Terep-járó: Káli 30. Túra a Káli-medence tájain

A Káli 30 teljesítménytúrán már negyedszer vettem részt - nem volna így, ha nem tetszett volna. Egy bajom van e varázslatos tájjal: hogy ilyen messze van, legalábbis a magamfajta vonatozós embernek. A Kőtenger Természetjáró Egyesület túrája a Balaton.felvidéki Nemzeti Park területén halad, számos történelmi, geológiai és botanikai érdekességet megmutatva. Mivel én fotózni is szeretek, már vártam, hogy mit fog mutatni kamerám számára ez a vidék idén!

Kilátás a Fülöp-hegyi kilátóból

Hajnal, Budapest, zuhogó eső. Fejemre húzom az esőkabát fejfedőjét, spuri ki a villamosmegállóba. A pocsolyákon szapora gyűrűket húz az eső, de érződik, hogy el fog állni. Nedves föld szagát hozza a levegő. A Déliben bőven van még időm, egy korán nyitó bódéban kávét és sajtos szendvicset veszek, bóklászgatva elrágcsálom. A szerelvény már bent áll, indulásig még egy sudoku rejtvényt is megoldok.
Nincsenek sokan a vonaton, eloszlik a nép, ráadásul plusz kocsik is vannak a túrázókra számítva. Békésen szalad velem a táj Székesfehérvárig. Az eső valóban eláll, sőt kék nyílások támadnak a felhők között. Átszállás a "falujáró" vonatra, itt már sűrűsödik a hátizsákos-botos népesség. A két óra alatt, míg Ábrahámhegyre ér a vonat, megoldok egy "nehéz" besorolású X sudokut is, közben bámészkodok az ablakon kifelé. Egyszercsak bevillan a Balaton víztükre, a távolban Pest felé szinte fekete az ég, a vízen elomlik a napfény, olyan a tó, mint az izzó ezüst. Az ezüst ragyogásban egy szál vitorlás, szinte feloldódik a vibráló fényáradatban. Csodálatos látvány. Aztán ismét összezárulnak a felhők, és borongóssá válnak a fények. Ilyen napnak ígérkezik ez!

Úton a salföldi kolostorrom felé

Ábrahámhegy vasútállomásán hatalmas a tömeg, mindenki nevez, regisztrál, fizet, előnevezést egyeztet, itinert lobogtat, golyóstollat keres. Izgatott kutyák lihegnek a lábak között. A látszólagos káosz ellenére a nevezés gyorsan megy, bár szeretem a korai rajtot, ez most - menetrendi okokból - nem jöhet össze, népes populációval együtt vágok neki az aszfaltnak a salföldi kolostorrom felé.
A baktatók többsége népes család, ők se keltek korán, tudom, hogy a salföldi ellenőrzőpont után elválik az utunk.
Meleg, fülledt az idő, örülök, hogy a kisebb hátizsákomat hoztam. Az esőkabát már apróra gyömöszölve az alján lapul, remélem, nem kell előbányásznom. Szőlők, házak, vörös kőből rakott kerítések és pincefalak. A kövek repedéseiben páfrányok kapaszkodnak, az út szélét szennyes bükköny fura, piszkos-sárga virágai szegélyezik.

A borospincék kőfalazatán közönséges édesgyökerű páfrány kapaszkodik (Polypodium vulgare)

Szinte be se gyorsítottam, és máris itt a középkori pálos kolostor romja. Varázsa van a helynek, mint általában a hasonlóaknak, a pálosok nem építkeztek akárhová. A vöröses falak maradványai kirajzolják a kolostor kerengőjét, a kutat, a masszív falakat. A klastromhoz tapadó templom falai magasabbra nyúlnak, egészen az oszlopfejezetekig. Körbejárom a szentélyt, vakítóan zöld minden a vöröses kövek hátterében. Az ellenőrzőponton túrórudit adtak, csomagolását gondosan elteszem, véletlenül se essen ki a zsebemből: haragszom a szemetelésre, hát én ne kövessem el még akaratlanul sem!

Szennyes bükköny - Vicia grandiflora

Felkapaszkodok a meredeken, a kolostor mögöttem marad, és átölel a csend. A fiatal akácfák között jókora pajzsika páfrányok nőnek, fényes gólyaorr parányi, pink ötszirmú virágai pettyezik a zöldet. Szinte kívülről ismerem már az útvonalat, bámészkodhatok. Vajon mi minden az, amit még nem vettem észre eddigi Káli túráimon?
És, nini, meg is van: kardos madársisak, egy orchideaféle! Itt még nem találkoztam vele. Enyves szegfűk rózsaszínje - megfogom a szárán a sötét csíkot, mert sose hiszem el, hogy ennyire ragad - aztán kónya habszegfű kecses virágai. Szép erdő ez itt a Csönge-hegyen, jó elegyes, fajgazdag, szeretem az ilyen hangulatos erdőket.

