Köd és ragyogás a Börzsönyben: Diósjenő-Csóványos-Királyrét

 Borongós szombat reggel... mögöttem egy végigdolgozott hét, úgy igazából feltöltődés nélkül, hiszen járványidőben hová is mehetnék?

 A Börzsönybe! Mivel nyilván nem csak nekem jut ez eszembe, kinézek egy jó korai vonatot, hogy még a tömeget megelőzve járhassam a csendes, kora reggeli erdőt...

 Szürke borongós ég, végig a Duna mentén. Mégis élvezem, mert új, emeletes vonaton ülhetek, fent a "kakasülőn". A sínek menti szemét és a hajléktalanok kuckói teljes pompájukban bontakoznak ki előttem, a még lombtalan dzsumbujban. A házak kéményén füst gomolyog lassan, elnyúltan - áll a levegő, mondták is a rádióban, hogy "magas a szálló por tartalom"... egy okkal több, hogy kiszabaduljak Pestről! Megnézem a mobilomon a nagyhideghegyi webkamera képét - ott fent ragyog a felkelő nap, csillog a fehér, vékony hólepel, lejjebb fehéren gomolyog a ködfelhő... hohó, szép lesz ez!

Vácott tíz lépés elég egy komplett időutazáshoz. Az emeletes vonatról egyenesen a régi, ütött-kopott "piroskára" szállok át. A hetvenes évekből származhat, mint én. Két kis szerelvény, szinte üres. Kényelmesen zötyögök vele az általános ködös szürkeségben Diósjenőig. A köd áttetszővé teszi a fákat, a patakot, de még a mezőn ácsorgó őzek füleit is.

Ha Diósjenőre gondolok, valahogy mindig téli állapotában látom, pedig hányszor jártam már itt nyáron is! Ballagok keresztül a szombat reggeli, kihalt falun, jó hosszú séta, mire kikeveredik az ember... aztán nekivágok az emelkedőnek, fel, mindig fel.

A Dugóhúzó nevű meredek részen nincs könnyű dolgom. A lefagyott jég igencsak csúszik. Kárpótol viszont, hogy megritkul felettem a köd, kékes színekben kezd játszani, aztán sugaras fények törik át: lépésről lépésre zajlik a varázslat körülöttem. Ámulva forgatom a fejem, elillan a köd, mintha sose lett volna. Mire a csehvári elágazáshoz érek, vakítóan kék, szinte liláskék felettem az ég, ragyogó fehérben szikrázik az olvadozó hó, és érett narancsvörösben játszik a tavalyi cserlomb... A ferde napfény tintakék csíkokat fest a hóra: a kopasz fatörzsek árnyékait. 

Lépkedek a kék-fehér csíkos erdőben, egy cseppet sem fázom. Körülöttem bolondos madárdal, tavaszhívogató nászi ének zeng mindenünnen, amihez a ritmust a fakopáncs dobolása adja... Aztán félreugrok egy őrült síelő előtt, aki pont itt cikcakkozik lefelé, az alig-havon, látszik, hogy nem lehet a rendes külföldi síterepekre eljutni...

Ballagok felfelé, arcomat simogatja a télvégi napfény, néha felnézek, és elszédülök az ég kékségétől. Recseg lépteim nyomán az olvadt, majd újrafagyott hó. Aztán jön a patakátkelés, amitől már előre tartottam egy kicsit... és tényleg, átlábolni a köveken nem lehet, zúgva bukik át rajtuk a kis patak felduzzadt vize, kétfelől jégpáncél, amire nem tanácsos rálépni... Kicsit tipródok, hogy mitévő legyek, túracipőm nem nevezhető igazán vízállónak... végül elszánom magam, és belegázolok a jegeces vízbe, szerencsére a vastag bélés és a túrazokni tesz róla, hogy mire a víz eljut a bőrömig, kellőképp felmelegedjen. Mostantól csak arra kell ügyelnem, hogy ne nagyon álljak meg. Amíg mozgásban vagyok, nem fogok fázni!

Csuszkák, cinegék ugrálnak, repkednek, követnek félrebillentett fejjel, okos fekete szemeikkel szemmel tartanak. Valahol a magasban holló korrog, és még magasabban csíkot húzva száll egy repülő - ez se gyakori látvány manapság. 

A kastély romjainál elmélkedek kicsit a hajdani nagypolgárság hétköznapjairól, milyen anakronisztikus dolog volt a két háború között a vidéki arisztokráciát majmolni, vadászkastély meg bálok... nyomtalanul elsöpörte mindezt a huszadik század történelme, a díszmagyarokkal, cilinderekkel és csattogó patájú konflislovakkal együtt.

