Terep-járó: Harminc kilométer a Gerecse lankáin: barlang, hegytető, tavak, vadvirágok

Itt volt már az ideje egy hosszabb túrának. Most nem vonzottak az ezerszer látott tájak, más helyeket meg azért nem választottam, mert bizonyára sokan lesznek, és az is szempont volt, hogy vonattal jól megközelíthető legyen.

Tehát: Gerecse! Itt a lehetőség, hogy felavassam ropogós-új térképemet (igen, papír alapú térképpel kirándulok, persze be van téve a hátizsákba az okostelefon is...) Ráadásul a Gerecsében sok a "fehér folt" a számomra, ahol még sosem jártam. Megterveztem hát egy olyan, körülbelül 30 kilométeres útvonalat Tatabányától Szárligetig, amiben van hegytető, barlang, erdő, felhagyott bánya, rét, tó, patak... vagyis változatos élőhelyek, ahol változatos fotótémákra is lelhetek.

Tavaszi hérics - Adonis vernalis. Védett növény

Szombat, kora reggel. A Déli pályaudvar amúgy is kicsit kísérteties a maga retró-lepusztultságával, de most különösen: alig lézeng néhány ember, a bódésort eldózerolták, a fornettisnél nincs pizzás táska, pedig azt szeretem. Be kell érnem egy papírpoharas presszókávéval, van még tíz percnyi lézengési időm a vonatindulásig. Szépen süt a Nap, sokat ígérő... jó lesz ez!

A vonaton az egy órás menetidőt kellemesen töltöm egy Robin Cook kötet társaságában. A szerelvény szinte üres. Tatabányán is kihalt még a peron, de az áruház előtt már mutatkozik az életnek némi jele: kis piacféle, ahol a legjellegzetesebb holmi a katonai ruházat olcsó, kínai imitációja. A military szektort elhagyva át az alagúton, aztán be a panelházak közé... egyszer itt elkeveredtem, mert nem hittem el, hogy erre visz a piros sáv, pedig szépen ki is van jelezve. Most már rutinosan vágódok be a zajvédő falak közé, aztán át az úton, míg végre előttem sorjázik a Turulhoz felvezető lépcsősor. Hatalmas, szürkéskék macska üldögél rajta.

A Szelim-barlang "tetőablaka"

Kimelegszem a lépcsőn felfelé. Felbukkannak az első odvas és ujjas keltikék. A reggeli napfény megsimogatja a pattanásig feszült rügyeket, galagonya-bimbókat, az áteső fényben felragyognak a vadvirágok.

Elkanyarodok a Szelim-barlang felé. A fehér sziklákon sokféle vadvirág kapaszkodik. Sötétlila fürtös fejüket már kidugták a gyöngyikék is. Csodálatos, természetalkotta sziklakert!

Aztán megcsodálom a barlang belsejét is. A tetején lévő kerek felszakadások misztikus fényeket varázsolnak körém. Egyáltalán nem csodálom, hogy már az ősember is lakott itt. Most egy kiránduló család tartózkodik itt mindössze, percenként többször hallom anyukától, hogy "lassan, nem megmondtam, lassan, nézz a lábad elé, ne mássz fel, mondom hogy ne mássz fel, le fogsz esni"... Azt hiszem szerencsém van, hogy én amolyan vadon élő gyerekként nőttem fel...

Visszamegyek a sziklák mellett húzódó keskeny ösvényen, és felkapaszkodok még néhány lépcsőfokon. Barlangász fiatalokkal kerülgetjük egymást, legalábbis azt gondolom azok, a felszerelésükből: sisak, kötél, hengeres málhazsákok.

A Turulnál kisebb társaság fotózkodik, vetek egy pillantást a város felé nyíló panorámára, aztán nekivágok utamnak a piros sáv jelzésen. Végre! Erdő! Már nem a koratavasz hűvös szürkésbarna árnyalatai, a Természet híg zöldbe mártotta akvarelles ecsetjét, és áthúzta a tájon... az "egérfüles" rügyek parányi zöld pöttyei, a sarjadó füvek, a keltikék levelei egyfajta áttetsző, zöld árnyalatot adnak az erdőnek.

Az 1907-ben elkészült Turul emlékmű, Donáth Gyula alkotása

Pár éve végigbogarásztam itt a környéket, és megtaláltam mind a négy hazai keltike-fajt, még a ritka bókoló keltikét is. Most nem keresgélek, a virágzás is az elején tart még. A Nap már magasabbra hágott a szikrázóan kék égen. Kifejezetten "meleg" van, a közelgő hidegfront nyomja maga előtt a meleg levegőt.

