Terep-járó: Csákányospuszta: vadvirág-keresés a Vértesben

Sehogy se akar megérkezni idén a tavasz! Március vége van, és még mindig hózáporokat ígér a meteorológia, no meg éjszakai fagyokat... de azért a "vadvirágfotós"szezon nem várhat tovább, muszáj nekivágni... Először is Komáromba vonatoztam el egy incifinci "vadhercsula", a nagy gombafű miatt, aztán irány a Vértes, a számomra sok személyes emléket rejtő Csákányospuszta környéke...

Kilátás a körtvélyesi kilátóból

Visszafelé zakatol már velem a vonat Komáromból. Jó korán kellett ma kelnem, hogy ez az "expedíció" kiteljen az időből... a szellemileg sérült fiú persze megtalál és társalogni igyekszik, bemutatja a nyakában lógó plüssállat-fürtöt, név szerint. Szárligeten leszállunk, és zavaromban rossz irányban indulok, újratervezés, pedig legalább tucatszor jártam már itt...

No hát akkor irány a kék sáv! Borús az idő, kifejezetten hideg szél fúj, a nehéz, tépett aljú felhők súrolják az alacsony hegytetőket. Szárliget meglepően nagy, rendezett falu, és nini, egy kisvasúti emlékhely, ez legutóbb, amikor itt jártam, még nem volt!

Senki sem mozdul, szombat reggeli csend, csak a kéményekből gomolyog a füst lustán. Még fűteni kell, éjszaka fagyott.

Bimbós pézsmaboglár - Adoxa moschatellina

Sehol senki tehát, a hosszú aszfalton ballagva is mindössze egy terepfutó lány szökell el mellettem. Kétfelől, a satnya fák alatt ujjas keltikék, salátaboglárkák bújnak. Alig vannak még színek, általános a szürkésbarna tónus...

Fura a táj. Nem ilyenre emlékeztem. Elő is veszem a térképet, hogy hol a csudában lehetek? Aztán, vagy öt kilométer múlva, amikor még mindig nem ismerek rá a vidékre, az okostelefont is előveszem, egy kis műholdas helymeghatározásra... Teljesen jó helyen járok, csak épp a jelzés vezet más útvonalon, talán a tulajdonos nem engedi át a népet a szántón? Mindegy, örülök, hogy nem tévedtem el, és mégiscsak itt van előttem Csákányospuszta.

A kék sáv és a kék kereszt mellett Camino zarándokút jelzés a csákányospusztai kulcsosház és a Mária-szakadék felé vezető úton

A szelíd dombvonulatok már ismerősek. Nézek be a fák alá a borongós félhomályban, remélem, hogy rábukkanok a picike pézsmaboglárra. Szereti az égerligeteket, ezért amikor egy kis égeresen haladok át, kinyitom a szemem... és nini, meg is vannak. Egy hajdan, bővebb csapadékú időkben talán égerlápszem lehetett ez a mélyedés, ahol most a pézsmaboglárok nőnek. Jelentéktelen kis növényke, nem is virágzik még, de bimbós... akárhogy is, örülök neki.

Kinyílik az erdő, előttem az ismerős dombok - immár "magánterület!" táblákkal és kerítéssel körbevéve. Valaha nem volt itt más, csak egy juhász a nyájával és az emberevő pulikkal. Most kerítés, vadonatúj juh-akol, és - agyam eldobom - "Vértes kapuja csákányosi piknikterasz".

A szép emlékű csákányospusztai kulcsosház

A jókora farmot meg kell kerülni, a kulcsosházhoz hajdan vezető utat is kerítés zárja el. Nézem a dombhátat... valaha elmélkedő séták helyszíne volt, még a régi jóga-elvonulások idején, bő tíz évvel ezelőtt. Egyszer egy valószínűtlen méretű sikló felbukkanása vetett véget a csendes elmélkedésnek... Amott pedig, az úton raktuk meg a máglyát a parázsszőnyeghez, amire aztán rá is kellett lépni... Micsoda emlékek!

A turistajelzések közt felbukkant az Európában egységes, kék alapon sárga kagylót formázó Camino-jel. Már meg se lepődök. Újabb nosztalgiaroham... valaha kilométerek százain át követtem ezt a jelzést!

A Mária-szakadék felső része, kidőlt fákkal

A kulcsosház körül végre minden a régi. Persze most zárva van, mint minden... a ház csendesen szunnyad a méretes fenyők között.

A Mária-szakadék is ismerős hely. Borongós az idő, de több kirándulóval is találkozom, mind felhívja a figyelmemet arra, hogy mennyire csúszik az út. De nem olyan vészes, a hihetetlenül olcsón vett bakancsom remekül veszi az utat, megmásztam már ebben a Tátra néhány csúcsát is, kiváló a recézete.

A szakadékban szinte sötét van. A mészkősziklák peremén, a magasban hegyesszárnyú édesgyökerű páfrányt mozgat a szél. Mert szél is van, rohannak fejem felett a felhők. Virágot alig-alig látni. Egy-két fehér, törékeny galambvirág... néhány ibolya, tüdőfű mindössze, ami már ébredezik.

