Terep-járó: Börzsönyi séta Kóspallagtól Zebegényig

Már a hét elején éreztem, hogy ez a vasárnapi kirándulás amolyan "jutalomjáték" lesz, és a tegnapi vértesi 20 kilométer után ez csak erősödött. A tegnapi hódara-záporhoz képest reggel szikrázó napsütés simogatta a kabátujjamat, amikor a Nyugati pályaudvarra ballagtam... Minden adott volt, ami egy szép naphoz kell!

Pirosló hunyor - helleborus purpurascens

Emeletes vonattal utazok Verőcéig. Idejét nem tudom, mikor szálltam le itt a vonatról, nem is tudom rögtön, hol is van a buszmegálló, meg kell néznem az okostelefonon... Meg is van, és ahogy ideérek, már be is hajt a megállóba a sárga busz. Korán van, nincsenek rajta sokan, de lesz ez másképp is... Most, hogy nem lehet nagyon mást csinálni, mint kimenni a szabadba, biztos rengetegen lesznek... eleve így terveztem meg az útvonalamat is, hogy ha lehet, magam lehessek, élvezve az ébredő természet csendjét és békéjét.

Nehéz repülő madarat lefényképezni, de még nehezebb úgy, hogy a jószág úgy nézzen ki, mint ami repül, és nem mint amit csúzliból lőttek ki. Ezúttal a barázdabillegető (Motacilla alba) szórakoztatott engem

Kóspallagon rajtam kívül nem is száll le más. Még egyszer megnézem a térképet, és nekivágok a piros sávnak "lefelé". Csodálatos a csend, még a madarak is alig dalolnak. Aljnövényzet még sehol, de néhány fűcsomó már zöldül... a lombtalan erdő alját csíkosra festi a napfény. Úgy érzem, enyém a világ. A galagonyabokrok rügyei már "egérfülesek", itt-ott lila ibolya dugja ki a fejét a tavalyi, barna levelek közül.

Jó tempóban ballagok a dózerúton, aztán ugrálok át a Kis-Hanta patak kövein. Jéghártya borítja még, csúszik is, és nem is vagyok itt egyedül: egy barázdabillegető huppog egyik kőről a másikra, néha iszik a vízből, máskor magasra tartott fekete-fehér faroktollaival pózol. Tüneményes!

Barázdabillegető - Motacilla alba. Védett faj

Ballagok a patak mentén húzódó kis kaszálón, egy pocsolyából akár emberalaknak is gondolható jégképződmény néz rám. Az öreg, girbegurba hagyásfák ágain változatos madarak ugrálnak, zajlik itt az élet, noha a patak vize még jeges, a füvek még szárazak... és bizony, a föld is száraz!

Egyszercsak jobb kéz felé zölden villan a víztükör: a toronyaljai horgásztó vize. Azt gondoltam volna, ezen a szép vasárnap délelőttön egymást érik majd a horgászok a partján, de nem: senki sincs, a kerítés kapuja zárva. Feltűnnek az első pirosló hunyorok. Egyik kedvenc vadvirágom a maga fura kettősségével: fentről nézve szürkéslila, csúnyácska, lehajtott fejű "méregzsák", de ha az ember alázatosan lekuporodik és a "szemébe néz", és a fény áttűnik a lepelleveleken, hihetetlenül szép rózsás-piros árnyalatok ragyognak fel, akár egy templom üvegablak-mozaikján.

Jégkristály-dísz övez minden vulkanikus sziklát a Kis-Hanta patakban

Az első kirándulókkal itt, a horgásztó bejáratánál találkozom. Három kisgyerek kopácsol az útszélen, kincset keresnek, az egyik, úgy hároméves forma büszkén jelenti, hogy ő már gyémántot is talált! Sok további sikert kívánok nekik, és felballagok Bibervár romjaihoz, már amennyi látszik belőlük, és az emberi történelem mulandóságán elmélkedek. Itt valaha falu volt, vár volt, kolostor volt... és mindebből alig maradt valami. Pedig milyen szép fekvésű hely, tó és hegy és tisztás, minden van.

A piros sáv jelzés elvezet a hajdani pálos kolostor helyén épített emlék-kápolnához és a megmaradt kúthoz. Sok érdekes leletet emeltek ki belőle a régészek... Letelepedek egy napsütötte kőre, megeszem az uzsonnámat, és szemezek az erdei galambvirágok és hunyorok áradatával. Érezni, hogy megszentelt hely... bár, számomra maga az erdő katedrális, minden madárdal és rovarciripelés ünnepi orgonaszó.