Kiránduló társaság előz le, aztán pár kilométer után mögöttem bukkannak fel. Eltévedtek, és tőlem kérdezik az irányt... Turul Trail... komolyan, elsőre Hurut trailnek értem, mert egyszerre hárman mondják, és most mindenről a járvány jut az ember eszébe! Amikor kivigyorogjuk magunkat, tisztázzuk, hogy én "csak sétálgatok".

Ujjas keltike - Corydalis solida

Újra csend és élvezetes magány ölel át az erdei úton. Sok látnivaló még nincs, de nem sietek: minden apró érdekességnél megállok, nézek, megfigyelek. Mosolygok a kövér poszméh fontoskodásán, amint "karjaival" a szája közelébe gyűri az ibolyavirágot... hallgatom a temérdek madár dalát, gondosan átlépem a fekete nünükét, "utazom"... szinte nem is én lépkedek, hanem a táj vetítővászna változik. Elmémből gondolat-töredékek bukkannak fel, hogy aztán visszahulljanak a semmibe. Teljes béke, ballagás. Ezért jöttem. Talpam alatt a "piszkei márvány" vörös töredékei. Ki tudja, talán jura kori, nyolcvanmillió éves ammonitesz kövületeken lépkedek... Vörösen villódzó c-betűs lepke incselkedik velem, le-leszáll a lábam előtt, aztán felröppen. Nagyon kéne az eső!

A piros sáv piros keresztté változik (erről is az egészségügy jut az eszembe), aztán sárga sávvá, hogy végül a koldusszállási vadászháznál az Országos Kékre térjek rá, amin a mai túraútvonalam már ki is tart egészen Szárligetig. Térképre nincs is szükségem, korábban memorizáltam az útvonalat.

A vadászházról nekem koránt sem az jut eszembe, hogy koldusszállás... elegáns, szépen rendben tartott épület, és a közelében lévő kis tavacska is emel a látványon. A kis víztestben még nem látok békamozgást, lassan pedig ennek is itt az ideje...

Közönséges kövifoszlár - Cardaminopsis arenosa

Két srác ballag el mellettem, egy mesésen fényes szőrű magyar vizslával. Ők is a Turul Trail-en vannak.

Ballagok tovább, innentől több ponton látom a fák alatt a védett, furán sárgás-zöld kisvirágú hunyorok csokrait. Látok pár kiszáradt árkot, amikben víznek kéne lennie... csomoros törzsű, öreg fűzfák hajolnak a semmi fölé.

Erősödik a forgalom zaja. Az út egy ponton szinte megérinti az autópályát, aztán újra eltávolodik. Erdő és kaszálórét peremén sétálok, perzsa veronikák kis kék virágainak milliói tekintenek fel rám. Kicsit fáradok, nem olyan izgalmas rész ez, itt jön az, ami a térkép szerint patakugrást sejtetett, de a meder üres. Vízre csak a martilapu sárga virága és a mederben lévő mészkősziklák mohája utal.

Halvány, áttetsző zöld árnyalat színezi a március végi erdőt

Beérek Tornyópusztára, amit csak érint az Országos Kék. Nini, végre egy pad, pont jó lesz itt elfogyasztani szerény ebédemet, ami két banánból és egy dobozos kávéból áll. Felbukkan a vizslás társaság ismét, nekem szegezik a kérdést, hogy merre megy az El Camino, majdnem rávágom, hogy Saint Jean Pied de Porte és Santiago de Compostela között, de persze nem erre kíváncsiak, hanem a gerecsei szakaszra. Gerecsében csak elvben tudom, merre van kijelezve a zarándokút, itt eddig egyetlen ilyen jelzést sem láttam. Később már felbukkannak a sárga kagylós jelek... Cartographia térképem, bár újként vettem, még nem hozza ezt, és a Kék nyomvonalvezetése se mindig egyezik a mostanival.

Rövid aszfalt, aztán a már megszokott dózerút váltakozik a lábam alatt. Átestem a holtponton, egy jól irányzott dobozos kávé csodákra képes. Féltávnál járhatok. Megint megszépül mellettem az út széle. Egy útbevágásban, a málladozó mészkövön sárga tavaszi hérics kapaszkodik, amott már nyílnak a tavaszi kankalinok. Térdre vetem magam az út szélén, erre jó a teleobjektív, nem kell letérnem egy lépésnyit sem, mindent "közel hoz" az optika. Egy-két kis hajdani bánya harap bele a sziklákba, ezek is érdekes élőhelyek. Fali gyíkok tucatjai napozgatnak a fehér köveken. Gondolataim a negyedszázaddal ezelőtti földrajz tanszék felé szállnak, vajon lesznek-e az idén is geotúrák, amiket régi tanárom mindmáig szervez a régi tanítványainak?

