Terep-járó: Olvadás: Dobogókő, Prédikálószék, Dömös

Vasárnap, január közepén. A szombat "sűrű" volt - tanfolyam, aztán egy születésnapi buli, úgyhogy úgy éreztem, nagy szükségem van a csendre, a friss levegőre, az erdő békéjére. Vagyis egy magányos sétára, bármilyen idő is legyen. Azt jósolták, hogy a "hidegpárna" az egész országot beborítja, csak a magas hegycsúcsok emelkednek ki belőle, ezért arra számítottam, hogy ködös-zúzmarás nap lesz a Dunakanyarban, ahol amúgy is szívesen megül a köd. De nem így lett...

Kilátás Dobogókőről

HÉV-vel Pomázig, innen busszal - szerencsére itt még nem szerelték fel azokat a rettenetes Volánbusz-jegyautomatákat. Idősekből álló kiránduló társaság vidámkodik a buszon, a jármű ködbe fúrja az orrát, ahogy kapaszkodik felfelé a szerpentinező aszfaltúton.

Árnyékcsíkok

Aztán egyszercsak elfogy a köd, és Dobogókőn ragyogó reggeli napsütésbe szállok ki. Szinte meleg van, érezni a Nap erejét. a talajt fehér réteg borítja, mint a porcukor, a lehullott zúzmara. Ropog a lábam alatt, ahogy elindulok a Zsindelyes irányába, miután elkattintottam a "kötelező" panorámaképet.

A lehullott zúzmara óriáskristályai

Kristályokon lépdelek, a lassan lejtő síút teljesen néptelen. Örökzöld szederleveleken süt át a Nap, olyan az erdő, mint egy fehérre meszelt katedrális, színes üvegablakokkal. Tintakék árnyékok vetülnek a fehér zúzmara-rétegre. Felettem tavaszt énekel egy rigó. Az ég makulátlanul kék. Ünnepi, csendes, vasárnapi áhítat! Szinte várom, hogy valahol megszólaljon egy harang...

Szederlevél

Egyre erősebben lejt az út. Bizony, csúszik is. A lefagyott, megolvadt, újrafagyott zúzmara pokolian csúszós! Fatörzstől fatörzsig kapaszkodva ereszkedem, a fagyott lábnyomokból ítélve mások is így tettek előttem. Vidám szerelmespár jön velem szemben, fejük körül a lélegzetük párája gomolyog, mint valami glória.

Fehér, lehullott zúzmararéteg fedi az utat

A király-kúti erdészház után meglepő módon stabilabbá válik a talaj. Eltűnik a zúzmara, a fagyott földön szimpatikus, vékony, olvadt, tapadós sárréteg van, amin biztosabb a járás. Alámerülök a szurdokba, a mélyén itt-ott megcsillan a patak fagyott vizének tompa fényű felszíne. A beszűrődő napfényben felizzanak a gallyakon maradt, bronzvörös, összepöndörödött tavalyi levelek. A zúzmara rézkarcokat rajzol a tölgylevelekből.

Templomi üvegablakot idéz a szederlevél

Csend van és áhítat. Felkapaszkodok a meredeken a patak túloldalán, és most egy darabig folyamatosan felfelé tart az utam. Ki is melegszem, túlöltöztem azzal a polárpulcsival. Az okkersárga tavalyi fűcsomók tövénél már vízesésszerű szökelléssel törnek fel a friss, zöld hajtások. Holló kiált, fekete alakja átsuhan felettem. Valahol a magasban utasszállító repülőgép csíkja szeli át az eget, motorhangja halk, megnyugtató, mélyülő dörmögés.

Szeder, a tavalyi, rászáradt terméssel. Rubus sp.

Kibukkanok a ritkás erdőből az útra, ami egyben Pest és Komárom-Esztergom megye határa is. Itt már megsokasodik a kirándulók száma. Kutyasétáltatók, kocogók, elszánt bringázók, egy család két kisgyerekkel. Bal kéz felé a magas, száraz fű hullámaiból méltóságteljesen emelkednek ki a zöld mohával fedett hajók: a vulkanikus sziklák. Jobb kéz felé kinyílik a távlat a fák között, arra van a Duna és valahol messze a Börzsöny is.

Mintha nem is január lenne

A prédikálószéki kilátóban persze felmegyek az emeletre, szokás szerint elborzadok a magyar történelem horror-elemeinek fantasy képregény-szerű ábrázolásain (Pusztai tanár úr letörte volna a derekamat, ha ilyen rajzokat adok be a főiskolán), aztán a horizonton pihentetem meg a szememet. Szemközt a Szent Mihály-hegy barnás tömbje emelkedik a kék víz pántlikájával övezve. A beharangozott köd valahol a hegyek mögött, a Naszály táján hömpölyög ezüstösen.

Ezeket a tavalyi leveleket majd a friss hajtások fogják lelökni

Visszafelé indulok, majd egy, a térképemen szereplő, de egyébként jelzetlen szekérúton ballagok le a Szőke forrás-völgy felé. Ezt az utat láthatóan nem használják, az is nyilvánvaló, miért: az évekkel ezelőtti jégtörés során rázúdult egy csomó fa, amit azóta se takarítottak el... kicsit hát kerülgetek, de zavartalan békében ballagok lefelé. Ha valaki egyedül, csendben kirándul, sok állattal is találkozhat. Ez az út egyébként is "sztráda" a vadak számára, bár most, hó híján nem látszik annyi nyom. Mindenesetre, ezúttal sem muflonnal, sem vaddisznóval nem hoz össze a szerencse, viszont látok fakopáncsokat és nagy örömömre egy süvöltő párt is. A madarak máris igen élénkek a tavaszt idéző napsütésben. A narancsvörös begyű madár annál fürgébb, hogy jó fotót készíthetnék róla...

Lent is vagyok a völgyben, a piros sáv jelzésen. Széles, forgalmas út ez, balra lent ott a Malom-patak, ahogy ballagok lefelé, egyre bővebb a vize is. Eleinte csak egy-egy fagyott pocsolyát látok a száraz mederben, aztán vidám csobogás is megüti a fülemet. A mohás vulkáni bombák között vidáman csacsog a jéghideg víz. A kövekhez jégpáncél tapad. Csodálatos látvány a méterről méterre változó jégvilág!

Zúzmara-grafika

A jégformáktól elbűvölten ballagok néhány nyugdíjas kiránduló nyomában - ők is igen vígan vannak, most már nem is reménykedek madarak vagy más erdei állatok megpillantásában. A jégformák viszont állatalakok sokaságát vetítik elém. Akad jégdelfin, jégmadár... hol emberarcokat, hol cseppköveket idéz a jég, hol kristálybarlangok tárulnak elém. Bámulatos!

Méltóságteljes sziklatömbök "úsznak" a magas fűben

Dömös határában órámra pillantok, és látom, hogy a busz körülbelül most megy el, ezért hát nem sietek: egy órám van a következőig. Egy bódénál iszom egy hosszú kávét - a fa padot kellemesen melengeti a napsugár, valahonnan erős birkaszagot hoz a szél - és a patak jégképződményeit fényképezgetem. El is megy ezzel rendesen az idő...
A csigalassú pesti buszon aztán előveszem a hátizsákból az erre tartogatott krimit, és hazáig olvasgatok királyi kényelemben.
Lassan leszáll az este, kigyúlnak a fények a Megyeri hídon. Még hátra van egy kis metrózás, metrópótló buszozás és némi troli, aztán már otthon is vagyok.