Terep-járó: Őszi ragyogás a Börzsönyben - séta Nagybörzsönytől Márianosztráig

Nagyon szeretek turistatérképet böngészgetni, kirándulásokat tervezgetni - megelevenednek előttem a szintvonalak, a jelzések a fatörzseken, a rétek, a szürke sziklák.
"Szabadságra megyek, irány a hegyek!" - ez is lehetne a jelszó... tehát, valami jó kis sziklás-bérces túraútvonalat keresgéltem, és a Nagybörzsöny-Márianosztra szakaszon öt ponton is írja a térkép, hogy "szép kilátás". Ez pont jó lesz!

Ösztörűs veronika - Veronica chamaedris

Ehhez képest sötétségre és ködre ébredtem. Végtelen szürkeség - érdemes egyáltalán elindulnom, van-e kedvem kidugni az orromat? Mire ezen érdemben elgondolkodtam, már fel is öltöztem és úton találtam magam a pályaudvar felé. Ahogy a vonat kiért Budapestről, a köd jellege megváltozott: a szürkés-szmogos városi fajta helyét átvette a szinte vakító, tejfehéren hömpölygő, ezüstösen csillogó lepel. Valószínűtlen, elmosódó árnyakként suhantak el a vonatablakban a fák, halványszín háztetők. Kezdett bennem kicsírázni valamiféle öröm. Szeretem a ködöt.
Szobon sima átszállás, a busz bevárta a negyedórát késő vonatot. (Próbálta volna csak nem bevárni. A sofőr is idevalósi fiú...) Rajtam kívül valami osztálykirándulás is volt a buszon, vihorászó tinik. Odakint szinte gőzölögtek a szántóföldek: párapamacsok rebbentek fel, hogy beleolvadjanak az általános ködpaplanba.
"Szép kilátás", naná.

Hazánk egyik legszebb román kori kistemploma Nagybörzsönyben

Honnan jöttem? Ködbe vész...

Az ófalu házait ködpára teszi titokzatossá. Nagybörzsöny

Márianosztrán aztán varázsütésre eltűnt a köd. Párat még kattintottam az elmosódó tájról, aztán a Nap felnevetett és fényszuronnyal kezdte böködni a ködöt. A foltos árvacsalánok rózsaszín virágai szinte énekeltek. Kicsit nehezen találtam meg a sárga kereszt jelzést, a házak közül kiérve az erdőszéli bozótosba. Ösvény sehol. Egy overállos földmunkás fiú szólt utánam: arrafelé látta a jelzést. És valóban. Ezt csak a profik vennék észre - "én is teljesítménytúrázom", mondta a srác, pár szót váltottunk a Pálos70-ről...

Erdei iszalag - Clematis vitalba

Gyönyörű bükkösben haladtam felfelé, a Nap fénysugarai pásztákban törtek át a fák között, már hiányoltam a ködöt... A Hosszú-bérc gerincére felérve igazi boldogság öntött el: milyen szép mindez! Egy nyiladékon lenézve láttam, ahogy lent, az Ipoly felett tengerként gomolyog az ezüstös köd. Csodálatosnak tűnt, hogy most nem kell készülnöm semmilyen erőpróbára - sem szellemire, sem testire - élvezhetem az életet, van bőven időm, nincs stressz... észrevehettem azt a sok apróságot, amivel megajándékozott a természet. A fahéjszín avarszőnyegre smaragdzöld szívecskéket festettek az ibolyalevelek.

A köd utolsó foszlányain fénykarddal vág át a Nap

Zöld szívek. Talán ibolyalevél.

A Tolmács-hegy előtt találtam egy durván ácsolt fa asztalt, pihenőpadokkal. Elnyújtóztam az asztal tetején, fejem alá téve a hátizsákot. Élveztem a napfényt és a csendet. Mert nagy csend volt: a hulló levelek nesz-paplanba burkolták az erdőt, nem is hallatszott más, mint az a finom pendülés, amivel a levelek elválnak az ágtól, lepilinckéznek, majd halk zizzenéssel elpihennek a többi lehullott levél között... A madarak halkan, talán csak szokásból énekeltek egy rövidet, most hiányzott dalukból a szerelmi szenvedély, vagy a revirféltés harsánysága: miért is zajonganának, hiszen rég elmúlt már a szerelem ideje, a fiókanevelés körüli harcoké, táplálék bőven van... készülnek a télre, csendesen.

Nem találkoztam erdei vadakkal. Hiába van meleg, az erdő lassan aludni tér, ők tudják, minek van itt az ideje.

Meg is uzsonnáztam itt a padnál, pompás magányban, fejedelmi füstöltsajt és egy pazar, illatos alma... jó volt. Aztán felvettem a hátizsákot és újra elindultam, fel a Tolmács-hegyre, ahol öreg bükköket említ a térkép: valóban, szép, öreg erdő, ahol októberi ibolyák nyíltak...
Egy óriási baracklevelű harangvirág láttán szinte félrenyeltem a műzliszeletet: ekkorát még nyáron sem láttam. Egyáltalán: több, mint húszféle virágzó növénnyel találkoztam, ezek egy része igencsak tavaszi, mint az ösztörűs veronika... de még virágzó szamócát is láttam. Ebből sem lesz már termés... pedig milyen finom!

Törékeny ágbölcsőben ring a berkenye levele

Innentől beborult az ég, finom pászmák árnyékolták be a napfényt, "sandán kezdett sütni a nap", fátyolosan. Az erdő színes lombjai szinte fellángoltak ebben a visszafogott fényben. Más lett az erdő hangulata. A Szent Orbánnál nekem rontott egy loboncos, fekete kutya, de határozottan a kapu felé mutattam, ahonnan kirohant, és visszaküldtem. Meglepetésemre elhallgatott és visszament. "Csak egy turista" - hallottam odabentről a háziakat...

Közönséges naprózsa - Fumana vulgaris

Ezután jött a "viszontagságosabb" rész: hegyre föl, hegyről le, sok-sok kis kitérővel és cikcakkal. Végig kitűnően voltak jelezve az utak. Volt ugyan egy zöld-zöld elágazás, ahol mindkét út azonos jelzéssel volt ellátva (nem szerencsés dolog ez), de olyan pazarul kijelölték, hogy nem lehetett eltéveszteni.

Fekete olajosbogár - Galeruca tanaceti

A Sós-hegy alighanem a verejtékről kapta a nevét. Alaposan megizzasztott, de érdemes volt felkapaszkodni, mert valóban szép kilátás nyílt innen. Szinte alpesi hangulata volt, a Duna-kanyarra jellemző andezitsziklákkal, a távolban megcsillant a Duna ezüstös szalagja. A drapp, száraz szőrfű-gyepben őszi kikericsek nyíltak büszkén. A törpe írisz kardszerű kis leveleit is láttam a szürke sziklák között - sebezhető élőhely.

Ebfojtó müge - Asperula cynanchya

Innen aztán háborítatlan, békés utam volt egészen Márianosztráig. Tulajdonképpen a teljesítménytúra ellentétét műveltem: élveztem, hogy most nem kell teljesítményt nyújtanom, nincs semmiféle "szintidő", mindenre van bőven időm. Még a falu határában is meg-megálltam virágokat fényképezni, és nem zavart, hogy mi lesz, ha lekésem a buszt. Pont időben érkeztem a Pálos70-ről már ismert megállóba...

Köszönöm az élőlények meghatározásában nyújtott segítséget a Növényhatározó, Gombász és Lepkék, bogarak csoport tagjainak!