Évadzáró gyalogtúra a Nyakason: szédítő szél és színpompa november derekán

 November derekán - sőt, inkább már a végefelé - ritkán van ennyi szín, fény és árnyék, látványos fotótéma, mint amennyi ezen a szeles napon adatott. A Zsámbékfutás túráin sokszor részt vettem már - tavasszal és ősszel - és mindig más és más arcát mutatta a táj. Akadnak itt hangulatos pincesorok, szelíden hullámzó szőlők parányi présházakkal, világháborús katonasírok, végeláthatatlan szántóföldek és fenyvessel borított, porló dolomitszirtek... és a zsámbéki vidék hangulatát meghatározó, évszázadok titkait őrző, a tájat uraló középkori templomrom.

Igazi hidegfronti felhőzet: szélszaggatta középmagas gomolyok.

Előre megvettem a buszjegyet, így erre nincs már gondom - valahogy nem tudok megbarátkozni a Volánbusz jegyautomatáival és mobilalkalmazásával, főleg korán reggel, még a kávém előtt. De így már a tárcámban lapul a fakón printelt okmány, szóval ráérek kényelmesen, reggel hétre elvillamosozni a Széll Kálmán térre. Épphogy oszlik még a sötétség uralma, a tér szinte kihalt, rigó kiabálja túl a kanyarodó síneken sikoltó villamoskerekeket. Pár hátizsákos ténfereg a megállóban, néhányan ismerősnek is tűnnek. Aztán érkezik a busz, kellemes meleg van rajta, bámészkodok az ablakon kifelé...

 Elsuhannak az elegáns budai villák a szemem előtt, fényesedik az ég, Budakeszi házsorai után jön Páty, kezdek készülődni. A zsámbéki buszfordulónál kiürül a busz, és a csapat a rajthelyül szolgáló iskola felé csattog túrabotjaival.

Árnyjáték

A nevem rajta van a rajtlistán, különösebb adminisztráció nélkül megkapom a "menetlevelet", ahogy nézem, semmi nem változott tavaly óta. Nyakamba kanyarítom a fényképezőgépet és nekivágok a jól ismert utcáknak a Rácváros felé. Egy nagy, hosszú szőrű kutya a szélbe fordítja orrát, szőre olyan áramvonalasan rajzolja körül a fejét, mint az autókat a füsttel színezett légáramlat a szélcsatornában. Megsimogatom, kezem belemélyed a puha bundába, aztán ballagok tovább. Feltűnik a hangulatos, kicsit mesekönyvbe illő homlokzatsor, bal kéz felé felmagaslik a Romtemplom sziluettje, az ébredő nap éles árnyékokat húz. Az első fotót egy kivadult medvetalp-kaktuszra kattintom el. Induljon a virágvadászat! Novemberben azért nehezebb jó fotótémákat találni...

Útszéli imola jellegzetes bimbója - Centarea stoebe

Felkapaszkodok a Zsámbék feletti fennsíkra. Élesek, szinte barátságtalanok a reggeli fények... erős szél is fúj. Hoztam az exponálózsinórt, mert hajlamos vagyok az elkapkodott fotózás miatt bemozdult képeket készíteni a teleobjektívvel... de itt a téma is mozog. Táncot járnak a csipkés rajzolatú kórók az éles ellenfényben. Csodálatos látvány! Nyíló, kései virág alig van... drapp és sötétbarna ez a kórótánc, elbűvölve nézem, miközben terepfutók szökellnek el mellettem, és egy csapat túrázó kedves szavakkal biztat fényképezésre...

Egy másik imolafaj, ami a fagyokig kitart: budai imola (Centaurea sadleriana). Védett, Vörös listás növényfajunk

Galagonya, kökény, boróka, vesszős fagyal, csipkebogyó... a szél lerázta már róluk a leveleket, a bokrok valósággal riszálják magukat és csillogó terméseiket. Aztán végre beérek a fák közé. Nyálkásan csillogó, kis fehér gombák emelgetik az összetapadt, sötétbarna leveleket, foltos juharlevelek lógnak az ágvégeken, eltűnik a napfény, eltűnnek körülöttem a túrázók is. Mintha vákuumba kerültem volna egy kis időre.