Az avar közül mindenfelé ibolyák kandikálnak...

Az út szelíden emelkedik a Somlyó felé, korábban nem is tudtam, hogy a Gerecsében is van Somlyó, szép hely. Mesés tisztás látványától torpanok meg: a sárga szín dominál. Homoki pimpó, tavaszi kankalin, egy-egy kistányérnyi hérics, mindezt a szintén sárga som áttetsző felhői keretezik. A sárga dominanciát csodálatosan ellenpontozza egy-egy lila ibolya vagy tüdőfű-virág.

Fehér változat is előfordul az ibolyákból

A szépség látványától feltöltődve vágok neki a kis kitérőnek a Somlyóra. Fent ősöreg sombokrok, vagy már akár somfák állnak, ilyen vastag törzseket ettől a növényfajtól még nem láttam... panoráma is nyílik előttem, de a homályos távlatnál szebb most, ami a lábam előtt van.

Visszatérek a kék sáv jelzésre, hamarosan a kulcsosháznál járok, ami előtt kisebb társaság piknikezik. A Kis-Somlyóra nem megyek fel, pedig szépnek ígérkezik, csak hát nagyon telik az idő, főleg ha ennyiszer megállok bámészkodni...

Az út szinte megkerüli a hegyet, finoman lejt, egyenesen dél felé kanyarodva. "Célegyenes", mondhatnám, de nem is egyenes, meg nem is rövid. A következő érdemleges látvány a halastavak világa. A Somlyótól Nagyegyházáig egy lélekkel sem találkozom. Bal felé, a bozót mögött sejlik a tó. Befúrom magam a sűrűbe, hogy legalább egy pillantást vethessek rá. Egy hattyú is ékeskedik rajta, de mire a vízhez érnék, méltóságteljesen bevitorlázik egy nádsziget mögé. Sebaj, így is szép, ahogy a felhők tükröződnek a vízen.

Kis tavacska a koldusszállási vadászháznál

Néhány romos, elhagyott ipari építmény, további kis tavak, és sok "magánterület!" tábla fogad. Az út is magánút, a régi jelzésekből ítélve a Kék emberemlékezet óta itt halad át, örülök, hogy ez most is lehetséges így... halvány zúgásra fülelve egy kamerát is kiszúrok egy oszlopon. Lassan az egész ország tele lesz bekerített magánterületekkel és kamerákkal.

A rossz hangulatot lerázom magamról, átballagok a szép, rendezett falun, ahol szemmel láthatóan mindenki építkezik. Mondjuk nem csak itt, országszerte... Sok a madár, persze többnyire a kultúrakövető fajokkal találkozom: vörösbegy, széncinege, feketerigó, galambfélék... de nagy fakopáncsból is négyet számlálok, míg kiérek a végetérni nem akaró egyenes műúton.

Út Koldusszállás közelében

Már délutániak a fények. Órámra nézek: akár el is érhetném a következő vonatot... Begyorsítok, Kisegyháza után Nagyegyháza jön. Egy kedves, építkező ember "húzós emelkedővel" kecsegtet az autópálya alagútja után, és közli, hogy látott már engem a Neten, ami könnyen elképzelhető...

Tényleg húzós. Ismét kimelegszem. Nini! Bíboros kosbor tőlevélrózsa! Az egyetlen orchidea, amit ma útközben megpillantottam. A kék sáv nem a térképemen jelzett nyomvonalon halad, és meg kell állapítsam, hogy a vonatot bizony nem érem el. A Hajagosnál már lassítok, gondolatban integetek a most kihúzó pesti vonatnak, és fél órát békés botanizálással töltök - annyival is kevesebbet kell a sivár szárligeti peronon...

Mindenfelé a húsos som sárga csokrai - Cornus mas

A fények már határozottan alkonyiak. Ferdén sütnek be a napsugarak a fák közé, meleg fénnyel világítják meg a bársonyos tüdőfüveket, zöld szélfüveket, szinte fellobbantják a sárga bogláros szellőrózsákat. Nini, hóvirágok! Megannyi világító, kis fehér ballon az alkonyati fényben. Most már percig se bánom, hogy lekéstem a vonatot.

Az állomáson végül fél órát várok a vonatra, ez pont arra jó idő, hogy a ma készült képeim között selejtezzek. Minden kép segít visszahozni a túra egy-egy élményét, pillanatát... Aztán már itt is van a személyvonat, kellemes a fűtés rajta, a Nap épp eltűnt a hegyek mögött, és hűvös esti szél bujkál a szárligeti fatelep mögött.

Vár Pest, a vacsora és a jó kis izomlazító forró fürdő.