Terep-járó: Mesebeli tájakon a Pilisben: Dobogókőtől Dömörkapuig

Olvadás. Tél vége, koratavasz... ilyenkor évszakok határán sétálhat, aki kimerészkedik a természetbe. Persze ilyenkor akad ott sok minden: sár, csúszós jégfoltok, belepotyogásra csábító, jéghideg vizű patakok és általános szürkeség. De akit mindez nem riaszt vissza, kincsekre bukkanhat. Főleg, ha a tömeget is sikerül kicseleznie...

A Bükkös-patak egyik vízesése az erdészház közelében

Ködös, szürke a reggel. Jókora elmaradásban vagyok az edzéstervemhez képest is - a karantén nem tesz jót a motivációmnak - szóval mindenképp ideje egy kiadósabb sétának!

Nem főzöm meg a reggeli kávémat, majd iszom Pomázon, a büfében, úgyis lesz tizenöt percem a buszig... aztán kiderül, hogy a büfé zárva. Tengek-lengek a megállóban, lassan meg is telik emberekkel, befut a sárga busz... Irány Dobogókő!

A mellettem ülő lány kutyát is hozott, pontosabban egy nagyjából kutya alakú, ám zongora méretű teremtményt, ami reménykedő csokiszemekkel néz rám, miközben lefittyedő szájszélétől nyálcsíkokat ereget. Beszélgetünk, miközben a busz nehézkesen kapaszkodik felfelé a kacskaringós aszfalton. Odakint egyre csipkésebbek a fák. zúzmara fehér szegélye díszít minden vékony gallyat, ágat, fűcsomót.

Dobogókő: hideg, téli világ fogadott

Dobogókőn pillanatok alatt felszívódnak a kirándulók a ködben. Csend van, korán van még, a bográcsos tábortüzet most gyújtják be csak a helyiek, füstkígyó kanyarog versenyre kelve a köddel... Nagyon hideg van, pengve hullanak a zúzmarakristályok. Zsebembe mélyesztem a kezem, felcsapom a kapucnit, és nekivágok a "sítúra útnak". Lefagyott havon lépkedek, vigyázni kell, mert nagyon csúszik... a zúzmarás fák szürke ködfelhőkben tűnnek el, ez aztán tényleg a szürke ötven árnyalata! A tél fagyos markában szorongatja a hegytetőt...

De mindebben a fagyott világban énekel, énekel a cinege. Nyitnikék! Nyitnikék!

Rátérek a kék sáv jelzésre - valamiért ritkán járok erre - most szinte dalol a lelkem, megszépül körülöttem minden, hát én is énekelni kezdek... Nem jár itt most senki, nem zavaró hát a dudorászásom... bár a madarak, alighanem, kiröhögnek. A zúzmaracsipkéket megkurtítja az olvadás, szinte lépésről lépésre tűnik el a fákról, ahogy lefelé lépkedek az ösvényen... az úton kellemes a járás. A sár kőkeményre fagyott, de a teteje épp annyira olvad, hogy kellemes tapadást adjon a túracipőmnek.

Aztán sajnos lefelé haladva a fagyos sár felpuhul a lábam alatt, és mire leérek a lejtő aljára, igazi vendégmarasztaló, bokáig érő szötymő fogad. Kirándulók most nem járnak erre, csend és béke vesz körül, és persze a csöpögősre váltó köd.

A Bükkös-patak vígan csobog odalent. Vizét kétfelől jégkoszorú kíséri. Zöld mohával borított vulkáni sziklatömbök meredeznek mindenfelé, léptem alatt puhán, hangtalanul süpped a bronzbarna avar. A puha köd elnyeli a hangokat... varázsos, manó-lakta világ ez! Kisebb-nagyobb vízesések, jégcsapok rácsai mögött... csak forgatom a fejem, és valósággal iszom magamba a természet látványait, illatait, hangjait. Csodavilág!

Valaha ebből a patakból írtam a szakdolgozatomat... pontosabban, a mikroásványos összetételéből. Mikroszkóp alatt valósággal Aladdin kincses ládikájává válik minden csipet hordalék... még zafírkristályok is akadnak benne, no meg mikrometeoritok... drágakövek és csillagpor... Gondolataim visszaszállnak a hajdani egri főiskola C épületébe. a nagy előadóterembe... de rég is volt!

A sikárosi réten találkozom az első kirándulótárssal. Kapóra jövök neki, ugyanis pont az ellenkező irányba ballag, mint ahová - szándéka szerint - készült, útbaigazítom, de végül is én is Dömörkapu felé megyek, hát megkérdezi, csatlakozhat-e hozzám. Beszélgetünk, kellemes társaság.

Az erdészház mögött jön az első patakugrás. Hát, nem könnyű! Aztán még több hasonló jön... a kis patak megáradt, jeges, a kövek csúsznak... megvan a "kalandfaktor". Örömmel látom az avar alól kikandikáló hóvirágokat, és nini: egy pirosló hunyor! Itt az alkalom kipróbálni Canon gépem kihajtogatható monitorát, gyakorlatilag földre tehetem a fényképezőgépet, nekem csak le kell hajolni, és látom, amit "ő" lát... Nagyszerű!

A széncinegét nem téveszti a meg a télvégi fagy: makacsul énekli tavaszhívogató énekét

Aztán egyszercsak megsokasodik a nép. A patakkal párhuzamosan futó, forgalom nélküli aszfaltúton kisvárosnyi ember korzózik kutyákkal, babakocsikkal, gyerekekkel. Hiába, nincs most sem játszóház, sem állatkert, semmi, amit a gyerekek szeretni szoktak... és kocsma, fesztivál, buli sem, amit meg a felnőttek. Egyetlen lehetőség a "szabadidős séta". Még szerencse, hogy az aszfalton vonulnak, a patak mentén el sem férne a sok nép...

A vízesést most csak fentről csodálom meg, jeges a le vezető lépcső, meg se kockáztatom. Sorban parkolnak az autók. A buszmegálló itt "dísznek" van, rég nem jár itt erre semmilyen tömegközlekedés, már ha jól tudom, szóval nekieresztem a lábaimat a hátralévő két-három kilométernek, az útelágazásig. Itt óránként jár busz, ami levisz Szentendrére. Fél órám van, hogy elérjem, nem tűnik biztosnak, hogy sikerülni fog - de percre pontosan ott találom magam. Gondolatban büszkén megveregetem a vállamat: sikerült!

Borongós az idő, a Napot csak sejteni lehet a szürke felhők mögött, de itt "lent" nincs hideg. Azért kellemes ülni a jól felfűtött HÉV szerelvényen, ami hazafelé zakatol velem a síneken...