Kórók hímezte csipke a zsámbéki fennsíkon

Aztán az ösvény jobb kéz felé lekanyarodik, kiérek a fák közül a fényre, és újra egy csapat vidám kiránduló vesz körül. Újra megcsodálom a kórótáncot az ellenfényben... lent mindenfelé szőlők, a leszedetlen fürtök helyén csutkacsipkék, vöröslő háztetők. Újra benépesül a táj, barátságos vidék ez. A kis présházak között egy "meglepetés frissítés" vár: a Göndör pincészet. Csapolok poharamba egy adag szőlőlevet - bár inkább mustnak mondanám - pár szót váltok az itt beszélgető népekkel, aztán szedem a lábam a viharos felhők alatt. Hol kisüt a Nap, fénye éles aranysziporkákkal szórja be a tájat, hol szinte elfeketedik... vágtatnak fejem felett a felhők, az égnek pedig egészen valószínűtlenül kék színei vannak.

Vándorlás a Zsámbék feletti fennsíkon

Lefelé kanyarodik az út, immár Tök utcáit rovom, el a temető mellett - felragyog a mezei juhar éles kénsárgája. A fehérre meszelt pincék mintha kartonpapírból lennének kivágva a furán sötét égbolt előterében. 

Az első ellenőrzőponton, a Cardium pincénél híresen finom forralt bort lehet inni. Én megelégszem a bélyegzéssel, indulok is tovább. Apró vadvirágok nyílnak a pincék púpos, földdel fedett hátán: mécsvirág, peszterce, seprence, katáng, oroszlánfog, bogáncs.

Fekete peszterce - Ballota nigra

Kellemes séta jön a présházak földjén. A szalagozás miatt nincs gondom a tájékozódással. Egy helyen feltűnően szép lampionvirágokra leszek figyelmes... az aranyló ér-kalitkában narancsvörös bogyó csillog, tényleg olyan ez a termés, mint egy kínai lampion. Ahogy állítgatom a távolságot, az élességet, alaposan belegyalogolok egy nagy adag lótrágyába... de sebaj, legfeljebb veszek lottót.

Hölgymál - Hieracium sp.

A honvédsírok, mint mindig, elszomorítanak... ez a szép és barátságos vidék valaha hihetetlen emberi szenvedés és nyomorúság színtere volt, és ezt nem szabad elfelejteni. A nemzetiszín szalagot meglebbenti a novemberi szél...

Nem nagy öröm felbukkanása a hazai flórában: a kertekből könnyen kiszökő, gyorsan terjedő, télálló medvetalp-kaktusz (Opuntia sp.)

Továbbra is váltakozik az éles napsütés a szinte fekete felhőkkel. Egyre jobban gyötri a bakancs a bokámat... pedig rengeteg esélye volt rá, hogy mostanra betörjön, egyenlőre ő áll nyerésre. Perbálig egy túratárssal beszélgetek, aki szintén szokott fotózni. Szinte észrevétlenül fogynak az ismerős kilométerek. Perbál házai között, a szélvédett falak tövében szinte meleg van. Itt fogadnak a Patakok életmód egyesület pontőrei, egyikük igazi nagymama módjára rögtön megtöm süteménnyel.

Fehér mécsvirág - Silene alba

Ahogy kifelé ballagok Perbálról, narancsvörös kandúr nyávog rám rekedten egy kerítés tövéből. Ráirányítom a kamerát, erre a szokásos sértődött hátat fordítás helyett üvöltő, amolyan agyoncigarettázott hangon nyervogva rohan felém. Dörgölőzik, nyolcasokat ír le a lábam körül. Öreg csatakandúr, sebhelyes régi idők csatáiból, és csak egy szemfoga van. Szerintem úgy gondolja, hogy már nincs mitől félnie.  Mondjuk tőlem tényleg nem kell, simogatom, nagy fejét erővel a markomba nyomja.