Pettyegetett tüdőfű - Pulmonaria officinalis

A körtvélyesi erdei temető ápoltabb, mint amikor a legutóbb erre jártam. Megállok elmélkedni, a kerítésen kívülre szorult második világháborús honvédsír, mint mindig, mélyen elszomorít. Ezek a srácok évtizedekig élhettek volna még!

Pillanatra felszikrázik a napfény, megcirógatja az időmarta, alig olvasható sírköveket.

Az erdő fái alatt meglapuló régi sírkövek különös hangulatot árasztanak. Az egyikre hóvirágot ültethettek valaha, immár túlcsordul a fakerítésen is. Az őshonos hóvirág hamar elszaporodik, ha valahol jól érzi magát...

Hegyesszárnyú édesgyökerű páfrány - Polypodium interjectum. Védett faj

Ballagok tovább, elkanyarodok a kék kereszt jelzésre, hosszabb utat terveztem eredetileg, de az elterelt Kék miatt jóval hosszabb lett, mire egyáltalán a kulcsosházig eljutottam, és bizony a vonat nem vár... Ez az út a szakadék kikerülésével vezet. Hirtelen nyakamba szakad a hódara-zápor! Mintha hungarocell-golyócskák milliói zuhognának az égből, megtöltik a nyakam és a kapucnim közti rést - nem győzöm kisöpörni őket, mielőtt felcsapnám a fejemre a kapucnit, lerázni a hajamról, a fényképezőgépemről... Pillanat alatt kifehéredik a táj, kirajzolódnak az út barázdái, és rézkarccá változik az erdő.

Csodálatos!

Örömömre babérboroszlánt találok, mégpedig virágjában. Ez a védett kis cserje, mintha a Mediterráneum örökzöld üzenetét hordozná a kopár, koratavaszi erdőben... széles, sötétzöld, viaszos levelein megülnek a hódara golyócskái.

Egy pillanatra felragyog a napfény...

Aztán pár perc után elcsendesül a hódara-zápor, hátratolom a kapucnit és friss szemmel nézek körül... irány a körtvélyesi kilátó, no ez is az utóbbi pár évben épült! Nincs messze, nem is meredek az út, ami hozzá vezet. Egy kisebb kiránduló társaság pihen alatta, egyébként csendes, békés hely. Felkapaszkodok a fa lépcsőkön, végigjáratom a tekintetemet a panorámán... amott Tatabánya, meg a "Jó szerencsét!" kémény, felirata innen is kivehető... szemben egy adótorony, körben mindent elnyelnek a hódarafelhők, néha egy-egy napfényfolt vándorol végig a borús tájon, reflektorfénybe borítva egy-egy domboldalt, háztetőcsoportot.

A kirándulócsoport felkerekedik, mire leballagok a lépcsőkön, enyém a hegytető... a tűzrakóhelyen lusta füstkígyó kanyarog, a virágzó sombokrok sárga felhői elborítják az út szélét. Leülök a nedves, ácsolt fa padra, már nyoma sincs a hódarának, elillant... megeszem az uzsonnámat, elmélkedek, mint kirándulás közben mindig, hagyom, hogy gondolataim szabadon kószáljanak a múltban, a jelenben és a jövőben.

"Morcos Mária" jó rég megvan már... azért jobban örülnék, ha nem élő fába véste volna, hanem mondjuk kőből faragta volna ki az ismeretlen művész.

Órámra nézek: indulni kell... Lefelé ballagok tovább, a csákányosi kulcsosház felé. Az idő továbbra is borús. Most már gyorsan szedem a lábam a farmot megkerülő, homok-borította dűlőutakon, ismét látom a néhány házikót, az ősöreg csomoros fűzfát, ami már régen is viszonyítási pont volt a dűlőutak szövevényében, a barkázó égerfákat...

Jön a kis dombtető, rajta a málladozó beton építménnyel - katonai eredetet sejtek mögötte - aztán egy kis bükkös, aztán a már jól ismert hajdani égerlápszem... a töredezett aszfalt, ami elvben bicikliút, bár én még gyalogost sem láttam rajta... át az 1-es úton, végig Szárligeten, és megint itt van előttem a vasútállomás. Fél órám van még a tatabányai személyvonatig - túl gyors voltam visszafelé - így hát várnom kell, közben megérkezik a következő hódara-zápor, behúzódni előle sehová sem lehet. Mégis gyorsan telik az idő, leginkább a se vége, se hossza tehervonatokat csodálhatom meg, amint átzötyögnek a 6-os vágányon. Vajon mit kell mínusz negyven fokon hűtve tárolni és szállítani, fémesen fénylő, rozsamentes hengerekben, ami nem covid-vakcina? Mi lehet ezekben a kékponyvás vontatmányokban, és látok Maersk konténereket is... ó, az Odense melletti Maersk hajógyár, hát ott se most jártam!

A rozsafoltos peronok felett holló száll el, hangosan károgva.

A körtvélyesi erdei temető

A vonat pontosan érkezik, és kellemesen fűtött is. A kalauztól veszek jegyet, beszélgetünk is, miközben lassan "kiolvadok". Húsz kilométer volt a mai túra, örülök, hogy kezdem visszanyerni az erőnlétemet...

A memóriakártyán fotók, a fejemben emlékek, a lábamban kilométerek... Jó kis nap volt!