Terep-járó: Téli Margita: túra a februári tavaszban

Téli Margita. Régi, patinás, "régimódi" teljesítménytúra a Gödöllői-dombságban. Élő ellenőrzőpontok, nápolyiszelet, alma, a célban hagymás zsíros kenyér és tea, sokféle választható táv. Számomra az egyik évkezdő erőnlét-felmérő túra is ez, a hagyományos januári csóványosi mellett. Úgyhogy idén se hagytam ki, és ezúttal a 30 kilométeres távot választottam.

Sötét van még, amikor útnak indulok, hátamra kanyarítva a hátizsákot kilépek a pesti éjszakába. Már a Kossuth téren nyilvánvalóvá válik, hogy a BKV, vagy BKK, vagy minek is hívják, szóval hogy az útvonaltervező ezen a héten már másodszor kuka. Kiguberálom a mobilomon, hogy mikor indul az Örsről a következő gödöllői HÉV, mert amit kinéztem magamnak, azt már biztosan nem fogom elérni.

Az Őrsön már pirkad, elválnak egymástól a kontúrok, egy szál öreg hajléktalan nyöszteti a hegedűjét az aluljáróban, a Jehova tanúi még nem érkeztek meg szombat reggeli műszakjukba. Gyűrött és kialvatlan emberek sietnek mindenfelé... és pár hátizsákos is gyülekezik, nyilvánvalóan ők is Gödöllőre tartanak.

Kisebb macskasereg a máriabesnyői templomnál

Befészkelem magam a szerelvény ülésére, most jön közel egy óra szabadprogram, felszerelkeztem egy könyvvel a kényszeres viselkedés-zavarokról, szóval nem lehet panaszom semmire. Szaladnak a lombtalan fák a vonat ablakán túl, aztán kikapcsol a világítás is: már nem kell, felbukkant a Nap a horizonton, fénye végigsimogatja a háztetőket. Fényes, ígéretes reggel!

Máriabesnyő

A rajthelyül szolgáló Erkel Ferenc általános iskola már a HÉV-ről is látszik, pár lépés, jókora tömeg nyüzsög, de a rajtoltatás gyors és profi. Hamarosan kezemben tarthatom a szép, színesen nyomtatott útvonalleírást, és neki is vágok a távnak.

Az első öt kilométer a városban vezet, végig a forgalmas főútvonal mellett, ez igazából eléggé eseménytelen szakasz, szerencsére ismerősökkel beszélgethetek a különféle tele- és nagylátószögű objektívekről, így hamar peregnek a kilométerek. Aztán túratársaim lemaradnak egy kávézás reményében, előttem pedig felmagasodik a máriabesnyői templom tornya és a székelykapu.

A babatpusztai tavak egyike

Féltucat macska mered rám rezzenetlen, borostyánsárga szemekkel - gondolom, etetik őket - a ferde reggeli napsugarak átszurkálják a gallyak keszekusza szövevényét, zöld borostyán kapaszkodik fel mindenre és tekereg a földön, enyhe nedves föld-, avar- és gombaillat száll a levegőben.

Az első ellenőrzőpont a Pap Miska kútnál van, kis tábortűz füstje száll, a vérehulló fecskefüvek levelein reszkető óriási harmatcseppeken szikrázik a fény. Nem időzök sokat, a bélyegzés után indulok tovább, hátizsákom zsebében az itt kapott Balaton szelettel.

A túra elején még együtt haladnak a távok

Eldübörög felettem az M3-as forgalma, ahogy átballagok a beton aluljárón, aztán arcomba csap a napfény, jobb kéz felől a babati tavak tetejét fodrozza a szellő, kétfelől nagy, fakín-szakállú öreg fák. Túrázók vidám, színes sokasága mindenfelé... itt még együtt haladnak a különféle távok résztvevői.

Lemegyek a tóhoz - tavaly be volt fagyva, és a fagyott buborékokról készített fotóval díjat is nyertem - most fagynak semmi nyoma, sőt igazából életnek se nagyon. Száraz nádbugák között zizeg a szél, a vízen még egy szál vadkacsa sincsen. Okker és sápadtkék a táj.