A Göndör családi pincészet "meglepetés-frissítőpontja", ahol adomány fejében lehetett szőlőlevet és bodzaszörpöt "csapolni"

Jön a túra nehezebbik része - van, aki ezt ki is hagyta, inkább kétszer járta körbe a rövid távot... Egy facsoport tövében megtalálom a mai túra meglepetésnövényét: mór mályva! Ahogy kiérek Perbál utolsó házai közül a nyílt gerincre, arcon csap a szél. Aztán abba se hagyja, talán el is fújna, ha nem kapaszkodnék másfél kilós fényképezőgépembe. A fények és a felhők játéka miatt ez a kopár rész se unalmas... beledőlök a szembeszélbe, mint a Delta tudományos sorozatban a Scott-féle sarkvidéki expedíció tagjai... még el is dúdolom a főcímdalt, a többi túrázó nagy örömére.

Útszéli bogáncs - Carduus acanthoides

Alig várom már, hogy lekanyarodjon utam a védettebbnek remélt völgybe... de azért ott is lökdös a szél rendesen. A frissen szántott mezőn most is incselkednek a kőzetdarabok - évmilliós csiga- és kagylólenyomatokat rejtenek, de most nincs kedvem megállni guberálni közöttük, megyek inkább tovább a hajdani Pannon-tenger fenekén. Kétfelől zölden sarjad a vetés. Messze nincs akkora sár, mint amire számítottam - a szél előnye, hogy felszárította az utat.

Kocogás a töki ellenőrzőpont felé

Örülök, amikor végre az erdőbe érünk, bár ismét eltűnt a napfény és borongós szürkeség öntötte el a tájat. Mégis van valami örömsugár: nini, őzlábgombák! Három kalapot elteszek a gombaszedésre kijelölt szövött zsákba - a plitvicei félmaratonon kaptuk ebbe a rajtcsomagot - meglesz a holnapi ebéd! Az elkészítés szóbajöhető módjairól vizionálok, amíg az emelkedőn kaptatok felfelé, még mindig jobb, mint azzal foglalkozni, hogy hogy fog belilulni a bakancstól meggyötört bokám.

Fények és árnyak játéka a Nyakas-hegyen

Az Óriások Lépcsőjére ráillik a neve. Tetejénél újabb pecsételés, müzliszelet vár, aztán jöhet a kacskaringó az erdőben. Talpam alatt finoman süpped a porló dolomit és a tűlevél-avar. Itt-ott kivillan a panoráma is a fák közül, fejem felett zúg az erdő, jajongó dallamot játszik az ágakon a szél.

Fel-le... igazi hullámvasút, itt jön az utolsó ellenőrzőpont. Fásult tekintetű diákfiú üti be a bélyegzést a menetlevélbe, gondolom valami kötelező társadalmi munka ez a számára, kamasz koromban én pontosan ilyen világfájdalmas zombi tudtam lenni... magamban vigyorgok. Zsebre vágom a Balaton szeletet.

Éles fények szablyája vág réseket a felhők közé, amikor ismét a fennsíkra érek, hunyorognom kell. Bőven van még idő a célzárásig, de itt már nem akad újabb fotótéma, inkább szedem a lábam, fázom is már eléggé, belebújt a szél a kabátomba... Vágtatnak a fekete felhők, rendületlenül az ég felé mutat a Romtemplom tornya, leballagok a lépcsőn - emlékszem, egyszer itt úgy beállt a térdem, hogy csak oldalt kilendítve, aztán egész testtel billenve tudtam lefelé lépkedni, de rossz is volt... ehhez képest a bakancs okozta gyötrelmek igazán eltörpülnek.

Kisebb-nagyobb csoportok, családok is útnak indultak

Az iskola tornatermében megnyugtató hagymaszag lengedezik, zsíros kenyerek várják a beérkező, éhes túrázókat, valamint egy-egy alma. Megkapom a záróbélyegzést, az oklevelet és a kitűzőt, mosoly, aztán nem is időzök sokat, hiszen ma este még koncertre megyek - kétórás tánc várható - szóval kell az idő hazaérve megfürödni, átöltözni és enni valamit. Vagyis irány a buszmegálló!

Kellemes a hazaút a jó melegre fűtött buszon, beszélgetek egy túratárssal - külföldi futóversenyen is jártunk már együtt - tervek és célok, élmények és képek... Hihetetlen gyorsan a Széll Kálmán téren van a busz, sötétedik is már, mennyire jó nap volt ez!