Egy színes ruhájú, áramvonalas sisakú biciklis érkezik, tisztelettel leveszi a kerékpáros sisakot a hajdani szentély előtt állva.

Folytatom az utamat, és innentől megint több kirándulóval találkozom. Egy idős hölgy megkérdezi, miféle bokor az, ami olyan, mint az orgona, csak rózsaszínek a virágai? Megörülök, mert ezek szerint farkasboroszlánnal találkozott, szép és védett növényritkaságunkkal...

És, hamarosan, én is megpillantom a pici cserjéket, rajtuk a virágokkal. Micsoda édes illat! Feljebb földre hullott aranysárga napocskák: héricsek pettyezik a rövid füvű rétet... Álomszép.

Egy kiszáradóban lévő fán nagy a madárforgalom. Nem tudom, mit rejt a kéreg, de egymást váltják rajta a cinegék, a csuszkák, az őszapó. Nem kell mást tennem, mint a teleobjektívet a szóban forgó kéregdarabra irányítani, és hamarosan ott vannak a madarak a "célkeresztben". Valamit csipegetnek, aztán átadják a helyüket a következőnek. Milyen vidám látvány!

Ez még télvégi színhangulat...

Törökmezőre nem megyek be, sok itt a nép. Nem mintha aszociális lennék, de hát a járványmegelőzésnek az is része, hogy az ember kerülje a tömeget. Pesten immár nincs tömeg - hol is lenne, zárva minden, az utcák szinte üresek - ehhez képest itt az én ízlésemhez képest túl sok a nép. Zajosak is. Örülök, amikor a forráscsoportnál találok egy elfeledett tisztást, rajta szinte szétkorhadt, mohos paddal. Épp hogy nem dől össze alattam, de le tudok ülni, békében megenni az ebédemül szolgáló banánt. A szétkorhadt asztalra szép mintákat hímez a zöld moha. A természet visszaveszi, ami az övé...

A jellegzetes koratavaszi "csíkos erdő", amikor még nincsen lombsátor

Lent, a halastónál még jéghártya borítja a vizet. Mélyére nézek: békapeték még sehol, máskor ilyenkor már zajlik a nászi élet...

Amott, lent a sűrűben kereszt. Ez a Korpusz láthatta a hajdan itt működő vízimalmot is, aminek már nincs nyoma, csak a helyét jelzi a térkép... Távolabb favágók láncfűrésze brümmög. A Malomvölgyi-patak mentén egy helyen sok a hóvirág. Örülök neki, szeretem a hóvirágokat. Néhol szinte összeölelkeznek a pirosló hunyorokkal. Itt megint nem jár senki, legalábbis most... békésen sétálok, párszor keresztezi utam a patakot is, és örülök, hogy a vízhatlan, "patakugró" bakancsomat hoztam el. Kicsit téli, kicsit nehéz, de tényleg vízhatlan. Gond nélkül gázolok hát bele a jeges vízbe.

Simogat a napfény, táncol a patak kis vízesésein. Boldogság rezeg bennem, és béke. Milyen csodálatos nap! Még pár kilométer a földúton, és bent vagyok Zebegényben... illedelmesen felveszem a maszkot, irány a vasútállomás. A jegypénztárban figyelmeztetnek a menetrend módosulására - rendes dolog. De így is van még időm bőven, amit a Duna-parton és a bicikliúton töltök. Ejj, a jó hangulatú dunakanyari futóversenyek, amikor itt szoktam végigszaladni, Szobtól Nagymarosig, és vissza... már tavaly is elmaradtak, és ki tudja, mi lesz velük idén? Mindenesetre, a nevezést leadtam, optimista vagyok.

Jön a vonat, még elcsípem az elmaradhatatlan műkő virágládában az ujjaslevelű veronikát - néha ezek az apró "gyimgyomok" nem is épp gyakoriak - aztán már szállok is fel, kezemben a vonatjeggyel. Az ég beborult, hideget hoz a Duna felől a szél, havas esőt is ígértek éjszakára... Szememben a sokféle vadvirág, madár és táj látványa, a változatos benyomások képei vibrálnak. Alig 15 kilométer, és mennyi szépség!