Azért milyen jó kis turistaház lenne, ha meglenne!

A Nyír-réten kinyílik előttem a panoráma, párás a távlat, előttem csíkos a hó, és némi emelkedő után jön a nyiladék, ami szerintem határozottan változtatni szokta a dőlésszögét. Hol elpusztulósan meredeknek tűnik, hol meg észre sem veszem. Most közepes kedvében találom, két síelő persze itt is leszlalomozik, megvárom, míg leérnek, aztán nekivágok az emelkedőnek.

A csóványosi kilátónál féltucat ember reggelizik, van velük vizsla is (természetesen), ami azonnal átkutatja a zsebeimet és a hátizsákomat (megint csak természetesen). Szeretem a vizslákat, falánk, csillogó szemű, arcátlan éberségüket, még a combomra sújtó farokostor-érzést is. Megvakargatom bársonyos fületövét, aztán szalad, máris más áldozatot keres magának...

A kilátó tövében lévő fa pad üres, rásüt a Nap, szinte meleg. Leülök én is uzsonnázni, élvezem a "csúcsélményt". Itt az ideje eldönteni, hol jöjjek le Királyrét felé... nini, hát nem a Pilis térképet tettem el? Abetyárját... indulás előtt ezt nézegettem, aztán csak lekaptam a térképkupac tetejéről... na nézzük akkor az okostelefont! Nincs térerő. Elvigyorodok. Akkor hát jöjjön a leginkább off-line térkép: a memóriám! Nehogy már eltévedjek, pont én, pont itt... emlékezetből felidézem a Börzsöny-térképet, ami szinte kihajtogatja magát a fejemben, szintvonalakkal és színes jelekkel, ahogy kell. Neki is vágok lefelé.

Az ég továbbra is felhőtlen, és nagyon, de nagyon kék. Csodálatos! Ahogy ballagok lefelé, egyre több, felfelé kapaszkodó kirándulóval találkozom. Valószínűleg hazaérek, mire a legtöbben egyáltalán elindulnának... 

A kék sáv jelzést választom memória-térképemről a Foltán- (Fultán)-keresztig. Jobb kéz felé csodálatos panoráma nyílik, itt épp elolvadt a hó is, valóságos kis meleg tisztás, simogatja a jégolvasztó február déli napfény. Két idősebb kiránduló pihenget itt, beszédbe is elegyedünk. Nagyon rokonszenves pár, látszik, hogy "ezer éve" kirándulnak, igazi bakancsosok, felszerelésük szinte "őskori". Megcsodálom az asszony téli kesztyűjét, és megtudom, hogy még az NDK hadseregében rendszeresítették ezeket. Semmi "gore-tex" meg "soft-shell". 

Számomra ez a rész a csúcs, nem is a Csóványos. A távolban úgy lebegnek az ezüstfehér pára felett a kékesen derengő csúcsok, mint egy japán tusfestményen.

A rétre leérve egy éles jobbkanyarral a kék négyzet jelzésre váltok, ez le fog vinni a Bajdázói-tóhoz. Szép és néptelen szakasz. Ahogy ballagok lefelé, homályos lesz a napfény, olvadt a hó, végtelen számú állat-lábnyom szőttese terül elém. Némelyik egész frissnek látszik. Van itt mégiscsak forgalom, úgy látszik... Sár, sár és sár. Jó csúszós.

Kibukkanok az aszfalton. Órámra pillantok... ohó, fél óra múlva indul a busz, bele kell húznom, ha el akarom érni! (Márpedig el akarom, nem jár valami gyakran, és kisvasút most nincsen.) Kihagyom hát a Bajdázói-tavat és környékét. Na jó, a Szén-patak fagyos kis vízesései miatt azért teszek kitérőket. Trappolok az ismét szürkéssé váló, nyúlós déli homályban, a jegeces aszfalton, érzésre választom meg a menetsebességet - és büszke vagyok magamra, mert percre pontosan érek a buszmegállóba Királyréten. Hiába, az évek, meg a rutin! A sofőr már nyitja is az ajtót. És, nini: itt az idős pár is, láthatóan ismerősként beszélgetnek a buszsofőrrel. Aztán Kismaroson látom, hogy a masiniszta köszönti őket dudálással...

Gyakorlatilag egy késői ebédre haza is érek Pestre. Gyönyörű volt ez a nap!