És még nincs vége...

Az őszi erdőszélek ékszere: a csipkebogyó

Látványosan sárguló lombú mezei juhar a töki temetőben

Lampionvirág, más néven zsidócseresznye - Physalis alkekengi

Errefelé a szőlőről és a borról szól minden

Kalinca ínfű - Ajuga chamaepytis

Aranyfürt őszirózsa - Aster linosyris

Út Perbál felé

Oázis az agrársivatagban. Vajon mit rejt?

Fény és árnyék az útszélen

Simogatást és kaját kunyeráló egyfogú kandúrka Perbálon

Az út meglepetésnövénye: mór mályva - Malva sylvestris var. mauritana

Szántóföld a világ leghuzatosabb csücskében, Perbál felett

Öt kilométernyi egyenes...

Még a szalmabálákat is majdnem elfújta a szél

Minimalista átlós kompozíció, nem tudtam kihagyni

Végre kicsit szélvédettebb, ahogy az út lekanyarodott a gerincről

Sarjadó vetések között hullámzik az út

Novemberi színskála: egybibés galagonya - Crataegus monogyna

A szárnyait próbálgató túratársat kis híján felkapta a szél...

Mint egy finom rajzolatú grafika, olyan a felszántott mező

A fények és árnyékok varázslatos színeket terítettek az alapvetően nem túl érdekes tájra

Szántás és vetés kompozíciója

Itt azért akadt némi őzlábgomba is

Az Óriások Lépcsője

Bibircses kecskerágó - Euonymus verrucosus

Ismét a Zsámbék feletti fennsíkon...

A zsámbéki Romtemplom ezen a napon ingyenesen látogatható volt

Áprily Lajos emléktúra: őszi séta a Visegrádi-hegységben

 Nem ez az első eset, hogy részt veszek a Hazajáró egylet Áprily Lajos emléktúráján. A november eleji erdő mindig pazar színeket, látnivalókat kínál, Visegrád környéke pedig, mondhatni, hazai pálya számomra. Sokat járok a Dunakanyarba kirándulni, mivel szeretem ezt a vidéket, és ebben a 2023-as esztendőben is beírtam a naptáramba az "Áprilyt".

Úton a Fellegvár felé

... Mondjuk a napokkal ezelőtt a derekamba beleállt "hexensussz" azért elgondolkodtat... nem rohanok hát a vonathoz, amit egyébként is nehéz lenne elcsípni, tekintve, hogy elaludtam... pedig esküdni mernék, hogy felhúztam a vekkert, de ezek szerint mégsem. Marad hát a buszos verzió, egyenesen Visegrádra.
 

Bejárat a Fellegvárba

Pirkad már, amikor Újpest-Városkapunál kijövök a metróból, megveszem a jegyet - egyre kevesebb az "emberes" jegypénztár, ez az itteni is felér egy időutazással a retróba. Madár se mozdul még ezen a szombati hajnalon, de a túrára igyekvők már csoportosulnak a hetes kocsiállásnál. Ismerős arcok is akadnak bőven. Beszélgetek végig, közben odakint színesedik a világ, fényesedik az ég... de az általam remélt, és az időjárás-előrejelzésben jövendölt ködöknek nyoma sincs. Pedig szeretek ködös erdőt fényképezni, különösen, amikor a napfény csiklandozza, és fénysávokat húz a fák között...

Nem látszik, hogy meglehetősen húzós kis emelkedő visz fel a visegrádi Kálváriától a Fellegvárig

A rajthely, vagyis a Sportcentrum már ismerős tavalyról, tán tavalyelőttről is. Gyorsan megkapom az itinert, miután bemondom a nevezéskor kapott betűkódot, ötszázasokban fizetek - tudom, sosincs elég visszajáró, készültem.

Fáj a derekam, kicsit "csikorogva" teszem meg az első száz métereket a főút mentén, aztán felfelé kanyarodok a temető felé, ahol Áprily Lajos sírja van. Itt, a temető bejáratánál van az első ellenőrzőpont, ahol a bélyegzésen kívül székely házipálinkát is kapok egy kupicával, egyenesen egy autó csomagtartójából, mint a régi szép időkben.