Egész családok vágtak neki a rövidebb távoknak

Tudom, hogy most némi andalgás után a túra legmeredekebb része jön, vagyis a felfelé kapaszkodás a Tóti-hegyre. De először is lejt az út, aztán egy szőlőültetvény következik, duzzadó levélcsokrok itt is, ott is... A háromszázmillió éves vörös homokkőről igazi homokba lépek, jóval újabb kori ez, de ez is régvolt tengerről mesél. Pillanatra a nyolcmillió évvel ezelőtti tájat látom: sekély, meleg vizű tenger fövenyes fenekén ballagok, előttem izzó kráterű bazaltvulkán emelkedik ki a vízből, körülöttem ezüstfényű halak és cápák úszkálnak. Akár a Karib-tenger... csak ekkoriban a cápák akkorák voltak, mint egy kamion.
Álmodozásomból egy népesebb, zajos túracsapat zökkent ki, ismét a szőlők sorait látom, és magam előtt a Tóti-hegyet. "Kiballagok" a tengerből, és nekivágok a kaptatónak a hajdani vulkán egyre meredekebb oldalán. Eleinte a hegy "szoknyája" még lankásan emelkedik, és bőven van botanikai látnivaló is. Aztán jön a meredek!

A salföldi pálos kolostor szentélye

A rendezők kötelet is kifeszítettek a biztos mászás érdekében, innentől a túra - szó szerint - kötelező. Nem veszem igénybe felfelé, jól tapad túracipőm recézett talpa, lefelé majd jól fog jönni a kapaszkodó... mert máris sokan érkeznek szembe, lefelé, már a második ellenőrzőpont bélyegzőjével az itinerükben.
Odafent élénk szél fogad, ez most nem az a kimondott piknik-idő. Körben káprázatos a panoráma, a távolban a Balaton vize izzik a reggeli fényben, amott a Gulács ferde csúcsa, a Badacsony asztalszerű teteje és a többi tanúhegy. Iszom pár kortyot a csúcsra szánt fröccsömből, a Balaton-felvidékre csak nem hozok ice-teát vagy kólát!

Szinte vakító az április végi zöld szín...

Lefelé tényleg jól jön a kifeszített kötél, hamar lent vagyok, még mindig kapaszkodnak felfelé is túrázók. A nagy lendülettől majdnem túl is szaladok egy elágazáson. Kidőlt villanypásztor kerítés maradványain kell átlépni, pedig idefelé is feltűnt...
Most "pihenő" szakasz jön, békés ballagás. Rohannom igazán nem kell. Beszédbe is elegyedek egy túratárssal, egy fura sporteseményről mesél, aminek ő az egyik önkéntes szervezője, futás - a nevezési díjat a végén elsörözik, egyébként régi brit gyarmati katonák kezdték, és most már ez egy világszervezet... Ő is járt már 120 országban, legközelebb Mongóliában lesz ilyen sörös futás, irány Ulanbator...

Nagyvirágú méhfű - Melittis melissophyllum. Leveleinek parfümszerű illata hozzátartozik a tavaszi erdőhöz

Már látom a salföldi templom hegyes tornyát, aztán leérve ott az "etetőpult" és a bélyegzés. Van szörp és pogácsa, elrágcsálok egyet, miután megkaptam a bélyegzést. Most nem időzök itt sokat, nekivágok a murvás egyenesnek Kékkút felé, közben a természetvédelmi major állatait nézegetem a kerítés mögött. Hegyes szarvú rackák, fekete bazalttömbként heverésző bivalyok, lovacskák.

Enyves szurokszegfű - Silene viscaria. A szárán sötét, ragadós sávok vannak, amik megakadályozzák a rovarokat abban, hogy felmásszanak a virágig

Kékkút igazán hangulatos falu. Fehér falak, kovácsolt vas kerítések, sok virág, rendezettség. Egy kiránduló család pöttöm leánykája közli, hogy ha nagy lesz, "szelfiző" akar lenni.
A kőkeresztnél balra, aztán tovább, fel a szőlőhegyre... ott vár Kari bácsi ellenőrzőpontja (Checkpoint Charlie). Muzsikaszó, pirosarannyal és hagymával "személyiséggé" varázsolt zsíros kenyerek és fröccs fogad a néhai Székely Károly gazda szőlőjében.
Most tudatosul, hogy egy találós kérdéses vetélkedő is zajlik, itt pont valamiféle dinnye súlyát kéne kiszámolnom... sokan lelkesen részt vesznek a játékban, és az egyik ponton kapott kérdést a másik pontra érve meg is fejtik.
A poharamat - ó, bűnös mulasztás - rámoláskor kitettem a hátizsákból, aztán persze kint is maradt, de sebaj: itt az ivópalackom, kiiszom ami benne van, és abba kapom a jóféle fröccsöt. Mit mondjak, nem sajnálják belőle a bort, nézegetem a cirka fél liter bort némi szódával higítva, hejj ha én ezt mind megiszom, buli lesz hajnalig... Persze szörpöt is lehet inni!