Az omladozó Istállóskastély

Jön a számomra kedves szakasz, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem telepe a lovakkal, bivalyokkal. Hej, csak a Grassalkovich-féle Istállóskastély ne lenne ilyen gyalázatos állapotban! Nem tudom, megmenthető-e még... omladozik, a tető imitt-amott beszakadva, a domborművek omladoznak. Nyilvánvalóan életveszélyes az egész, pedig milyen gyönyörű épület!

Az enyészet színei

Elfordítom tekintetemet az omladozó kastélyról, és inkább a kétségkívül szép tenyészállatokat csodálom. A bivalyok fekete szemében végtelen türelem, a szürkemarhák kisborjúi meglepően vörösek, valahonnan ludak gágogása hallatszik. A bivalyok tavára nagy zajjal száll le egy csapat tőkés réce. Egy-egy ilyen farm valóságos oázis a természetes élővilág számára is!

Elmarad mellettem a szalmabála gazda és gazdasszony, na meg az ikonikus "lassíts!" tábla. Homoki dűlőutakon tapos a túracipőm. Akác, tölgy, lepényfa ágai között csivitelnek a cinegék. Harsány "nyitnikék" száll a lombok felett. Holló korrogása szól a távolban... a madarak kétségkívül élénkek a februári tavaszban, az erdő szürkésbarnán és mozdulatlanul alszik még, de álma láthatóan felszínes már.

A második ellenőrzőpontnál válik le jobbra a 20 kilométeres táv, amott jobbra fent lapos halom Árpád-kori templomromot rejt. Kapok is róla egy fénymásolt leírást. Már a tatárok elpusztíthatták Babat falut, ám a templom harangja még a török időket is átvészelte valahogy, hogy végül 1848-ban ágyút öntsenek belőle...

A harmadik ellenőrzőpontig végig a piros sáv jelzést kell követni, a tájékozódás nem követel figyelmet... ballaghatok, gondolataimba merülve. Gondolatim a történelmi múltban kószálnak... kónya bajszú mongol lovasok vágtatnak pici, szívós, patkótlan lovaikon, turbános török defterdár, írástudó jegyzetel, hogy kivethesse az adót a környéken, ágyúcsővé olvad egy sok száz éves harang, és a templom kövei visszaomlanak az anyaföldre, ahonnan kibányászták őket valaha.

Futrinka mászik az úton - egy kéregdarabbal kiteszem az út szélére, ne lépjenek rá - piros katica illegeti magát a zöld moha közt, sárga citromlepke pilinckézik át előttem.

Juszt se lassítottam

Egy-két éles kanyar után az utam emelkedni kezd, jön a túra legmagasabb pontja, a Margita kilátó. Ez a kilátó nem más, mint a szokásos geodéziai mérőtorony, vagyis egy vasbeton cső, a tetejét kicsit bizarr módon szó szerint koronázza meg a magyar szent korona hatalmas másolata. Páran piknikeznek a tövében, én nem állok meg.

Tőkés réce csapat a bivalyos tavon

Az ellenőrzőpont nem itt, hanem vagy százötven méterrel odább van. Itt már előveszem a hátizsákomból a vitaminos vizet, nagyokat kortyolok belőle, és most veszem észre, mennyire szomjas voltam. Igazi műmálna íz, szeretem, ahogy mindenki szereti, aki málnát sose látott üdítőitalokon nőtt fel.

Nagyon szép rész ez itt a gerincen. Egy nagybajuszú kiránduló bácsi másodszor jön szembe, most már ismerősként mosolygunk egymásra. Kéken sejlenek át a domboldalak az ágszövevényen, narancsos-bronzos árnyalatokban pompázik a csertölgy tavalyi, száraz lombja. Csend van, vagyis amikor fülelni kezdek, igazából egyáltalán nincs csend... feltámadt a szél, csörgeti a száraz cserlombot, mintha lándzsát rázna, sziszeg és susog az ágak között. Nem tudom a szavait megfejteni, de az érzést igen: idén is lesz tavasz!