Bronz-arany novemberi bükklombok

A székely becsületserkentő érezhetően olajozza a mozgásomat, a kék sáv jelzést követve felballagok a Kálvárián, aztán a köves-vízmosásos ösvényen, andezitagglomerátum-sziklák között folytatom utamat a Fellegvárig. Itt-ott kivillan a túlpart. Semmilyenek a fények, borongós az ég. Csak a kirándulók kabátjai és hátizsákjai villannak fel színes foltokként előttem. Jobb híján a kognitív reflex és a millihertz fogalmán elmélkedek, valamint azon, hogy a pozsonyi balesetem nyomán érezhetően romlott az adatfeldolgozási sebességem. Magyarán, nézek ki a fejemből... mondjuk a reggeli kávé is kimaradt.

Novemberi színpompa

Nyirkos az erdő, borongós az ég, semmilyenek a fények. Nedves avar süpped a lábam nyomán, amikor leballagok a Fellegvár parkolója mögött elbújó korhadozó lépcsősoron, továbbra is követve a kék sáv jelzést. Szinte félhomály borong az ezüstös törzsű bükkfák között, oszloptörzsükön évszázados szomorúságként folynak a tegnapi eső sötétebb csíkjai. Túloldalt, a börzsönyi hegyek derekán fehér felhőpántlika kacskaringózik.

A Nagy-Villám alatti parkolónál jobb kéz felé, a kopár dombtetőre kanyarodok - micsoda köd volt itt pár éve az Áprily túrán, nem lehetett látni a széleit, csak a semmibe vesző ösvényt, és az opálos korongként felsejlő Napot! Most vizesen, dideregve bújnak össze a füvek, köztük egy szál kései őszi kikerics didereg, lekonyuló lila leple alá kis rovar bújt. Kisebb-nagyobb túrázó csapatok haladnak el mellettem, élénken beszélgetve. Én inkább csendben vagyok, hagyom, hogy az erdő beszéljen hozzám.

Lejt az út, ismét fák között járok, puha az avat a talpam alatt. A Sóstó-réten most veszem észre először, hogy tényleg van itt egy kis tó, vagyis inkább wellnessfürdő, vaddisznóknak. Zöldellő sások és lehajló füvek tövében iszapos vízbe süppedve derengenek a bronzbarna tölgylevelek. A fából ácsolt pihenőpadoknál vidám társaság falatozik - velük még párszor találkoztam utam során!

Kilátás a Moli-pihenőről

Az egyik kedvenc részem jön, a Borjú-fő. Meseszép bükkösben kapaszkodok felfelé, a színes lombok felragyognak. Zöld, bornzbarna, narancsszín, kénsárga pettyek kavarognak a szemem előtt. Egy kis kitérőt teszek egy kilátópontra, teleobjektívemmel ráközelítek a visegrádi templom tornyára... pont látszik innen.

Lepketapló - Trametes versicolor

A felfelé kapaszkodásnak nem akar vége szakadni. A túrázók kedélye körülöttem továbbra is töretlen, aminek én kifejezetten örülök, hogy esőzés ide vagy oda, nem csúszik az út. Két fiatal holló kergeti egymást hangos korrogással a fák felett. Végül felérek a gerincre, mesés zöld mohakabátba burkolózó sziklák kísérik az utamat. A Moli-pihenőnél feltárul a magam mögött hagyott táj. A távolban kék hasadék nyílt a felhőkön, talán ki fog sütni még a Nap is...

Visegrád a Moli-pihenőről, teleobjektívvel...

Hol erdészeti úton, hol ösvényeken követem a kék sáv jelzést, félreállva az ösvényen elengedem a terepfutókat. A Vízverés-nyergi réten ismerőssel találkozom, beszélgetve haladunk a második ellenőrzőpont felé. Fotótéma még mindig nem sok akad, leginkább a gombák a figyelemre méltóak, bár azokból sincsen sok. Harkály tintagomba, különféle színű lepketaplók, meg valami furcsa, rózsaszín, babapopsi-szerű képződmény... ez minden. Bal kéz felé a fák között ki-kivillan a fák között a távlat, fehéren villódzik a Naszály fehér mészkőbányája.