Kardos madársisak - Cephalanthera longifolia. Orchideaféleség, védett növény

Most jön az a rész, ami botanikailag a legérdekesebb. A szőlőhegyet megkerülve végignézek az elém táruló látképen az ásványvíz-palackozóval és a hosszú fűben legelésző tehenekkel, aztán bemegyek a galagonyabokrok közé, hogy megkeressem a tavaly itt látott bíboros kosbort. Megvan! Igaz, fele akkora, mint tavaly - nagy a szárazság - de a mézajak-rajzolat ugyanolyan, rendkívül szép. Olyan, mintha régi ismerőssel találkoztam volna!
Aztán a fűben megbúvó más érdekességekre fordítom a figyelmemet: fura, szinte fekete virágú apácavirág, egy tő kivadult kerti írisz, szóval akad itt is sok minden. Odalent bikaborjak évődnek egymással a kerítés mögött.

Vegyes erdő a Csönge-hegyen

Nekivágok a műútnak a palackozónál, aztán balra be a "prérire" a tanösvényen. Ez a régi, érintetlen sztyepprétek kis, megmaradt foltja, egy kis vízfolyás mesterséges csatornája szeli át, a susnyásból öblös, harsány brekegés hallatszik. Fejem felett a mezei pacsirta vibráló éneke, a tüskés bokrokon szövőlepke-hernyók idegsejtet formázó szőtt "bölcsői", talpam alatt kecskebogyók. Tompa a napsütés, egyszerre fülledt és szeles az idő.
Itt-ott letérdelek élénksárga tavaszi héricseket és lila agárkosborokat fényképezni. A száraz fű között világos "bilikék" gubóvirágok, élénkrózsaszín pacsirtafüvek, sárga nyúlszapuka bársonyos gombócai rejtőznek. Előttem is, mögöttem is túrázók, de szépen eloszlott a nép, már a hosszabb távok is lecsatlakoztak. Ballagok hát és szemlélődök a természetben. Körben, akár a koszorú, a tanúhegyek, előttem a Hegyestű csonka teteje.

Ha valaki nem tudná, merre van a hegy...

A Kornyi-tavat előbb hallani, mint látni. Éktelen békakoncert harsog, a dombocska tetején modern szobrok alkotnak mozgó kompozíciót a túrázók sziluettjével. Itt, a domb alatt két "albínó", vagyis pontosabban színhiányos növényt találok: egy fehérre sikerült hegyi lent és egy tő, szintén hófehér lecsepült veronikát.
A domb után át a köveskáli műúton - nem túl forgalmas - és jöhet a ballagás tovább a kaszálón, a sóstókáli templomrom felé, ami a következő ellenőrzőpont.
Meglepően rövid idő múlva felbukkan előttem a bozótosból kiemelkedő középkori faldarab, a Pusztapalota-rom, amit talán hajdan püspöki palota volt, és szintén talán római alapokra épült... aztán egy kanyar után a szintén középkor, vagy nyolcszáz évvel ezelőtt épült román stílusú templom romja.
A templomrom körül ott hevernek a leomlott kövek, talán a néhai toronyból, a hajdani település épületeit kisebb, ligetes dombocskák jelzik. Hej, tatár, hej török... mennyi falucskánk elpusztult!
Felidéződik bennem az a két-háromszáz évvel idősebb asztúriai templom, aminek kifogástalan állapotban lévő faragott oszlopai tövében aludtam egyszer, hálózsákban...

Lila ökörfarkkóró Verbascum phoeniceum

Dobozos kávét iszom a romok közt tűnődve, de nem időzök sokat. Reménykedek, hogy sikerül a köveken napozó kéktorkú gyíkok közül egyet-egyet lencsevégre kapni, de egyet sem látok, pedig a tavalyi fotó kiállításra is került... De most nincs.
Az út egy lovasudvar felé vezet, ahol lemeszelték a "Reiterhof" feliratot tavaly óta, és valaki rendet is rakott a munkagép-roncsok között. A kerítés mögött gyönyörűszép, hosszú sörényű kis póniló kelleti magát, pont olyan, mintha egy mesefilmből lépett volna ki.

