo

A repülők útvonalát magam mögött hagyva ismét meghallom a V alakban repülő madarakat. Talán darvak. Légifolyosó ez, minden szempontból...
Rákanyarodok a már ismerős egyenes földútra. Célegyenesben vagyok, noha ez az egyenes van vagy három kilométer hosszú. Kezd fájni a talpam, minden követ külön érzek. Nem csoda, tükörfényesre kopott már a talpa, a csillapítás pedig sehol nincs, ez biztos. Ideje egy új túracipőnek, nem kéne mindent szétfoszlásig hordani...
A távolban látom a vasutat, a villogó szemafort, ami után már Akadémiaújtelep következik, a cél. Két túrázó srácot tekintek "nyúlnak", igyekszem felvenni a sebességüket. Jó lenne hat órán belül célba érni, nem mintha bármi is múlna ezen.

Kertes házak, napfény, parkoló autók, alacsonyan elhúzó repülők. Egy jobbkanyar, és máris az 525. számú téren találom magam, a Boris Büfénél. Célpecsét, oklevél, kitűző, kézfogás. Lehet zsíroskenyeret is enni, de olyan sokan vannak, hogy inkább lemondok róla, és elindulok az 501-es utcán ma már immár harmadszor, a buszmegálló felé, ahol a bódé mögött egy vasútmániás túratárs épp a síneket fényképezi. Szerencsém van, öt perc múlva jön a 202E. Gondolataim ismét a gázkonvektor ügye és a szerveződő lakógyűlés felé fordulhatnak, amiből pár órára kiszabadulhattam.

Köszönet a szervezőknek!