A Zánkói-rét közelében van a pecsételőpont, már messziről érzek némi füstszagot. A pontőrök egyike kis tábortűzzel bíbelődik, a fehér füst nagy része azért vízgőz, nem akar lángra lobbanni... a napfény már fel-felragyog, színesedik az erdő, és színesedik az én kedvem is. Megiszom a dobozos kávémat, és szaporázni kezdem a lépést a pocsolyákkal tarkított, de jól járható erdei utakon, aztán kibukkanok a Pap-réti erdészháznál, ahol kiránduló családok vidám zajai harsognak. A gyerekek nagy örömmel szedik sapkájukba a frissen hullott makkokat, egy fekete-fehér kutya szaladgál körülöttük. Milyen kevés kell a boldogsághoz!

Érezhetően melegebb lett az idő. Lépkedek az aszfalton, az út szélén a színpompás szederleveleken átsüt a fény, akár egy katedrális színes üvegablakain. Pilisszentlászló felé lejteni kezd az út, a hegyoldal elnyeli a napot, a fény csak a fiatal fák törzsének kontúrjait rajzolja ki. Íme, itt a girbegurba "részeg erdő" is, a csúcsrügyeket alighanem a vadak legelték le, és a fáknak nem sok esélyük volt, amíg ki nem nőttek a vad szájából... A körülöttem kirándulók figyelmét inkább a titokzatos erdei telefonfülke, és a fából eszkábált vaddisznó köti le. Találok egy szál dunai szegfűt, örülök neki, ez az egyik kedvenc vadvirágom. Pannon endemizmus, vagyis hiába keresnénk másutt...

Közönséges cickafark - Achillea millefolia

Pilisszentlászló központjában van a következő ellenőrzőpont, épp érkezik egy autóbusz is, asztalokon sorakoznak a hagymától illatozó zsíros kenyerek. Megkapom a bélyegzést, aztán rá is kanyarodok a zöld sáv jelzésre, ami a Spartacus-ösvényre vezet. A sportpályánál építkezés - ezért nem itt volt a pont - messzire hallatszik az ácsok kopácsolása. Fáradtan süt a Nap, fénye átragyog néhány kései vadvirág szirmain: budai imola, cickafark, varádics, aszat pompázik élénk színekben a száraz kórók között.

Őszi kikerics - Colchicum autumnale

Szeretem a Spartacus-ösvényt, múlt héten is itt jártam a barátaimmal, most egészen más arcát mutatja. Színesebbek lettek a lombok, bár a Nap ismét eltűnik a felhők mögé. Sok a kiránduló, egy szűk részen egyikük valóságos tériszonyrohamot kapott, társai kézről kézre segítik és nyugtatgatják... én még sosem jártam így, de el tudom képzelni, milyen rossz lehet. Megvárom, míg átsegítik a páfrányokkal és mohával borított sziklák között, aztán amikor megállnak kipihenni az ijedtséget, óvatosan megelőzöm őket. Kezem végigsimogatja a nedves andezitfelszínt, azért én is biztosabbnak érzem, ha kézközelben tudom a kapaszkodót.

A túra egy része az Országos Kéken vezetett

A kanyarok hol erdők öblében vezetnek, hol kitárul a panoráma. Nem véletlenül híres és népszerű kirándulóhely! Kicsit nyűgös vagyok, töri lábamat a bakancs, várom már a Jenő-kunyhót, ahol a következő ellenőrzőpont - és egy kis pihenő vár.

"Last minute" ökörfarkkóró - Verbascum sp.

A Jenő-kunyhó ajtaját most először látom nyitva, be is kukkantok, egyszerű a berendezése, de rendezett képet nyújt. Füstöl egy tábortűz, több társaság piknikezik az asztaloknál, egy kutya kuncsorogva próbálkozik mindenkinél. Megiszom egy fél palacknyi teát - ahá, ez volt a bajom, egyszerűen szomjas voltam! Megkapom a következő bélyegzőt az itinerbe, aztán nekivágok a további kacskaringóknak lefelé. Visszatér a lendületem és a jó kedvem, még beszélgetőtársam is akad egy visegrádi srác személyében, aki a fél világot körbetúrázta már egy szál hátizsákkal és fél marék aprópénzzel. Bőségesen akadnak történetei, élvezettel hallgatom.