A Tóti-hegy tetejéről igazi körpanoráma tárul fel a környék vulkáni tanúhegyeire

Jön a műút, amiről "halálszakasz" emlékeim vannak - de idén nincs olyan hőség, az erőnlétemmel sincs gond, úgyhogy nézelődve ballagok, már csak öt kilométer van hátra a túrából. Fodros lórom hatalmas tövei nőnek az út szélén. Egy tábla hirdeti: "vigyázat, veszélyes állatok!", körülnézek, hogy ugyan hol, de csak néhány báván maga elé meredő birkát látok a távolban. Ahol elkanyarodik a műút, én kicsit "kiegyenesítem", mert tudom, hogy egy darabig nem lesz lehetőségem "magánéletre", és bizony a megivott fröccs követeli a magáét... szóval, a susnyásban guggolva egyszercsak észreveszem, hogy nem vagyok egyedül. Két, vörösesbe hajló fekete szem figyel. Izmos, kigyúrt, combos-tokás test. Igazi "jó pasi". Zöld gyík! Nászruhában van, teste smaragdzöld, torka a Földközi-tenger türkizkékje. Lovagi viadalra készen áll, hogy harapásnyomokat beszerezve ugyan, de egy gyík-hölgy szerelmét elnyerje... ilyenkor ez a félénk állat is jobban megközelíthető, ez is hagyja, hogy egészen közelről fényképezzem.

Kővágóörs határában az út sajnos nem érinti a Kőtengert - ezt is meg kéne nézni egyszer - hanem a falun keresztül haladva kanyarodik a Balaton és a cél felé. Gyorsan fogynak a kilométerek, és ismét több túrázót látok magam előtt. Lábam alatt ismét a permi vörös homokkő törmeléke ropog - amikor ez keletkezett, akkor is voltak már gyíkok, mondjuk ilyen kezdetleges dínófélék, meg sok csótányszerű rovar - most viszont madárdaltól hangos az áprilisi erdő.
Ezúttal nem szándékosan egyenesítek ki egy kanyart, de még időben észreveszem, hogy ez a rész tavaly mintha nem lett volna, visszafordulok, aztán meg is van a háromszög jelzés a Fülöp-hegyi kilátó felé.

Volt egy kis szél a Tóti-hegy tetején...

A kilátónál sok a kiránduló. Az épület olyan, mint egy vörös kőből rakott rakéta, felcaplatok a csigalépcsőn, odafent valaki hegedűn játszik, a szél elkapkodja a hangokat és szétszórja a Balaton felett... a felhők árnyéka tintakék foltokat fest a víztükörre, távolabb a Badacsony lilás tömbje, odalent piros háztetők. Megkapom a bélyegzést, fotózok, aztán indulok is lefelé, Révfülöp felé.
Még most is akad érdekes növény: egy rejtélyes bükköny, füstike, kardos madársisak.
Az itiner szerint egy kilométer a célig, de úgy tűnik, mintha légvonalban mérték volna, mert a cikcakkok nehezen fogynak. A kiszemelt vonat - pontosan úgy mint tavaly - épp elhúz előttem, amikor a felüljáróhoz érek, de egy óra múlva van egy másik, nem kell sietnem.

Heverésző bivaly a salföldi természetvédelmi majorban

Nem is sietek, beballagok a célba - Halász utca, de nem rólam nevezték el - a hotel mögött felütött sátorban megkapom a zárópecsétet, az oklevelet és a kitűzőt. A tombolán idén sem nyertem. Aztán kiballagok a stégre, és csak nézem a vizet, és egy lassan elhaladó vitorlás fehér háromszögét. Két kacsa kergeti egymást hangos, méltatlankodó hápogással, két láthatatlan nádirigó harsány dala felelget egymásnak. Jó lenne eltölteni itt kicsit több időt!
De visszafordulok az állomás felé - a jegypénztár tavaly ilyenkor még nyitva volt, most már nem, majd a vonaton boltolok a kalauzzal - előveszem a megmaradt fröccsöt, egy zacskó ropit, és a padon üldögélve uzsonnázgatok, beszélgetek a többi, hazafelé tartó túrázóval, még ismerős is akad köztük. Kinyúlt kutya fekszik gazdája ölében, délutáni fények játszanak az égen, megnyúlnak az árnyékok.

Még röpke három óra a lassan leszálló tavaszi estében, a borzongatóan hűvössé váló éjszakában, vonaton, villamoson...
Szép nap volt!