Vízibivaly

Innentől elég egyenes az út, viszont van pár jelzésváltás, amire figyelni érdemes. Sárga sáv, sárga kereszt, sárga négyzet. "Sárga kocka", ahogy egy túratárs megjegyzi, erről persze kínai informatikusok jutnak az eszembe. Elég nehezen telnek a kilométerek.

Színpompás atalantalepke illegeti magát a sáros úton. Becserkészem... mindig összecsukja a szárnyait, amikor ráközelítenék a fényképezőgéppel, de végül sikerül. Aztán egy hasonló társa "hívására" felröppen, és színes, pörgő-kavargó násztáncba kezdenek egymással... február tizedikén!

Ismerős az elágazás, ahol a 20 kilométeres táv útvonala a babati templomrom felől becsatlakozik - tavaly ezt jártam végig - innen még úgy tíz kilométer van hátra. Az út lejt, néha bele is kocogok, lábam süppedős homokba mélyed.

A Lázár lovaspark, ahonnan nincs messze az utolsó ellenőrzőpont, elég forgalmas hely lehet. Van itt minden: hintó, vendégház, és persze lovak, legelők.

Szépen süt a Nap, amikor megérkezek az ellenőrzőponthoz, itt is piknikeznek páran. Nincs miért sietni. Én is szép nyugodtan sétálok tovább, kicsit fáj a lábam, hiába, elszoktam a hosszabb sétáktól... és a szerdai szájsebészeti műtét után is kicsit bevállalósnak tűnik ez a harminc kilométer, de úgy látom, minden rendben. A ponton kapott almába természetesen nem tudok beleharapni, így hátizsákomba mélyesztem, kiváló fahéjas almát fogok sütni belőle vacsorára.

Öreg holtfa. Nincs ilyenből sok errefelé

Szántóföld, fel-le, kicsit olyan a táj, mint az a rész a Nyakasfutáson, Perbál után. Végre felbukkan a babati tó, most a másik sarkánál haladok végig, és most sincs még rajta egy árva kacsa sem. Dübörög az autópálya forgalma, hol közelebbről, hol távolabbról... aztán ismét felettem dübörögnek az autók, ahogy átsétálok a sötét aluljárón.

Moha-sziget egy kidőlt, korhadó gyökéren: valóságos mikro-univerzum

Itt vagyok a Pap Miska kútnál, ahol a borostyán örökzöld függönye lóg a fákról, ellenőrzőpontnak már nyoma sincs, viszont elég meredek kapaszkodó vár rám egy vízmosásban. Itt ismét megsokasodtak a kirándulók.

Örülök, hogy Gödöllőre vissza kicsit több az erdős rész, mint reggel, idefelé. A csertölgy száraz, tavalyi lombjai kovácsolt bronz díszekként ragyognak mindenfelé, szőkén lengedeznek a hosszú, száraz füvek, amik tövében már zölden meredeznek a friss hajtások. Virág még nincs sehol, bár képekről tudom, hogy imitt-amott már nyílnak az országban a hóvirágok, hunyorok, sőt a kék májvirágok is.

Lejtőssé válik az út, sorompó, és innentől ismét városi, aszfaltos szakasz. Kertváros ez, szép házakkal, elég hosszan ballagok fel-le, bele-belehallgatva kirándulótársaim beszélgetésébe. A Grassalkovich utcának sehogyse akar vége szakadni, de aztán rákanyarodhatok a szintén nem rövid Lumniczer utcára, és végre itt a Petőfi-szobor, ami mellett ferdén elhaladva már előttem van a Városháza és a főtér... kicsit túl is megyek, de túratársam utánam jön, mielőtt kigyalogolnék a világból. Pedig a cél már csak száz méterre van.

Mohabirodalom

Jóféle hagymaillat száll az iskola folyosóján. Megkapom a kitűzőt és az oklevelet, pár szót váltok az ismerősökkel, aztán indulok a HÉV állomás felé. Csak tíz percet kell várni, ráadásul régi ismerősökre bukkanok, akikkel végig lehet beszélgetni. Némelyikük egyenesen a Kitörés túrára megy, ha összeadom, lesz ez a mai vagy nyolcvan kilométer nekik... uhh. Rám a vacsora és az izmokat kellemesen ellazító forró fürdő vár.

Csodálatos nap volt!