Az ösvény keresztez egy erdészeti utat, amit lovaglóútként jelölnek, a túloldalán meredek, jól kicsúszkált emelkedőn kéne felkapaszkodni pár méternyit. Terepfutó jön, két szökelléssel fent van a tetején, ámulok... engem a visegrádi srác ránt fel, secperc. Szerencsére ez a szakasz se túl sáros, emlékszem olyanra, hogy bokáig cuppogtam benne, most azért egész járható.

A Bányatető-kilátó felé emelkedik az út, követem a piros-fehér szalagozást. Maga a kilátó kissé fura, nem emelkedik a fák fölé, vagyis érdemi kilátás nincs belőle. Karbantartás hiányában korhadozik is. És hány ilyen "beruházás" van országszerte! Túratársam itt ismerősökre akad, leül beszélgetni, én nekivágok lefelé az utolsó szakasznak Visegrád felé.

Húsvörös nyálkagomba - Lycogala epidendrum

Szembe jönnek a leggyorsabbak a hosszú távról, már szintén visszafelé. Sok ismerős akad közöttük is. Tavaly elmentem jobb kéz felé, a Telgárthy-rét felém, rám is sötétedett, pedig akkor egy órával korábban rajtoltam... most jobban figyelek, bal kéz felé megyek a zöld sávon, nincs valami látványosan kijelezve, az tény. Ismét kitisztult az ég, a hanyatlóban lévő nap aranysárga, ferde sugarakat vet a rét füveire és a távoli dombtetőn ülő kis piros helikopterre. Szemben a nagymarosi hegyoldal kék derengésben úszik, kénsárgán lobban fel egy mezei juhar lombja.

Élet az ellenőrzőponton

Ismét Visegrád utcáin járok, kerítés mögül acsarog rám egy puliforma kutya, aztán megérzem a Duna hűs, moszatos víz-illatát is a fűtés-szagok hátterében.A Nap már a börzsönyi gerinceket súrolja, amikor átcaplatok a főúton a Sportcentrum, vagyis a cél felé.

Szederlevelek - Rubus sp.

Pontban naplementekor - az itinerben ennek időpontját is feltüntették - megkapom a kitűzőt és a szokásos oklevelet, amin a háttérben a Kálvária látszik, még a háború előtti állapotában, ahogy Áprily Lajos láthatta. Egészen fátlan, kopár, csupaszon mered a kápolna mögötti, pogány hangulatú sziklaorom.

Régimódi túra ez, az ellátmányba beletartozik a célban adott meleg étel, vagyis paprikás krumpli kolbásszal. Sok más túra kínálatából ez eltűnt... pedig milyen jó egy kiadós túra végén bekanalazni! Órámra nézek, pont van időm elérni a buszt Pestre - na jó, kicsit szaladni is kell - aztán gyakorlatilag ugyanazzal a társasággal utazok hazáig, akikkel reggel jöttem. Mondhatnám, hogy egy tempóban mentünk, de köztük bőven vannak hosszútávosok is, több, mint 45 kilométerrel a lábukban!

Mezei katáng - Cichorium intybus

Odakint már sötét van, egy-egy megállónál az éjszaka nyirkos illatai is felszállnak a buszra a nyitott ajtón keresztül. Fehéren villannak az autók fényszórói, egy-egy ablakban meleg fénnyel világol az otthonosság. Hamarosan én is otthon leszek...

Legelésző ló a Pap-réti erdészház közelében

Dunai szegfű - Dianthus collinus. Védett növény

Piros szívek: vadszőlő levelei

Mezei veréb - Passer montanus

Mezei veréb - Passer montanus

Útszéli aszat - Carduus acanthoides

Csipkebogyó - Rosa sp.

A Spartacus-ösvény híres panorámája

Bükkös kíséri a Spartacus-ösvényt

Ellenőrzőpont a Jenő-kunyhónál

Őszi kikerics - Colchicum autumnale

A délután fényei Visegrád felett

Elvirágzott terjőke kígyószisz - Echium vulgare

Szederlevél - Rubus sp.

A célegyenesben, már a visegrádi Sportcentrum bejáratánál